Két út van előttem, melyik a harmadik?

Gyarmathy Éva hozzászólása Nahalka István vitacikkéhez

Mindenkinek igaza van, mégis mindenki szenved. A megoldás, hogy vigyázunk: az autóparkunkban ne legyenek lemaradók. 

„Hallgass meg mindenkit, de senkire se hallgassál.” Ezt tanítom diákjaimnak a „Kreativitás” kurzuson. Egy probléma lényege, hogy új utat kell találnunk: azt jelzi, hogy a korábbiak már nem tarthatók fenn, vagyis új megoldásra van szükség.

A hazai tehetséggondozás problémáját sem oldhatjuk meg a régi utakon, mert éppen ezek vezettek a problémákhoz. A korábbi írásom erről szólt, majd igyekeztem olyan stratégiát bemutatni, amely új útként megoldást jelenthet.

Nagy örömmel olvastam Nahalka István értő írását, mert amellett, hogy nagyon egyetértek vele, reményt adott arra, hogy végre szakmai vita indul el a hazai oktatás és tehetséggondozás mibenlétének és kapcsolatának átgondolása érdekében.

Miért értek egyet Nahalka Istvánnal?

A tehetség természeti erő és a populáció természetes adottsága, amely nem szunnyad, nem bóbiskol, ahogyan az erők sem teszik ezt. El lehet téríteni, és rossz irányban is fejlődhet, elnyomható, de mindennek következménye van.

A természetes közegéből kiragadva a tehetség nem természetesen fejlődik, és így nemhogy könnyebb, de még akadályozottabb lesz a beilleszkedése. Sokkal szerencsésebb, ha a teljes populációt fejlesztjük, és így a tehetségnek megfelelőbb közeget biztosítunk nem csak a fejlődéshez, hanem a későbbi alkotáshoz is. A tehetség ugyanis önmagában nem tud alkotni. Szükség van sokakra, színvonalas közegre, akik az alkotásban értő partnerei lehetnek.

Az angol mondás szerint „az emelkedő dagály minden hajót felemel”. Egy magas színvonalú oktatás a kis halászhajókat és az óriási tengerjárókat is magasba emeli, vagyis nem nő meg a távolság. A korábbinak megfelelő kapcsolatban maradnak egymással a nagyon eltérő entitások, vagyis a rendszer működőképes marad egy magasabb szinten.

Miért értek egyet Balogh Lászlóval?

Balogh László szakmai vitában nem vesz részt, de mint a MATEHETSZ és a Magyar Tehetséggondozó Társaság elnöke, nagy befolyással bír a hazai tehetséggondozásra.

A 90-es évekre a tehetséggondozás fellegvárává tette Debrecent azzal, hogy a tehetségek kiválogatását a zászlajára tűzte. Habár Európában éppen ekkor szólaltak meg egyre hangosabban a kritikus hangok ezzel a módszerrel kapcsolatban, mégis, sikerült meggyökereztetni a „debreceni példát”. Ennek értelmében már az általános iskola negyedik osztályában, sőt akár már az óvodában azonosítják a tehetséget, és a kiválogatottaknak magasabb szintű ellátást adnak. Van ugyan, aki csak „debreceni elrettentő példának” nevezi az eljárást, mert több kárt okoz a szelekció, mint amennyi előnye van, de tagadhatatlanul léteznek olyan gyerekek, akiknek nagy szükségük van arra, hogy az szokásos iskolai körülményeket meghaladó tanulási-fejlődési lehetőségük legyen.

Ugyanakkor az átlagot meghaladó képességekkel rendelkező gyerekek elkülönítésének igénye az iskolai oktatás kritikája is.

Miért nem megoldás a tehetséggondozásnak az iskolára korlátozása?

Az iskola feladata, hogy lehetőséget adjon minden diákjának az adottságainak és igényeinek megfelelő fejlődésre. Anélkül, hogy belemennénk a mostani magyar oktatás elemzésébe, tudjuk, hogy ezt jelenleg nem teljesíti ki a hazai rendszer. Minden adat ezt jelzi.

A finn modell messze jobban megvalósítja az iskola feladatát azáltal, hogy széles rétegeknek nyújt megfelelő ellátást. Vannak azonban olyan gyerekek, akiket az extrémekhez kell sorolnunk, akiknek az ellátása olyan mértékben megterhelné az iskolát, hogy az a széles rétegek ellátásának rovására menne. Ilyenek lehetnek a képességek bármely szintjén és területén. Extrém elmaradás vagy extrém és/vagy kiemelkedő igény a fejlődésre egyaránt többletfigyelmet kíván.

Ilyen extrém az átütő tehetség. Az a gyerek, aki háromévesen szakkönyveket olvas, és háromjegyű számokkal végez műveleteket, legalább annyira kihívás, mint egy középsúlyos értelmi elmaradást mutató gyerek, ha nem nagyobb.

Bár az átütő tehetségek száma nem éri el a populáció 1%-át, mégis annak nem elhanyagolható részét alkotják. A jellemzőik önmagukért beszélnek.

• Rendkívül gyorsan tanulnak.
• A lassú haladást, üresjáratot nem bírják elviselni.
• Extrém igényük van a szellemi kihívásokra, ezek hiányában feszültté válnak, ami agresszió vagy szorongás formájában jelenik meg.
• A világ megismerésére, az összefüggések feltárására irányuló érdeklődést mutatnak.
• Életkorukat jelentősen meghaladó szinten képesek összefüggéseket észrevenni, viszonyokat átlátni.
• Rendkívül érzékenyek és öntudatosok, sőt öntörvényűek.
• Nem fogadják el az irányítást, tudni akarják, mit miért kell megtenniük.
• Rendkívül kíváncsiak, kitartóan és módszeresen kérdeznek.
• Elmélyült tevékenységet végeznek egy-egy területen.
• Fejlődési szinteket átugranak.
• A mozgás, beszéd, ének-zene, rajzolás, írás, olvasás, számolás vagy a gondolkodás terén társaiknál lényegesen gyorsabban fejlődnek a készségeik.
• Csak a tökéletes felel meg nekik, nagyon magas elvárásokat állítanak önmaguk és mások elé.

Ezek a gyerekek igyekeznek beilleszkedni, de annyira távol áll a gondolkodásuk a társakétól, hogy ez ritkán sikerül. Sőt, sok „csupán” kiemelkedő képességű gyerek is messze többet szeretne fejlődni, mint amit akár egy megfelelő közoktatás is ad. Bár nem olyan extrém módon, mint a fenti átütő formában jelentkező tehetség, de a kiemelkedők is hasonló jellemzőkkel bírnak. Ezért szükség van olyan programokra, amelyek iskolán túli ellátást biztosítanak a tehetségeknek, akár úgy is, hogy a hét egy napját máshol, a képességeiknek megfelelőbb tevékenységgel töltik.

Miért nem megoldás a tehetségek kiválogatása?

Az első baj a kiválogatással, hogy a jellemzően tesztek által történő azonosítás nem alkalmas a tehetségek megtalálására, és rendkívül sok pénzt emészt fel. A fenti átütő és kiemelkedő tehetségeket nem kell tesztekkel azonosítani, az iskola tehetség pedig amúgy is megmutatkozik, akár a kompetencia méréséken is.

Azok a tehetségek pedig, akik valamilyen hátránnyal küzdenek, a szokásos tesztelések során is hátrányban lesznek, mert a tehetséget maszkoló nehézségekkel küzdenek. A szociokulturális hátrány, a tanulási, viselkedési, érzékszervi, mozgásszervi zavarok és még számos hátrány gyakran megfelelő figyelmet kap, de ugyanennek az egyénnek a tehetséges oldala nem.

A rendkívüli disszinkróniák nehezen kezelhetők a mindennapi tanítás során, mégsem megoldás a szelekció. A különlegeseken megbicsaklik minden átlagra szabott intézmény, így az iskola és a tesztek is.

Ha nem találnánk új utat, a régiek közül, tudományos és gyakorlati ismereteim birtokában elsősorban nem emiatt választanám Nahalka István útját, hanem mert ez a biztonságos, széles rétegeknek előnyt adó, kevesebb kárt okozó megoldás.

A legfontosabb érvem kulturális alapú. Egy a hvg.hu oldalán megjelent interjúmra reagálva egy hozzászóló amerikai kutatási eredményekre hivatkozva cáfolja azt a kijelentésemet, hogy „nem jó módszer, ha korán kiemeljük a tehetséget a tömegből.” 

Nem csak laikusokra, de szakemberekre is jellemző, hogy tőlünk jelentősen eltérő országokban, kultúrákban, helyzetekben született kutatási eredményekre alapozva akarják a hazai helyzetet kezelni. Vagyis kis szeletet vesznek a valóságból, és azt általánosítják. Ez egyszerű logikai hibának is tekinthető, de nagyon veszélyes.

Nem lehet az Egyesült Államokban született statisztikai felméréseket egy az egyben áttenni a magyar helyzetre. Nem kisebbrendűségi kérdés, de lássuk be, Magyarország nem ugyanolyan méretű, mint az USA, és akárki akármit állít, a méret igen is számít.

Tekintsük az USA-t egy ötsávos autópályának, Magyarországot pedig egy kétsávosnak. (Nem rossz arány, ne foglalkozzunk vele, hogy elfogult voltam a javunkra.) Melyik jármű határozza meg a közlekedés sebességét? Egyértelmű, hogy a leglassabb. Vagyis hiába vannak high tech sportautóink, ha akár egy gyenge autó töfög az úton, mindenki hozzá kell igazodjon.

Amennyiben persze van öt sávunk, ezt alig fogjuk észrevenni, mert eloszlik a gyenge autó keltette forgalomlassítás. Ha viszont csak két sávunk van, akkor az átlagos autók elfoglalják a gyors sávot, hogy haladni tudjanak, a sztrádalovagok pedig araszolnak mögöttük a hajukat tépve. Mit tehetnek a sportkocsijukkal? Hát menjenek Amerikába az ötsávosra! És mennek is a tehetségeink. Akár sok magyar tehetség van, akár kevés, ők húznak el innen. Nem azért, mert két sávunk van, hanem azért, mert a gyors sávban reménytelen akadályokkal, az átlagosakkal találkoznak, akik maguknak követelik a gyors sávot a maguk relatív lassúságával. Hiszen miért is haladnának a nagyon lassú autó mögött?

Mindenkinek igaza van, mégis mindenki szenved. A megoldás, hogy vigyázunk: az autóparkunkban ne legyenek lemaradók. Ezzel máris egyértelmű, hogy mi az, amiért a finn modell sokkal inkább példa kellene legyen számunkra, mint Amerika.

Nem véletlen, hogy az USA-ban gyökerezett meg a tehetségazonosítósdi Lewis Terman (1926) munkásságával. Igaz, még ott sem jött be teljesen, hiszen egyetlen Nobel-díjast sem azonosítottak előre, viszont két későbbi Nobel-díjat szerzett fiatalt is kiszórt a tesztelés, akiket a tanáruk tehetségként ajánlott (Luis Alvarez, William Shockley).

Egy olyan hatalmas populációban, mint amit az USA lakossága képvisel, a felső 1% megerősítése hatalmas lehetőség egy nagy és kiemelkedő szellemi elit létrehozására, bár ott sem szerencsés elhanyagolni a lemaradó rétegeket.

Az európai országok, és nemcsak Magyarország, bölcsebben kell gondolkodjanak, mint az USA. Nálunk a tehetséggondozás akkor lehet sikeres, ha sikeres felzárkóztatással szerves egészet alkot, vagyis az oktatás széles rétegeknek biztosítja a fejlődést, ahogyan a „bezzeg a finn oktatás” teszi.

Mindenkinek vannak erős és gyenge oldalai. Így van ezzel az értelmileg előreszaladó és elmaradó ember is. Ha másért nem, hát a harmonikus fejlődés érdekében egészben kell látni mind az egyéneket, mind a rendszereket. A tehetségek kiválogatása nagy terhet ró mindenkire.

• Akiket nem válogattak ki, azok járnak talán a legjobban, de azért sokakat visszavet, ha a „nem tehetségesek” kategóriájába sorolják.
• A tehetségesként kikiáltottak számára iszonyú elvárás a címke, mert mi van, ha mégsem sikerül beteljesítenie a belé vetett bizalmat?
• A környezet szereplői számára nagy feladat és bizonytalanság, hogy egy kincset tartanak a kezükben, és elég jól gazdálkodnak-e vele? Emiatt állandó teljesítménykényszerbe nyomják a tehetséget, hogy önmagukat megnyugtassák.

A gyerek – és a tehetség – nem zsák krumpli, amit szelektálni kell. Az ember folyamatos fejlődésben van, amelynek pontjait regisztrálhatjuk, de adott pont nem határozza meg az utat, és még kevésbé az embert. A gyerekek esetében ez még fokozottabban igaz.

Sokkal szerencsésebb egy természetes utat erősíteni, és a tehetséggondozásunkat több szinten megvalósítani. A többszintű, az érdeklődésre építő tehetséggondozás mindenki számára előnyös. Ehhez a tehetséggondozás alábbi csészerendszerét javaslom már egy ideje.

Széles rétegeknek a mindennapi ellátásban

Érdeklődők csoportjának

Kiemelkedőknek

Tehetségeknek

Egy ilyen rendszerben a tehetség önmagát azonosítja, mert a lehetőségeket a többieknél jobban ki akarja használni a saját fejlődése érdekében. Ezért elsősorban a fejlődést szolgáló tevékenységeket kell biztosítanunk több szinten.

Összegzés helyett

A kreativitás lényege, hogy összeegyeztetjük az összeegyeztethetetlent. Arról lehet vitatkozni, hogy a magyar nép mennyire kreatív, de az biztos, hogy most kreativitásra van szükség. A régi utak nem járhatók, az újat pedig ki kell találni. Ez a feladata a pedagógiai és pszichológiai szakmai közegnek. A szakmai viták arra valók, hogy a tudományos és gyakorlati tapasztalatokat összevetve kialakítsunk egy saját utat, amely a saját magyar valóságunk előnyeit és hátrányait, erősségeit és gyenge oldalait, teljesítményeit és hibáit egyaránt figyelembe veszi, és így használható lehet.

A harmadik utat abban látom, hogy ezt az alkotó közeget igyekszünk több szinten megteremteni, és nem a tehetséges gyerekeket azonosítjuk, hanem a tehetséges környezeteket.

Már hazai kutatások is bizonyítják, hogy a környezet átalakításával nagyon sok probléma kezelhetővé válik. Az erre alkalmas kreatív klíma jellemzői:

• kölcsönös bizalom, nyitottság, új ötletek támogatása;
• a szervezet céljai iránti elköteleződés;
• az önállóság és kezdeményezés támogatása;
• a nézőpontok, tudás és tapasztalat sokszínűsége, lehetőség egymás véleményének megismerésére.

Ennek alapján egyértelmű, hogy ha egy aktuális probléma nyomán sok hozzászólás és értő tanulmány születik, az jelzi, hogy az adott közegben a klíma kedvez az alkotó létnek.