Trencsényi László: Egy talált tárgy

Trencsényi László

 

De nézzük a szöveget közelebbről. Az írónak igenis volt „víziója” a Himnusz világáról. Való igaz, nem Kölcsey ékes XIX. századi nyelvezetével fejezte ki magát, hanem a XX. század expresszionista költői kifejezésmódját alkalmazta. Igenis, tette ezt akkor, ha joggal vélelmezzük: nem igen olvasott ilyen szövegeket. De akkor is: szerintem ráérzett valamire, a vers, a „zivataros századok” drámai sodrára! Kifejező eszközei egyenesen a legmodernebbeket idézik, nemcsak a Kanadában elhunyt Robert Zendnek voltak ilyen „érzetversei”, de Szőcs Gézának, illetve a másik erdélyi költőnknek, Kovács András Ferencnek is. („Erős várunk a Kufstein” – jár eszemben rendre KAF sora, mely  szövegszerkesztési stratégiájában jóformán hasonlít Ismeretlen szerzőnk munkájára.)

 

HimnuszIsten áldd meg a magyart
Jókedves bőséggel
Nyújts feléje védő kart
Ha küzd ellenséggel
Bujdosó lett énbelőlem
Ha rád vár a sors
 
És sok napjain mezein
És én tönődéssel
Teszik rám a vassaim
Én
 
Zeng a plántálád
Vers a zeng
Sok magyar vitéz
Mezein ő megy
Hajh a mezőn vándor
Hajh én suhajdom
De a sors téged visz
Vigyázz mert jaj lesz
Gyorsan menj
Hányszor zeng ajkain
Sok lett énbelőlem
Szánd meg isten a magyart
Nyújts feléje védő kart
Kit vészek hányának

 

 
 
Az olvasó – néző – a rossz facsimiléből sok mindenre gondolhat. Az értelmezéshez némi adat. Fürjesi Csaba festőművésztől kaptam egy pedagógustáborban néhány éve a kitépett dolgozatlapot. 
 
Az eredetin látszott, hogy itt „páros műalkotás”-ról van szó. 
 
A „főszöveg” szemmel láthatóan gyerekmunka, tanulói teljesítmény. Megpróbálkozva a nem kiírt íráskép megfejtésével, érzékeljük, hogy az a Himnusznak (Kölcsey Ferencnek a „majdani kultúra napján” írt műalkotásának ) „leírása”  „akar lenni”. Az is nyilvánvaló: ez egy dolgozat, esetleg röpdolgozat, a feladat  a memoriter megtanulásában való előrehaladásban kívánta „tetten érni”  az iskolásgyereket. Talán ötödikes, hatodikos lehet. Az írásképből ítélve nem különösen jó tanuló.
 
A „felülírás” a tanára kezétől  származik. Jóval szűkszavúbb – bár  a dolgozatíró sem volt bőbeszédű - , néhány szó, és egy kemény átlós vonal. Dolgozat áthúzva!
 
„Sok lett énbelőlem” – írta a fiatal szerző. Ezt tartotta fontosnak a „felülíró” reflektálni egy indulatos sóhajjal. „Túl sok”. Ez a maximális elégedetlenség kifejezése, a javító „pokolba kívánta”  a dolgozatírót. Nem túl moderált, nem túl kedves, meglehetősen kirekesztő. Ezt fokozza a második tanári megjegyzés: ”Ez félelmetes!” Mindezt  tetézi az áthúzás és a „megérdemelt”  osztályzat: az egyes, az elégtelen.
 
Nekem egészen más a véleményem. Ha  a memoriter a feladat, akkor valóban nem sikeres munka. Akkor is tanári, pedagógusi etikett kérdése, hogy a két idézett tőmondatot nem használjuk a gyenge diákkal folytatott – és folytatandó! – kommunikációban. A kirekesztés üzenetei ezek.
 
De nézzük a szöveget közelebbről. Az írónak igenis volt „víziója” a Himnusz világáról. Való igaz, nem Kölcsey ékes XIX. századi nyelvezetével fejezte ki magát, hanem a XX. század expresszionista költői kifejezésmódját alkalmazta. Igenis, tette ezt akkor, ha joggal vélelmezzük: nem igen olvasott ilyen szövegeket. De akkor is: szerintem ráérzett valamire, a vers, a „zivataros századok” drámai sodrára! Kifejező eszközei egyenesen a legmodernebbeket idézik, nemcsak a Kanadában elhunyt Robert Zendnek voltak ilyen „érzetversei”, de Szőcs Gézának, illetve a másik erdélyi költőnknek, Kovács András Ferencnek is. („Erős várunk a Kufstein” – jár eszemben rendre KAF sora, mely  szövegszerkesztési stratégiájában jóformán hasonlít Ismeretlen szerzőnk munkájára.)
 
„Zeng a plántálád” - én látom, hallom a szövegleleményben a csatazajt, melynek tétje a várfoglalók és a védők küzdelme az ostromzászló kihelyezéséért. A „Hajh a mezőn vándor” kezdetű „versszak” egészen sűrű költői megjelenítés. És sorolhatnám. Vannak „érthetetlen” sorok is. De „érzem” – ahogy Robert Zend írja „Fából vaskarikatúrák” című kötetében, amelyben – távol a nyelvi hazától – hasonló költői effektekkel fejezi ki magát.
 
S van itt még valami. A szövegszerkesztős „átírásban” dőlt betűs sor.
 
Olvassuk még egyszer!
 
„Bújdosó lett én belőlem”
 
Kölcsey: „bújt az üldözött”.
 
„Szerzőnk” azonosul a bújdosóval, érzi-éli azt a félelmet, amit a barlangjában feléje nyújtott kard idézett fel.
 
„Bújdosó lett én belőlem”
 
Mi jut eszedbe, kedves olvasó?
 
Nekem az alábbi két sor:
 
„Isten könyörülj meg nékünk, ne szenvedjen tovább népünk. 
Megátkoztál, meg is vertél, örök csavargóvá tettél.”
 
A közvélemény, nota bene az „irodalmi kánon” cigány himnusznak nevezi azt a beás cigány népdalt, melyet Bari Károly magyar fordításában ismerünk, s szoktunk énekelni.
Nem?
 
S akkor közelebb jutunk a megfejtéshez.
 
Az „ismeretlen szerzőnek” vélhetően köze van a magyarországi cigány etnikumhoz. Innen az „áthallás”.
 
S ennél még többről van szó!
 
A feladat a Himnusz leírása volt.
 
Az „ismeretlen szerző” leírta. Sőt arra is volt költői invenciója, hogy mintegy „foltvarrásként” a Kölcsey versbe applikálja a cigányság Himnuszát. A „pastiche” költői eszközrendszerét alkalmazza. Mint Szőcs Géza: „a gumibot is aluszik / s a társadalmi tudat is: máma már nem hasad tovább." (Születésnapomra, 1985)
 
Ismeretlen szerzőnk e Himnusz című versében megoldotta azt a feladatot, amellyel évtizedek óta küszködik cigány értelmiség és magyar értelmiség Magyarországon: a kettős identitás vállalása olvasható írásában. Kölcsey életérzése, hazaérzése így ötvöződött egybe az ismeretlen cigány népdalszerző vallomásával.
 
Van-e ennél  hátborzongatóbban gyönyörű?
 
Utóirat
 
Kedves ismeretlen dolgozatjavító kollégám! Belegondoltál-e ebbe, mindezen emberi és költői mélységbe, hitelességbe? Belegondoltál-e felelősségedbe, hogy ezt az elementáris kifejező kedvet tiprod el? Két meggondolatlan mondattal, egy osztályzattal és egy kegyetlen, megsemmisítő áthúzással?
 
Ha igen, ha nem: nekem, tudd, ez a félelmetes.
 

 

A szerzőről: 

Hozzászólások

Zen képe

Érdekes, hogy a Facebook-on inkább a memoriter, mint olyan került előtérbe a kommenteknél. Engem az értékelés-osztályozás problematikája érint nagyon. Nem tagadható, hogy memoriterként a feladat elégtelen. Az egyes jogos. De a hozzáfűzött értékelés is az. A tanár értékelése elégtelen. Egyszerűen nem tudta hogyan is kéne. Nem tudta mi a célja az értékelésnek. Na igen, jegyet kell adni. De mire is szolgál a jegy? Vakarjuk a buksit. Tudjuk mennyit tud a gyerek, be kell valamit írni a naplóba, meg szülő is kérdezi, hogy "hányas a gyerek?". De mi a valódi cél?

Engem a téma a felnőttképzés területéről érint, ahol több önálló tanulást várunk el a résztvevőtől.  A nagyobb arányú egyéni munkánál, önálló tanulásnál magasabb arányban fordulhat elő az, hogy a tanuló az anyagot nem pontosan érti meg, esetleg félreérti. A rendszeres beszámolás, ellenőrzés feladata pontosan ezen hibák feltárása, de nem pusztán az osztályozás szempontjából, hanem a sikeres tanulás elősegítése érdekében. Csoma Gyula és Lada László írását hívom segítségül. „A tanári ellenőrzés-értékelés (a visszacsatolás) nem egy-egy kurta osztályzatot vagy pontszámot jelent, hanem részletes tájékoztatást arról, hogy egy-egy tanulási szakasz munkája milyen eredménnyel járt.” „Az ellenőrzés-értékelés fő feladata az, hogy feltárja a tanulási problémákat, rámutasson a hiányokra, és útmutatást adjon a hiányok pótlásához, mégpedig oly módon, hogy a tanulás menetében jogot ad a hibázásra és degradálás nélkül a hibák javítására.” A javított hibák által hatékonyabban rögzül az ismeretanyag, eredményesebb tanuláshoz vezet, mint a meg nem erősített bizonytalan „tudás”.

Vajon milyen arányban gondolnak a pedagógusok (andragógusok) az értékelésre, osztályozásra ilyen szempontból? Gondolom, hogy tanulják, hogyan is kéne csinálni, de nem gyakorolják. Miért? Tudom, kevés az idő, sok a munka, hát még a kölök. Meg aztán "nem is értik meg, minek akkor!" De mégis?

knauszi képe

Nekem régi mániám, hogy az értékelésnek legalább kéte egymástól jól elválasztható funkciója van a közoktatásban. Az egyik az, amiről Te írtál, hogy segítse a tanulást. A másik, hogy elválassza az ocsút a tiszta búzától, azaz hogy világossá tegye, ki a jó tanuló, és ki a gyengébb. Azaz szelektál, és ez elsősorban a továbbtanulási esélyek szempontjából fontos. És én azt gondolom, hogy ez az utóbbi funkció gyarmatosítja az elsőt, azaz elsősorban azért nem tud kibontakozni a fejlesztő értékelés, mert az egész oktatási folyamaton szétterpeszkedik az - egyébként a maga helyén szükséges - minősítés. Ma nagy örömmel olvastam a Tanárblogon egy frissen megjelent írást, amely ugyanebben a szellemben tárgyalja a kérdést. (Bár ott a minősítés és a tananyag viszonya van terítéken, de hát ez is idetartozik.)

Zen képe

(Beküldés után láttam, hogy nem a "Nekem régi mániám" kezdetű válasz válaszára nyomtam, pedig ezt a kommentet odaszántam. Bocsánat...)

Az írást köszönöm. Olyanokat fogalmaz meg, amin én is sokat gondolkodom. (Minek is tanultam annak idején a tangens-kotangens történetet?) A tananyag tartalmának változtatása nagyon fontos kérdés egy ennyire gyorsan változó világban. Hallunk a citromsav ciklusról, a színuszról és a kvantumakármiről, de nem tudunk egymással kommunikálni, gondot okoz a konfliktuskezelés, a THM számítás, az újságcikkek megértése, ha gazdaságról vagy politikáról szól, stb. Gyorsítani kéne a tempón a tananyagváltozás terén a jó értelemben, de nyilván rendszerben gondolkodva.  Szívesen hallanék a lehetőségekről, akadályokról, koncepciókról az oktatáspolitika részéről illetve a tanárképzés részéről. 

Szorosan kapcsolódik ehhez a most trendi kompetencia alapú oktatás, ami még inkább feladja a labdát az értékelés-osztályozás területén is. Az SZVK-kat olvasva síró-röhögőgörcsöt szoktam kapni egy-egy elvárt kompetencia kapcsán, amit nem mérünk a vizsgán (nem is tudnánk), de leírjuk. Mert jól hangzik. Képzeljük el a szitut: "Kislányom, maga megbukott a vizsgán, mert csak 48%-ban empatikus és 30%-ban toleráns, amin az 52% együttműködési képessége sem segít." Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne lennének fontosak a kompetenciák, csak valahogy úgy érzem, hogy megint nem teljesen a lényeget fogjuk meg. Pláne, hogy a szakoktatót, vizsgáztatót sem mértük annak idején eszerint - lehet, hogy ő is bukná az empátia tesztet, ha lenne :D.

Megértem, hogy fontos a szelektálás, de azért azt tudjuk, hogy megvan az a hátránya, hogy nem mindig a valós képességeken alapulnak és a kialakult kategóriákból nem könnyű kikerülni. Nyilván a szülőknek is szükségük van rá, hogy a gyereket viszonyítsák valami sztenderdhez. De a puszta számon túl nagyon jónak tartom a szöveges értékelést. Tudom, hogy időigényes. De nem lehet, hogy jobban be lehetne vonni a szülőt is a gyerek tanulásába, ha elmagyarázzuk neki, hogy a gyerek nem tök hülye matematikából, mert érti a folyamatot, csak figyelmetlen és a részszámításoknál csúszik el? Vagy ugyan a memoritert nem tudta szó szerint megtanulni, de átérzi a vers hangulatát, gondolkodott rajta, látta maga előtt a tartalmát. Megdícsérni, amit meg lehet a kettesben is, és aztán felhívni a figyelmet, hogy mivel kell még foglalkozni (mondjuk mint egy SWOT analízis), ha jobb jegyet (pontosabb tudást) akar.

Annak, amit te szelektáló funkciónak írsz, van sajnos egy olyan hozadéka, hogy aki nem négyes-ötös, az kudarc élménnyel távozik az iskolából. Sok felnőtt ismerősöm van, akiket a tanulás szótól kiver a víz, mert az iskolában ők "csak" hármasok vagy kettesek voltak. Bár képezhetnék magukat tovább/át, vagy szabadidős tanulásba foghatnának, nem mernek, mert féltik az önértékelésüket a tanulás újabb kudarcától, amiből a közoktatásban épp elég volt. Akkor, amikor a felnőttképzésnek nemcsak elméleti, hanem komoly gazdasági jelentősége is van, ez nem mindegy.

Bocsánat, hogy ilyen hosszan.