Butaságunk történetei

Trencsényi László írása

Így aztán e sorszámok rögzültek az iskolai kommunikációban, motiváló szerepükből egyszer csak – néhány évtized alatt – minősítő értékelés lett.

Egy fontos civil-szakmai műhely közreadta átgondolt és erőteljes, egyben türelmes stratégiai tervét az oktatási rendszer kívánatos és szükséges átalakításáról, fejlesztéséről. Indítványozta a társadalmi vitát.

Lett is.

Míg mi, finom értelmiségiek gyengéden, akár egy-egy fogalom gondosabb, körültekintőbb értelmezésén töprengve szólunk, szólogatunk hozzá a vitához, addig a „közösségi” média alvilága nyomdafestéket alig tűrő indulatszavakkal ordibál bele az iskola körüli zajba. Különös érdekessége ezeknek a beszólásoknak, hogy a „kritika” (kritika? átkok zuhataga!) nem is a terv közreadóira, fogalmazóira szállt, hanem az oktatási kormányzatra, egyenesen a miniszterre. Igaz, hamar kitűnik, hogy az uszító bejegyzések mögött milyen cipollák állnak – történetesen az „ójobboldal” prominens vesztes politikai szerveződései.

Azt még megértem, bár magam is szívesen vitáznék velük, hogy a középosztály miért félti „vaskos bástyáit” (ez Takács Géza barátunk egykori találó jelzője a 80-as évek végéről) az esélyegyenlőségtől, az együttneveléstől, egységes iskolától, a komprehenzivitástól. Társadalmi státuszáért küzd. Nem vesz tudomást arról a csaknem százesztendős (ha szegény Csokonainkat ideszámítjuk „somogyi jövendölésével”, akkor több mint kétszáz esztendős) kritikáról, a Karácsony Sándoron, Kemény Gáboron, Földes Ferencen, Loránd Ferencen, Gazsó Ferencen s Ferge Zsuzsán át a maiakig tartó éles vonalról a hazai tudományos irodalomban, mely az iskolarendszer és a társadalmi rétegződés összefüggéseire hívta fel a figyelmet. Az iskolarendszer tagoltsága a társadalmi csoportok közti közlekedést (a társadalmi mobilitást) fékezi – így szól e kritika.

De hogy a facebook-bejegyzésekben szemmel láthatóan a tanulatlanabb, csiszolatlanabb, pallérozatlanabb szereplők járnak élen, az már nehezebben érthető. Nem ismerik, nem ismerik fel saját érdekeiket egy jobb – hatékonyabb, egyszersmind emberségesebb – iskola irányában?

Azt gondolom, hogy ebben játszik szerepet a butaság, a társadalom pedagógiai műveltsége, illetve annak hiánya.

Még tán egy darabig lelkes népművelőként – az életen át tartó tanulás jegyében – hadd írjak itt az iskolai osztályozásról. Ennek nekiszabadult védői kiemelkedő főszereplői a facebook-szópárbajoknak. Ez így jó (volt), maradjon is így – szól a „követelés”.

Hát hogy is volt?

A nem is olyan régen volt XVII. század kezdetén a jezsuiták reformálták meg iskoláikat. Racionálisan megértették, hogy – különösen, ha a tanulók száma növekszik – a verés, a büntetéstől való félelem nem hatékony motívum a tanulásra, szorgalomra (a diáknak hátán a füle – szólt így a régi, még ókori mondás). Helyette más motivációs, ösztönző, serkentő eszközök kellenek – vélekedtek – amelyek felkeltik az ambitiót a „komisz kölykökben”. S jó barokk módra a tanulmányi versenyeknek olyan, árnyalatokban gazdag formáit fejlesztették ki, mely közegben csaknem minden diák érdeklődéssel vett részt. A tanterem két padsora elnevezést kapott. Voltak punok (punes) és rómaiak (latines). S a heti „témazáró” dolgozat eredményhirdetése nyomán elegendő volt a győztes padsort dicsérő táblácskát kitűzni a tanteremben. Mondjuk: vivant punes! (Hiszen mindez latinul volt Európa-, sőt Latin-Amerika-szerte.). A bevált hipotézis szerint a rá következő héten a latines mindent megtettek, hogy visszavágjanak, visszaszerezzék a dicsőséget. Nem volt ez "kooperatív tanulás", de a bajtársi segítség a csoport közös érdekeit szolgálta. S visszatérve a versenyre, a minapi győztesek ugyanígy mindent megtettek pozíciójuk őrzéséért. Akár Isten dicsőségére.

Volt egy rafináltabb forma is. Az azonos csapatbéliek ülésrendje szerinti versengés. Most kérem figyelni: itt az osztályozás bölcsője! A versenygyőztes diák az első sorba ülhetett. Prima classis. A másodikba a második, harmadikba a harmadik stb. (Tudjuk, az utolsók szamárálarcot kaptak a fejükre okulásul, úgy vélem, ezt még mindig jobban tűrték mint a vessző suhogását a hátukon.)

A módszer remek! Mindenkinek van esélye a következő alkalommal eggyel előbbre ülni. Reális a versenyhelyzet, csak egy kicsit kell hozzátanulni, hiszen az előttem ülő nem "orrhosszal" nyerte meg a versenyt!

Persze a Prima classis sem hagyta magát! Tanult késő estig (míg „körmére nem égett a gyertya”) cellájában.

A Prima classis megnevezés végül állandó jelzője lett az élenjáróknak. Az "adminisztrációnak" egy idő után elegendő volt csupán a megfelelő sorszámnevet írni a verseny dokumentumaiba. 1., 2., 3., 4., 5. stb.

Így aztán e sorszámok rögzültek az iskolai kommunikációban, motiváló szerepükből egyszer csak – néhány évtized alatt – minősítő értékelés lett.

Aztán később a modernizálódó iskolarendszerek – egy árnyaltabb értékelés érdekében – gyarapították a sorszámnevek sorát, volt 7 fokozatú, 10 fokozatú osztályozási rend az európai iskolázás történetében. De őrizte az emlékét a versenyen kiharcolt eredménynek.

Furcsa epizód: a létező szocializmus országaiban rendre megfordították a logikát. S a sorszámnevekből tőszámnevek lettek, s itt már a számok nagysága jelzett jobb teljesítményt (nálunk így van ma is). Mi lehetett az oka? Csak hipotézis: a kommunisták így dezinformálták a Nyugatot: ne tudjon eligazodni az ország tanulmányai eredményei közt. (Hol volt még ekkor a PISA?)

De ennél fontosabb fejlemény: a XX. század elején sokan megtapasztalták, megértették, hogy az osztályozás, ama bizonyos "szummatív értékelés” elégtelenül informál.

Egyfelől rendre kiderült – Báthory Zoltán nevezte így Didaktikájában –, hogy ez az értékelés alapvetően becslésen alapul. Nincs az a mérőeszköz, mely pontosan mérné a mérhetetlent (ez pedig Vekerdy Tamás kifejezése). De az is kérdéses: miről szól egy ilyen becslés. Tegyük fel: egy felelet értékelése. Abban, az osztály vagy a tábla előtt töltött időben (jól írta ezt le Karinthy A rossz tanuló felel című szatírájában) a tudás, a kibeszélés kompetenciája, a fellépés határozottsága mutatkozik-e meg inkább? Vagy a felelő lelkiállapota, stressztűrő képessége, a tegnapi családi veszekedés vagy egy nehéz vacsora emléke a gyomorban? Vagy éppen éhség? Vagy egy holnapi szerelem érintése? Csoportdinamikai helyzet?

S mire lehet menni egy tőszámnévvel (ebben a tekintetben a sorszámnév sem jobb)? Nyelvtani példát vegyünk: a múlt idő t-jét nem érti-e, vagy az "ipszilonos jét”? Vagy egy szó, fogalom helyes értése maradt el a felkészülés során? Merre haladjon a korrekció? Az osztályzatból a szülő annyit ért: pofont adjon-e a gyereknek, telefonelvonást – büntetésképp – vagy mozijegyet kapjon jutalomból?

Visszatérve a reformpedagógiák innovációira. Erre a problémára keresett választ a "szöveges értékelés" módszere. Időigényes, az biztos, de, hogy korrektebben orientál, az is. Vannak érdekes változatok. A Waldorf-tanítók egyenesen verset (!) írnak a gyerekről értékelés gyanánt, ismerek olyan londoni iskolát, ahol először (alsó tagozaton is) a tanuló értékeli magát – a tanárának írt levélben, s a tanár (osztályfőnök, szaktanárok) erre az önértékelésre reflektálnak, megerősítik, ha hasonlóképp látják a gyereket, s korrigálják, ha eltérés van. Egyébként akár "előre", akár "hátra": olvastam olyan értékelő lapot, amely éppen azt bizonygatta a kishitű diáknak, hogy sokkal "jobb", mint azt önképében mutatta. A Montessori-iskolákban egyáltalán tilos a kalkulussal értékelés – az első, rendszerváltás körüli csepeli Montessori iskola (MOC) emiatt nem kapott engedélyt a nemzetközi szervezettől, mert a hazai törvényeknek is meg akart felelni. Egy szó mint száz: a szöveges – tájékoztató, fejlesztő – értékelésnek is immár több mint 100 éves hagyománya van. Ideje, kedves facebook-vitapartnerek, legalább ezt a történeti tényt tudomásul venni.

S még valami zárlat gyanánt. Ferenc József császár 1849-ben lényegében azzal a tollal és tintával írta elő Magyarországra is az "érettségi vizsgálatot", mellyel az aradi tábornokok kegyelmi kérelmét elutasította. Vagyis: az érettségi hagyománya az önkényuralom hagyománya!

Ehhez tette hozzá Móricz Zsigmond a Forr a bor című, Nyilas Misi ifjúkoráról szóló regényben, hogy az érettségi az „úrrá levés” (sic!) eszköze volt; a mi szaknyelvünkön a társadalmi szelekció ártatlannak, hitelesnek mutatkozó szűrője, miközben a kemény határokkal strukturált társadalom csoportjai közti, nehezen emelkedő sorompó.

Hát ennyit azoknak, akik az osztályozás eltörlésétől féltik a szétesett, mélybe zuhanó magyar iskolarendszert.