Csiperó
Kriston Vízi József írása
„Hogy az unokák erre, ilyenre ma is rávehetők, fogékonyak, az nem kétséges. Csak (de ez a „csak” igen lényeges) okosan, türelemmel és bizonyos rafinériával megnyerhetők, bevonhatók. Ehhez a mindenkori Farkas Gáborok továbbra is szükségesek!”
Öt évvel ezelőtt a covidjárvány második hulláma sodorta el sokak izgalommal tervezett eseményét: ünnepi összejövetelen emlékezni az Európa Jövője Egyesület (EJE) harmincadik születésnapjára. Az elmúlt napokban ez a veszély már nem riasztotta a közismert Csiperó-madár szárnyai alatt gyülekezőket az egykori csecsemőotthon jellegzetes és szép, polgári szecessziós épületének udvarán. Sokan már csak a Kápolna utcai sarok homlokzat feliratából tudhatják: immár több, mint három évtizeddel ezelőtt adta át a több tucat egyesületet egységbe szólító csiperósok kezelésébe Bács-Kiskun megye az ún. Civil Szervezetek Házát. Az egykori jazzbarátok klubjától vagy a Puszta Német-Magyar Kulturális Egyesülettől az álláskeresőkön és a magyar-japán baráti körön át a nyugdíjas mezőgazdászokig, az Add tovább! vagy a Cédrusnet Szenior Tudáshasznosító Program résztvevőiig, vagy – mai napig – a Kecskeméti Közbiztonságáért Közalapítvány szolgálattevői közösségeiig tart(ott) ez a sokszínű szerveződést befogadó tágas épületkomplexum. Ma ugyan megtűrt „albérlő” már csak itt az EJE, de a szeptember 27-i napsütötte délután kissé feledtette a napi gondokat. Három és fél évtized távolából volt mire emlékeznie annak a három tucatnyi lelkes polgárnak, aki most összegyűlt néhány órára. A találkozó első részében Toókosné Börönte Erika, az egyik szervező kortársi beköszöntőjét követően először Kis János nyugalmazott evangélikus lelkész, a Csiperó közösség első elnöke szólalt meg. Kecskemét s a Duna-Tisza közi térség lakóinak s ifjúságának nyitásáról a nagyvilág felé, a kulturális cserék és a közvetlen megismerés egyik legfontosabb s lehetséges forrásaként említette sarkalatos küldetését a csiperó eszmének. Az ezzel való okos sáfárkodás ma is bőven adhat(na) muníciót az ügy folytatóinak. Merász József, akit városvezető és képviselő társaival együtt csak valamivel később, az EJE tudatosan időzített megalakulása után iktattak be, maga és társai – az akkor viharosan zajló közéleti események mellett, a korábbi fenntartások ellenére is – szinte megörökölték addigra a lelkes, ügybuzgó és céltudatos civil kezdeményezések mintapéldáját. Amelynek önállóságra való törekvését, kreativitását és ötletességét, a több lábon állás hangsúlyozásával együtt maga személy szerint – nem csak hivatalos minőségében, mandátumát követően is – fontosnak tartotta, tartja. „Hogy az unokák erre, ilyenre ma is rávehetők, fogékonyak, az nem kétséges. Csak (de ez a „csak” igen lényeges) okosan, türelemmel és bizonyos rafinériával megnyerhetők, bevonhatók. Ehhez a mindenkori Farkas Gáborok továbbra is szükségesek!” Szabó Sándor tárogatójának dallamai közepette a két egykori vezető elhelyezte az alapítók és a mostani jelenlévők koszorúját.
Ezt követően közösen kilátogattak a Köztemetőbe, ahol Kecskemét díszpolgárának, az egyesület alapítójának, Farkas Gábor Mátyásnak (1943-2017) és szeretteinek sírjánál rótták le tiszteletüket családtagjai és barátai Kodály Zoltán népdalgyűjtéseiből is hallgatva. Dr. Kriston-Vízi József, aki egyik kezdeményezője és alapítója, majd több mint három évtizeden át volt vezetőségi tagja az egyesületnek, elevenítette fel első emberi és szakmai találkozását Farkas Gáborral, szólt az elmúlt évek egyre erősödő kétségeiről és szorongásairól – amelyeket elnöktársának elvesztése mindenkiben csak felfokozott. Úgy vélte végezetül: „jobb idők” jártával, de továbbra is közös akarattal a Csiperó-modell hasznos és életképes lehet – értő és szolgálatkész irányítókkal együtt. Lángné Nagy Mária alapító és egykori programfelelős a Gáborral közös sírban nyugvó egykori legendás óvónő, Farkasné Baksa Andrea (1948-1994) szerepét idézte meg a mai nap is Kárpát-medence szerte híres „Csillagszemű” határon túli magyar óvónők hálózatának létrehozásában, e szellemiség önjáró kincsteremtő szerepét és örökségét hangsúlyozva. A lelkész-barát, Kis János rövid szolgálata bölcs csendességre intett minden jelenlévőt.
A temetői megemlékezés után a lelkes és ragaszkodó társaság még visszatért a Kápolna utcára, ahol kötetlen formában osztotta meg számos már ismert élményét, de azért régi titkok is napvilágra kerültek. Így pl. az egyesület megalakulását megelőző ötletek a névválasztás, az alapcélok és a megszólítandók körének dolgában, a város és a megye mindenkori érdekeltté tételéről, valamint az első alapszabálynak még a jogszabályhiányos hazai időkben való minta értékű kidolgozásáról, az egykori „hontalanság” első éveiről. Az önerőből, saját egyéni és néhány támogatói forrásból megszervezett délután jelenlévői elhatározták, hogy alkalmanként ismét szívesen összejönnek valamely arra alkalmas helyen s időben. Felvetődött az is, hogy immár eljött az idő, hogy mértéktartó diskurzus kezdődjön el a legendás örök civil: Farkas „Csiperó” Gábor nevének méltó és stílszerű megörökítése érdekében.
A szerző sírnál elmondott beszédét alábbiakban közöljük:
Ébresztő nyolc év után… Farkas Gábor Mátyásnak és Farkasné Baksa Andreának
E hónap elején volt 50 éve annak, hogy a nyári népművelési gyakorlat idején szerzett idősebb kolléga, az erős, mély hangú, vastag, fekete keretes szemüveget viselő és akkor még igen erős cigarettát szívó Farkas Gábor – mintegy óvó szándékkal, hogy útközben el ne tévedjek – elkísért az utolsó, Debrecenbe visszajuttató vonathoz.
Szeptember első, gyönyörű hétvégéje volt; az újabb Népzenei Találkozó harmadnapján, vasárnap világos estéje volt. A Széchenyi tér felől még visszhangzott a zárásként többször is lelkesen visszatapsolt nógrádi asszonykórus (buszuk már türelmetlenül dudált), a Nagykőrösi utca néptelenedett, Fodorék is zártak – az állomási resti még nyitva volt. Ahogy illett…
Mi Gáborral ballagtunk (na jó, kissé billegtünk) valami széki nótát dudorászva, intettünk Bodri Ferinek, aztán az állomás – a később több százszor-ezerszer megjárt vasúti állomás – következett. Hosszú sorba álltam jegyemért, Lángék (Mari és Laci) a starjáni Főnix bábosokat búcsúztatták, Lángék, akik itt maradtak, mint tudjuk, nem kis időre, Gábor meg csak intett szokásos fejtartással-nézéssel-karmozdulattal. Az utolsó csepp sörre már nem volt idő, készült pontosan indulni a gyors, oldaltáskámba Gábor egy kis méretű könyvet dugott – „olvasd majd később, ha lesz erőd!...”
Pár napig gyűjtöttem erőt, a Találkozót ki kellett (volna) pihenni; kezdődött az egyetemi év. Egy pesti hazaút idején vettem elő a könyvet, amelynek első belső oldalán fura szögletes golyóstollírással ez állt: „Kecskeméten tanulhatsz meg igazán magyarul. Beszélni, érezni és álmodni. Akárhol is születtél. F G” A számomra – bár akkor még magyar szakos is voltam – ismeretlen nevű Molter Károly neve állt a címlapon s alatta: Tibold Márton. Nem részletezem (nem is részletezhetem itt): a Monarchia idején Bácskában született sváb kovácsmestersarj írja le később kalandos, de egyáltalán nem ritka életútját a befogadó Marosvásárhelyig, miközben középiskolai éveit Kecskeméten, a református gimnáziumban élte, eszmélte. – Humanista nemzetköziség ez, ahogyan Molter fűzi a kárpát-medencei történetet – s amelyet itt, Kecskeméten élve és hazatérve mondtuk oly büszkén évtizedekig, az elődök évszázadokig.
Kedves Gábor, Andrea, Bokor Marcsiék és kedves Barátaim!
Nyolc éve immár, hogy sokan itt találkoztunk utoljára, 2017 pünkösdje előtt e sírnál. Több százan álltunk, toporogtunk, támaszkodtunk itt egymásnak, az árnyékot adó fáknak s húzódtunk össze. Már korábban kezdődött rossz érzéseinket akkor a tartós gyász és az értetlenkedés csak még jobban felerősítette. Azóta, aki járt erre, ha meg nem is nyugodott, de megpihenhetett. Emlékszem, így voltunk mi is öt éve Komáromi Attilával, akivel Király Laci (dr. Király László György) temetése után keresni kezdtük e közös sírt, s szégyenszemre csak majd egy óra múltán találtuk meg – a mi hibánk…
Gábor!
Szomorúan vallom meg: nem ilyen Európát akartunk!
Nem ilyen kifosztott és elárvult Kárpát-hazát képzeltünk el!
Nem ilyen Kecskemétről ábrándoztunk!
Hogy kevesebben vagyunk most itt, mint jó nyolc évvel ezelőtt, azért nincs – már – szégyellnivaló. Akkor Veled együtt magunkból, nem sejtett jövőnkből is temettünk egy-egy darabot – nyilvánvaló volt. Most, hogy – ennek oka oly egyszerű vagy mégiscsak számos? –, most, 35 év után hasonlóan a kezdetekhez: nincstelenek vagyunk közös javainkban. De azzal a bizonyos aktatáskával bármelyik padon elférhetünk, már „csak”, már és csak a kurázsi kell, a mindenkori naiv bizalmunk mellett az erősítő önbizalom. Talán ennek is eljön az ideje nemsokára…
Addig megszólal a Kecskemétről újra formált tárogató, letesszük virágainkat és itt hagyunk egy Neked, Rólad szóló könyvet – az idetérő, megpihenni vágyó mindenkori barátnak, akár ismeretlen tisztelőnek egyaránt.
Isten nyugtasson Téged, Benneteket!
Kecskemét, 2025. szeptember 27.