Tanítás mint élményüzenet

Németh Tibor interjúja Tölgyessy Zsuzsannával

Itt azonban gyakran önkontrollt kell alkalmaznom, hogy ténylegesen átadjam a döntések jogát a hallgatóknak, és csak minimálisan szóljak bele a tervezésbe. Természetesen a legizgalmasabb maga az előadás, amikor a munkánkat megmutatjuk a gyerekeknek, akiket mindig próbálunk valahogy belevonni a mese előtt, után vagy alatt a játékba.

Ki vagy te, Tölgyessy Zsuzsanna?

Az egyetem után másfél évet tanítottam egy budapesti gimnáziumban magyar-történelem szakos tanárként, azután visszaköltöztem a szülővárosomba, Esztergomba, ahol immár harminc éve tanítok óvodapedagógus és tanító szakos hallgatókat nappali és levelező tagozaton. Idővel mai magyar nyelvből, majd pedagógiából doktoráltam.

Nagyon kicsiny a mi intézményünk, ezért nagyon sokféle tárgyat tanítok. Így pl. történelmet is az Ember és társadalom műveltségterületen belül. Nagyon szeretem, ha a tanórán belekérdeznek a mondókámba a diákok, ilyenkor nekem is eszembe ötlik valami új összefüggés az egyes jelenségek közt. A közelmúlt tanításakor azt kérem, hogy készítsék el családfájukat és gyűjtsenek családi történeteket. Próbálok olyan légkört kialakítani, hogy mindenki nyugodtan mesélhessen a szülei, nagyszülei életéről, akár KISZ-titkár, akár templomban ministráló ősökről van szó. Nagyon fontosnak gondolom, hogy végighallgassuk egymást, mert minden mozaikcsempe-élettapasztalat egyenrangú, és valahol összeér a múltban, a jelenben. Emellett a tényszerű elméletet megpróbálom kiegészíteni tanulmányi kirándulásokkal, múzeumlátogatásokkal is.

Médiapedagógia kurzusaimon én tanulok legtöbbet a hallgatóktól, hiszen digitális bevándorló vagyok, informatikai leckéket a gyerekeimtől, a diákjaimtól kaptam. E stúdium keretében évek óta rendezünk filmversenyt: a hallgatóknak filmstúdiót kell alapítaniuk, és valamilyen tematika alapján pl. vers-, oktató- vagy dokumentumfilmet kell készíteniük. Majd rendezünk egy nyilvános filmbemutatót, ahol a kollégáim néhány hallgatóval együtt alkotják a zsűrit. Nagyon jó látni, hogy hosszas vita után sikerül egyességre jutniuk az értékelésről.

Tanítok népköltészetet és játékpedagógiát is. Szeretek együtt játszani a hallgatókkal, de szívesen átadom nekik a játékmesteri szerepkört is. A legélvezetesebb számomra az, amikor együtt, közösen ötletelve kitalálunk egy mesejátékot. Kiválasztjuk melyik mese legyen, kiosztjuk a feladatokat: ki a díszletes, milyen kellékeket használunk, ki az, aki énekel, ki lesz a mesélő, ki milyen szerepet játszik, ki lesz a játékmester. Itt azonban gyakran önkontrollt kell alkalmaznom, hogy ténylegesen átadjam a döntések jogát a hallgatóknak, és csak minimálisan szóljak bele a tervezésbe. Természetesen a legizgalmasabb maga az előadás, amikor a munkánkat megmutatjuk a gyerekeknek, akiket mindig próbálunk valahogy belevonni a mese előtt, után vagy alatt a játékba. Piciben az alkotás élményét ízlelhetjük meg e folyamat során, amely sok izgalommal, esetleges kudarccal, de felszabadult örömmel is jár. Jutalomjátéknak élem meg azt, ha óvónőknek tarthatok játékos mesefoglalkozást, ekkor próbálom edzésben tartani játszókedvüket, képzeletüket, nyitottságukat akár a kortárs gyermekirodalom iránt is.

Gyermekirodalom-órára „csak” olvasni kell, bármelyik könyvről lehet akár rosszat is mondani, de előbb végig kell olvasni azt. Az olvasmánylista egy részét én állítom össze, de a diákok is ajánlanak, a könyvajánlatokból pedig közös akarattal közös olvasmány válik. Nagyon hálás vagyok az olyan mondatokért, mint: „A tanárnőnek kölcsönadom a Trónok harcát, mert szerintem el kellene olvasnia.” Az olvasás megszerettetése érdekében a legutóbb Varró Dániel A leprikónok átka című műve kapcsán akadályversenyt rendeztünk egy általános iskolai harmadikos osztálynak, amit viking tánccal és lakkaszörp fogyasztással fejeztünk be.

A Jeles napok tantárgy kapcsán előbb igyekszem megtanítani a megfelelő ismereteket (kis naptárelmélet, az ünnep fogalma, gazdasági ünnepek, az emberi élet fordulói, naptári ünnepek), majd próbálom őket arra sarkallni, hogy a meglévő ünnepeket, az ünneplés formáit gondolják át és frissítsék fel az esetlegesen már unalmas forgatókönyvet, illetve hogy találjanak ki maguk is még nem létező ünnepeket, és dolgozzák ki azok rítusát.

Miért lettél tanár?

Szeretek tanulni, és szeretem átadni amit tudok. Az az érzésem, hogy ezzel segíthetek másokon, és a tanítás révén magam is egyre tisztábban látom a dolgokat. Egyetértek Szophoklésszel: az embernél nincs csodálatosabb – legalábbis érdekesebb –, legyen bármilyen korú.

Különböző életkorú emberekkel dolgozom folyamatosan: van úgy, hogy ugyanazt a játékot játszom ötévesekkel és ötvenévesekkel – mindig nagyon izgalmasak az érzékelhető különbözőségek. Azt gondolom – és ebben megerősített a levelező tagozaton folytatott munkám –, hogy az ember az évei számának növekedésével folyamatosan fejlődik, mind tudatosabb lesz. Egyre inkább érzi, hogy élete a saját kezében van, és ez a tudat képessé teszi őt arra, hogy erőfeszítéseket tegyen céljai elérésének érdekében. Mindig meghatódom azon, hogy a levelezősök szinte kivétel nélkül nem a követelmények minimumát, hanem a maximumát teljesítik, pedig számukra nincs számottevő jelentősége a tanulmányi eredménynek. Bár a munka, a család, a gyerekeik számtalan feladatot adnak nekik, ezt mégis fontosnak tartják. Az is megindító, mikor egy dada ötvenöt évesen elhatározza, hogy óvónőként akarja befejezni a pályáját, és belefog a tanulásba.

Szeretem, ha tanárnőnek szólítanak a szülővárosomban az utcán, a boltban. Most nyáron veszélybe került a munkahelyem. Nagyon megijedtem, kimentem a csillagos ég alá, és azt kérdezgettem magamtól, ki vagyok én most, ha nem lehetek tanárnő. Választ nem kaptam, de kicsit megnyugodtam.

Emellett mindig törekszem arra, hogy ne legyek kioktató tanárnős, és hogy a barátaim ne csak a pedagógus társadalomból kerüljenek ki. Keresem azokat a helyzeteket, mikor csak úgy „pőrén” vagyok, minden hivatás, titulus nélkül, egyszerűen egy az emberek közt. Persze ez nem nagyon sikerül, barátaim szerint gyakran mondom: ugye, érted?, mert a tanítás alatt is meg szoktam kérdezni, hogy érthető-e minden, hogy mehetek-e tovább a tananyagban.

Mikor kezdtél drámapedagógiával foglalkozni, és miért?

Már nagyjából egy évtizede tanítottam irodalmat és történelmet, mikor kezdtem úgy érezni, nem elég izgalmas, ahogyan tanítom ezeket a tantárgyakat. Változtatni szerettem volna, valami újra vágytam, és rátaláltam a drámapedagógiára. Ennek huszonöt éve. Akkor elvégeztem egy Kaposi László vezette százhúsz órás drámajáték-vezető képzést. A kezdeti próbálkozások után csak lassan jutottam el a valódi drámajátékhoz, amikor már az egész csoport belép egy fiktív világba, ahol a meghozott döntések által tanulnak valami fontosat a résztvevők a világról és önmagukról. Később PhD-munkámban az irodalomórák és a drámapedagógia kapcsolatával foglalkoztam, majd saját tudásom rendszerezésében is sokat segített, hogy írtam egy egyetemi jegyzetet A drámapedagógia elmélete és gyakorlata címen.

Mit kaptál a drámapedagógiától, és mennyiben gazdagítja ez a diákjaidat?

Az itt-és-most érzését, a játék felszabadultságát, a magam újra- meg újraépítését. Azt, hogy nincs lehatárolt tananyag, hanem a világot és benne önmagunkat kellene megértenünk, és amennyire lehet, jobbítanunk.

Próbálok a hallgatókat és engem is érdeklő témákat találni a drámaórákra. Olyan témákat, amelyek húsba vágnak. Forrásként merítek valós élettörténetekből, irodalmi művekből egyaránt. Például a szerelemről szóló órám Petri György Improvizáció c. verse alapján készült. A só című magyar népmese kapcsán a szeretetről, a megbocsátásról játszottunk. Szeretek zenét, táncot, rajzolást is bevinni a drámaórákba. Most az előítéletekről tervezek egy órát, azokról a skatulyákról, amelyek elválasztanak bennünket, embereket egymástól. Azt is ki szeretném próbálni, hogy sok-sok szabadon választható fénykép alapján milyen témákat, történéseket találnak ki a drámaóra résztvevői, és ha ez sikeres, akkor az ő ötleteiken fog alapulni a következő félév.

A diákoktól a kurzus végén egy szubjektív reflexióit kérek, amelyben leginkább azt szokták hangsúlyozni, hogy a drámaóra segítségével jobban megismerhetik társaikat, és átélhetik a közösségben való létezés élményét.

Mit csinálsz most?

Most fejeztem be a negyedik egyetemi jegyzetemet Játékpedagógia címen. Örülök ennek, mert bár nem hibátlanok ezek a munkák, és számos kiegészítésre szorulnak, mégis alapot biztosítanak a tanóra idejének helyes felhasználásához: nem kell mindent elmondanom, a jegyzetre tudunk építeni, azt vitatni, azon túllépni, azt kiegészíteni.

Egyik hajdani tanítványommal most fogunk belevágni valami újba: gyerek- és felnőtt csoportnak fogunk együtt meseterápiát tartani – ő képzett meseterapeuta, én a drámás oldalt erősítem majd. Nagyon várjuk a közös munkát, ahol egymásra folyamatosan tudunk reflektálni, egymástól tanulni.

Próbálok sokat olvasni. Hivatalból figyelemmel kell kísérnem a gyermekirodalom újabb könyvtermését, de igyekszem felnőttirodalmat is rendszeresen olvasni. Ha kifogyok az olvasmányokból, akkor a barátaimat kérem meg, hogy ajánljanak nekem.

Nagyon szeretek utazni. Akkor azt érzem, hogy két szinten folyik az életem: a megszokott rutinomra, gondolataimra, terveimre messzebbről pontosabban rálátok, sok mindent jobban megértek. Most ősszel például Toscanában jártam, a reneszánsz műemlékekben bővelkedő városokban jobban megérthettem Magyarország mindenkori peremhelyzetét.

Mit tanultál a diákjaidtól?

Az inspiráló kérdéseik fejlesztettek, kérdéseik és válaszaik nyomán többet értek a világból. Az internetes média világában is segítenek eligazodni, újabb jelenségekről általuk értesülök.

Barátaimnak legalább fele volt tanítványom, ma már sok dologban hozzájuk fordulok tanácsért. Ha nehezen is, el tudom fogadni, ha valakinek nem vagyok szimpatikus, próbálok elutasításukból, kritikájukból tanulni. Ez igen nehéz lecke.

Olyan emberekkel foglalkozom, akik közül sokan kisgyerekeket fognak tanítani. Én a lelkesedésemet tudom nekik adni példának. A teljes személyiségükre figyelek, és csak másodsorban tekintek rájuk pedagóguspalántaként. Meggyőződésem: ahhoz, hogy független, nyitott és színes személyiségek maradhassunk, a pedagógusi szerepkört át kell itatnunk élettel, és a gyerekekhez is az ő egyedi személyiségüket elfogadva kell közelednünk.

Talán leginkább a tanítás szabadságát tudom átadni a diákoknak és azt, hogy igyekezzenek a dolgokat mindig új nézőpontból szemlélni: kívülről, belülről, alulról, felülről.

Mire lenne szükséged ahhoz, hogy még jobb tanár legyél?

Figyelhetnék a tanítványaimra jobban, hogy mélyebben megismerjem őket, és tudjam, mire is van szükségük, milyen ismeretek átadásával tudom őket jobban segíteni. Bízom a fiatalokban, tisztelem a jövőt. Próbálok keményen szelektálni a beérkező hírek közt, hogy ezzel óvjam a kíváncsiságomat, az időmet, hogy mindig maradjon a fontos dolgokra, és törekszem arra, hogy képes legyek a bennem kialakult sémákból kilépve tanulva tanítani, gondolkodni.

Mit üzensz a tanárjelölteknek? 

A világ izgalmas és szép; remek dolog megfigyelni, tanulni róla és átadni, amit már megértettünk belőle. Fontos, hogy legyenek ötletgazdagok, keressék az új megoldásokat, módszereket, felfogásokat. Csempésszék bele saját magukat is a tananyagba, legyen a tanítás egyben személyes üzenet is, és a gyerekek érezzék meg, hogy minden őértük van.