A pedagógia lelke

„Kérem, hogy ne sétáljanak ezen az ösvényen. Ez a lelkeké” Perjés István recenziója

Vass Vilmos: A pedagógia lelke – Történetek a tanítás világából. Tea Kiadó, Budapest, 2025., 252 oldal, ISBN: 978-615-82679-6-0 Szerkesztette: Varga László, korrektor: Fodor Zsuzsanna, borítóterv és tördelés: Zádor György.

Az alcímre Vass Vilmos A pedagógia lelke – Történetek a tanítás világából című, a Tea Kiadó minőségi munkával szerkesztett és fölöttébb elegánsan kivitelezett gondozásában 2025 decemberében megjelent kötetének befejező mondatai között találtam rá. A szerző Szöulban, egy Lélekösvény bejáratánál jegyezte fel ezt a sejtelmes figyelmeztetést, amelyet mi, a könyv olvasói már a könyv mesélő borítóján is viszontláthatunk. A képen a kék árnyalatokban fodrozódó hullámok egy szigetre mutatnak rá, melynek egyetlen lakója egy vélhetően sokat látott fa. Az idill itt véget is ér, mert hiába keressük rajta a zöld lombkoronát, a faleveleken csak az időtlenség szikrázóan fehér horizontján bandukoló két napkorona aranyozott fényei ütnek át. A hátsó borítón viszont már meglódul az idő, melynek múlására a tűpontos könyvismertető mellett Gyarmathy Éva és Kepes András inspiráló ajánlásai – és az első oldalról átfújt falevelek emlékeztetnek. Így kezdődnek hát el a tanítás világából érkező történetek a szerző, Vass Vilmos lélekkel forgatott tollából.

*

Vass Vilmos kötetében a pedagógusként, oktatóként, továbbképzőként, ismeretterjesztőként, oktatáskutatóként és -fejlesztőként eltöltött negyven évnyi tanulás és tanítás, kutatás és fejlesztés, az oktatás nemzetközi köreivel felépített élő és eredményes kapcsolatháló, a majd’ félszáz országban megtartott előadások sora, megannyi konferencia-részvétel, külföldi és hazai publikációkban is bemutatott kutatási projektek, a hosszú évtizedek alatt bőségesen feldolgozott releváns szakirodalmak és (szép)irodalmi művek élményei – és nem utolsó sorban a szerző által is hangsúlyozott – azon személyes emlékekben őrzött emberi történetek értek össze, melyeket a közoktatásban, felsőoktatásban megtartott negyvenezer tanóra és a mintegy félmillió diák- és felnőttkorú tanulóval folytatott interakciók érleltek szokatlanul izgalmas, ismeret- és élménygazdag, erős és következetes gondolati munkával kimunkált, egyeseknek pedagógiai kézikönyvvé, másoknak nemzetközi szakirodalmakkal alátámasztott tudományos áttekintéssé és megint másoknak egy gazdag életműben kalandozó, lélekemelő füveskönyvvé.

A pedagógia lelke cím talányának megfejtési útját keresők első pillantásra talán valamiféle vegytiszta transzcendens lelki utazásra is gyanakodhatnának, ám azoknak az olvasóknak, akik ismerik az író világszemléletét és eddigi munkásságát, a szöveg mögött nem szükséges orákulum után kutatniuk, mivel a mondanivaló egészen másféle sejtelmet tartogat, feltéve, hogy az olvasó képes és szándékában is áll a bevezetőben is ajánlott narratív gondolati utazás mindhárom körét, szintjét bejárni. A narratív szerkezet deiktikus középpontjában rendre egy-egy történetet találunk, amelyeken túl már azok személyes, szakmai és tudományos reflexiói vezetnek tovább. Első körben az élménytartomány élvezeti szintje, a második körben a gondolati azonosulás kognitív tartománya következik, majd a harmadik körben ismét visszatérünk a kognitív és affektív színezetű, személyes életvilágokban is élő pedagógiai kultúra – a Szerző értelmezésében – közösen mélyen átélt, nem formalizált nyelvéhez. 

Vass Vilmos kötetét tehát nem csupán azért érdemes kézbe venni, hogy a pedagógiai problematikák triangulációs szerkezetében frissítsük fel neveléstudományi ismereteinket, hanem azért is – sőt, leginkább azért –, hogy a tények mögötti lények, emberi életek, sorsok iskolai történeteiben kalandozva ráérezzünk erre az olykor valóban spirituálisan áttetsző közös tapasztalati élményre. Arra a kérdésre, hogy van-e a pedagógiának lelke, válaszolhatnánk úgy is, hogy ha az egymást nevelő, egymás élettörténetébe mélyen beágyazódó, egymásért felelősséget vállaló embereknek van, akkor már akár érintetlenül is hagyhatjuk ezt a titkot. Mert vannak talányok, amiket nem kell megfejteni.

A kézirat tartalmi építkezése – a szerző katedrális hasonlatával élve – egyrészt a befogadói attitűdök előhívására, az olvasási élmény növelésére, másrészt pedig a szöveg kohézióját és a tartalom értelmi feldolgozhatóságát biztosító rekurziós technikára alapozódik. Ennek nyomán a szöveg időszerkezete is plasztikusabban illeszkedik az élménygeneráló szándékhoz, a (látszólag) itt és most születő gondolati tartalmak iránti olvasói várakozás felfokozásához. Alighanem már ezek a szerkesztési alapelvek is előre vetíthetik a kötet műfaji újszerűségét, tudományos eredetiségét és nem utolsó sorban Szerző pedagógiai tapasztalatokban gazdag, szakmai hitelességét. 

Mindez azonban nem csupán egy fölöttébb jól sikerült szerkesztési lelemény, amire a szerző a narratívákról szóló első fejezetben hangsúlyosan is felhívja az olvasó figyelmét. Ebben az igényesen és arányosan megírt fejezetben a szerző azzal a szándékkal tekinti át a narratívakutatások főbb eredményeit, hogy ezzel a kézirat gondolati világát is elhelyezhesse a tudományos paradigmák narratív horizontján. Mivel a hazai szakirodalomban a narratív pedagógia tudományos igényű alkalmazása eleddig csak szórványosan, leginkább egy-egy szűkebb terület, visszatekintő életmű vagy iskolatörténeti korszak ábrázolási módjaként tűnt fel, így Vass Vilmos holisztikus nyitottságú, a neveléstudomány és a gyakorlati pedagógia szempontjából egyaránt releváns, a tanulás, gondolkodás, kreativitás, a tervezés, fejlesztés, értékelés, valamint a motiváció témáit feldolgozó munkáját akár a narratív pedagógia hiánypótló hazai alapműveként is olvashatjuk. 

A bevezető fejezetben a szerző világos útmutatást ad az általa felépített gondolati struktúra befogadásához. Ennek nyomán a szöveg minden fejezete egy jól kiérlelt koncepciót követve az alábbi módon rétegződik: az adott fejezet szemléletét, központi gondolatát kifejező bevezető idézet; a témát exponáló alaptörténet; a témát kibontó interdiszciplináris reflexiók és elbeszélések. A fejezet tartalmi elemeit a szerző a miért? hogyan? mit? kérdésekre fűzi fel, így a mondanivalót a téma jelentőségének kibontásával, a gyakorlatban is azonosítható lenyomataival, valamint e kettő viszonylatából adódó következtetésekkel is erősíteni tudja. 

A gondolati világot narratív eszközökkel megragadó szerkesztés hűen követi a gondolkodás narratív természetét, ugyanakkor annak is teret enged, hogy a tudományosan megragadható pedagógiai valóságot mintázatok előhívásával, predikatív gondolati műveletekkel is ábrázolja. Ez utóbbihoz nyújt támpontokat a szövegben rendre ismétlődő (jobbára külföldi) szerzőktől származó, találó idézetek beillesztése, az alaposan végiggondolt előre- és visszautalások sorozata, valamint a fejezetek végén tanulmányozható, imponáló szakirodalmi tájékozottságról tanúskodó szakirodalmi lista, amely arról is biztosíthatja a befogadót, hogy a kétségkívül érdekes, olvasmányos, a pedagógiai valóság határait a sporttól a közgazdaságig, az idegtudománytól a gasztronómiáig tágító, jól strukturált pedagógiai narratívában nem csupán az író személyes pedagógiai tapasztalataival, hanem e tapasztalatok tudományos relevanciáival is találkozhat. 

Vass Vilmos könyve nem csupán intellektuális élmény, hanem minőségi teljesítmény is. Jóllehet mindvégig tartózkodik attól, hogy didaktikusan is indokolja és magyarázza a metaforikus címválasztást, a szöveg történeteket elbeszélő, azok értelmezésébe az olvasót is bevonó megformálása hangsúlyozottan utal a szándékra, nevezetesen arra a narratív színezetű pedagógiai alaptézisre, hogy mivel a nyelvi (esetünkben megírt) megismerés társas jellegű tevékenység, így a szövegalkotó és szövegbefogadó értelemképzései számos gondolati és érzelmi elágazást tesz lehetővé, ami nem csupán a jelentésadás dinamikájára, hanem a közös figyelmi fókuszok kijelölésére is visszahat. Mivel a szerző a kreativitás jeles szakértőjeként is ismert, nem meglepő, hogy pedagógiai szövegalkotásában is magabiztosan él az olvasói értelemképzés efféle aktivizálásával, ami a kortárs pedagógiai környezetben fölöttébb aktuálisnak (és üdítően) hat.

Ami pedig a várható olvasói fogadtatást illeti: a pedagógiai valóságot kvantitatív úton, igazolt adatok alapján rekonstruáló kutatói körök számára a történetekre alapozott, rekurziós gondolati körökben táguló, szilárd szövegkohéziós szerkezetre épített narratív gondolati világ általános törvényszerűségeinek belátása kihívásokban gazdagnak ígérkezhet. Nehéz lesz, de nem lehetetlen, főképp azoknak, akik szívesen küzdenek meg a számukra még idegen értelemadási paradigmával. A pedagógiai valóságot kvalitatív eszközökkel megragadó, feltáró és értelmező olvasók számára viszont éppen azért ígérhet inspiratív élményt a kötet, mivel a szövegfolyam mélystruktúráiban számos kvalitatív mintázatra is rátalálhatnak. Vass Vilmos munkáját leginkább azoknak a gyakorló pedagógusoknak és az intézményes oktatás-nevelés szándékvilágába is betekintésre vágyó szülőknek és laikusoknak ajánlom, akik nem a pedagógiai rutinokban, hanem az emberi jelenlét varázsában érzik otthon magukat. 

Mindazoknak, akik úgy tekintenek az iskolára, mint egy zeneszerző a zongora klaviatúrájára: a nyolcvannyolc hang nem a hangszer vége, sokkal inkább a zenei varázslat kezdete. 

Egy olyan ösvény, amit nem lehet lábbal taposni, mert ezt az ösvényt a csak a kezek járhatják be.