Jelenetek egy (vagy több) házasságból

avagy tiszakécskei színjátszók Kecskeméten. Trencsényi László írása

Dübörgő taps a siker jele.

Most hagyjuk a klasszikusokat. Akár az írás címébe foglalt filmes remekművet, akár Ibsen korszakalkotó drámáját az önmagára találó fiatalasszonyról, akár a híres-nevezetes Bovarynét (vagy ennek közép-európai – “kétsebességes európai” – változatát, Móricz Isten háta mögöttjének hőseit), vagy megannyi színházi, filmes átdolgozásból is ismert tragikus hősnőt, Anna Kareninát (ugyan a szegény Karenint miért nem tartjuk számon?).

Mégis mielőtt a “pedagógiai alkotásokba”, (dráma)pedagógiai alkalmazásba vont, házassági krízisről szóló színpadi történeteket felidézem, szólnom kell ifjúkorom nagyhatású “középfajú” darabjairól, kontextusba kell emelnem őket. Irodalomtörténeti, színháztörténeti értékelést nem vagyok hivatott alkotni, de a múlt század hatvanas éveiben Szakonyi Károly darabja – Domján Edit és Sinkovits Imre emlékezetes játékával – a “korszakváltás” darabja volt. Életem, Zsóka volt a címe. A főhős férfiú korrumpálódásának és emberi árulásainak volt jelképes ellenpontja a hitves tisztasága, ereje.

Néhány évvel, tán évtizedekkel később Spiró György írt, s a Vígszínház mutatott be “válási darabot” (Ahogy tesszük). Az előadás nem válóperdráma volt, nem firtatta, hogy kinek a hibájából, emberi hitványságából mondatik ki a válás. Az emberi együttélés egyik természetes változataként élhettük át a történteket. A szerző is inkább a kor viszonyait okolta, amely jóformán képtelenné tette az újrakezdés életkereteinek megteremtését egy szétváló páros egyedei számára. (Írásunk szempontjából fontos elem, hogy a bemutató előadás műfaja – hasonlóan Az élet dolgaihoz – musical volt.)

Akad még egy asszociáció. Ugyan gyereknézőknek (is) készült mesejáték, de alighanem azért jutott eszembe, mert – mint a kecskeméti előadásnak – ennek is a padlás a színtere. Korszakváltást jelez ezúttal is a gondolattársítás. Míg amott titokzatos mesehősök és csodalények népesítik be a tető alatti teret, addig Az élet dolgaiban a házassági kríziseire visszaemlékező idős férfi főhős veszi sorra a padláson porosodó egykori tárgyait: élete drámája rekvizitumait. (Ugyan a clown-báb megelevenedik: a színpadi játék moderátora, narrátora ölti fel fekete-fehér – jin-jang – kezeslábasát. Egyébként ő a szerző, a rendező, a tiszakécskei Móricz Zsigmond Általános Iskola tanára: Siklósiné Balla Erzsébet.)

Volt már válási történet gyerekek színpadán. Erich Kästner kedves meseregényére, a Két Lottira gondolok. Vagy a hasonló megközelítést és megédesített megoldást kínáló “családi” filmre, a Kramer kontra Kramerre. Ezekben a történetekben – vágyteljesítésként, biztatásul, pedagógiai terápia gyanánt – a gyerekek szeretete ragasztja össze a szétszakadt párokat.

Ennél realistábban szólt (már csak emlékeinkben él, nincs dokumentációja) Gabnai Katalin játéka az Úttörőszínpaddal 1977-ből (Szerda, csütörtök). Az akkor hazánkban újdonságként megjelenő drámapedagógia eszközrendszere érvényesült az előadásban. A darabban a szüleik elvesztése miatt szorongó lakótelepi gyerekek játszották önmagukat, az életüket feltáró improvizációkból alakult a darab “gyöngysordramaturgiája”, s vált megrendítő, felnőtti felelősségre figyelmeztető drámává.

S a legújabb? A budapesti Vörösmarty Gimnázium drámás osztályának hasonló felkészülésen alapuló és hasonló dramaturgiát követő darabja 2017 őszén rázta meg a diákszínjátékos előadások látogatóit. (Már a címe is kihívás: Csonkák.) A kamaszok önmagukat, s szüleiket idézték fel monológjaikban, rögtönzött dialógusaikban. Megannyi változat a családi konfliktusokra, tűzfészkekre, válásra, az egyedülmaradásra, újragondolásra, újrakezdésre. Megrendítő őszinteség és realitásérzék, inkább vad szembenézés, a megértésnek halvány mécsesei, a tünetek, jelek felkutatásának szenvedélye jellemezte a Perényi Balázs szerkesztette és rendezte pódiumjátékot.

S így érkeztünk el Kecskemétre, a Kelemen László Kamaraszínházba, ahol a tiszakécskei Művelődési Ház együttesei mutatták be Az élet dolgai című játékot.

Megszámolhatatlanul sok szereplő a színpadon, jóformán az egész város. Színjátszók, táncosok, moderntácosok, néptáncosok, zenészek gitárral és citerával. Tiszakécskének a Ki Mit Tud?-okból jól ismert hagyományos népi hangszere így jut új szerephez: a modern musicalzene, gyakran Zorán dalai hatásos kísérő zenekarának eszköze lesz.) Óvodások, iskolások, fiatalok, nagyszülő korúak. Minden nemzedék saját életkorát alakítja (vajon saját személyét, saját szerepeit miképp oldja a darabban vállalt szerepébe?). Akár ez is elképzelhető, de a rendező a nyitánynak erre utaló tablója után egyértelműen a színdarab felé viszi a dolgot, szereplők játszanak a színpadon, játéktudásuk, s nem annyira saját történeteik megéltsége előadásuk fő komponense. (A drámapedagógiai típusú szabad improvizáció ugyan még egyszer visszatér: a második felvonásban egy osztályfőnöki óra, egy integrációra mintát mutató anyák napi műsor előkészítése jelenetében). (Az internetről meg tudni, hogy hasonló cselekménnyel és címmel francia film is készült egykor.)