ÉrinTETTEK

Gondolatok a találkozás kultúrájához. Karlowits-Juhász Orchidea előadása

Elhangzott a XII. Miskolci Taní-tani Konferencián 2019. február 1-jén.

Kedves Konferencia-résztvevők!

Kedves Kollégák!

Mindenekelőtt szeretném megköszönni Knausz Imrének ezt a Ferenc pápától kölcsönzött impulzív témafókuszálást. A találkozás kultúrája. Ahogy a konferencia szervezése során az absztraktokat rendezgettük, egyből feltűnt, hogy konferenciánk 12 éves történetében e hívószavak ihlették meg legerőteljesebben résztvevőinket.

Ahogy engem is. Mivel kutatóként, gyakorlatszervezőként, programfejlesztőként és önkéntesként rendszeresen dolgozom periférián élő gyerekekkel, fiatalokkal, ezért a találkozás problémaköre értelemszerűen számomra is egy vissza-visszatérő momentum.

De engedjék meg, hogy egy „kissé” tágabb kontextusból kezdjem.

Képeket fogok mutatni. A kérdésem, amire mindenkinek valamilyen választ kellene keresni magában: Vajon mi a közös ezekben a fotókban? (Kattints a nagyobb képért!)

Az én válaszom erre a kérdésre egyszerűen annyi, hogy ezek mind-mind Magyarországon készültek, azaz mind a mi világunkat mutatják. Nem valaki másnak a világát, hanem a mi saját világunkat.

De akkor vajon miért van az, hogy mégsem érezzük sajátunkénak ezeket az életképeket?

Ha valaki olvasta Önök közül Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című sci-fi regényfolyamát, illetve annak is a harmadik részét, Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden című könyvet, akkor talán beugrik neki, hogy itt nemcsak arról van szó, hogy nem érezzük magunkénak a bemutatott fotókon rögzített pillanatokat, hanem valójában nem is látjuk őket. Ez azért van, mivel mindegyik egy MVP, azaz Másvalaki Problémája. Idézek a könyvből:

Az MVP (…) olyasvalami, amit nem láthatsz, vagy nem látsz, vagy az agyad nem engedi, hogy lásd, mert azt hiszed, hogy az nem a te problémád. Ezt jelenti az MVP. Másvalaki Problémája. Az agy egyszerűen kihagyja, olyan ez, mint a vakfolt. Még ha direkt ránézel, sem fogod észre venni, hacsak egészen pontosan nem tudod, mi az. Csupán abban bízhatsz, hogy véletlenül észreveszed a szemed sarkából.

Különben a regényben ugyanezen az elven kifejlesztettek egy védelmi rendszert. A Másvalaki-Problémája-pajzs egy módfelett egyszerű és hatásos álcázó rendszer, ami egy egyszerű zseblámpaelemmel is több mint száz évig működik, mégpedig azért, mert az emberek természetes hajlamára épül, arra, hogy nem látják, amit nem akarnak vagy nem tudnak megmagyarázni.

Akkor most ennek fényében nézzünk meg újra pár képet az előzőekből, mert tanárképzésben dolgozó oktatóként, pedagógusként, anyaként számtalan kérdés merült fel bennem e fotók kapcsán.

Bekerült-e a kötelező iskolai tananyagba, hogy mára már visszafordíthatatlan károkat okoztunk ezen a Földön? Hogy ezt a csodálatos bolygót önzően és kontrollvesztetten kizsákmányoltuk, nem gondolva sem az élő és élettelen természetre, sem a gyermekeink jövőjére? És most, amikor már nagyon úgy tűnik, hogy nem tudunk olyan jólétet és békés életet hátrahagyni magunk után, mint ami még nekünk itt Európa közepén megadatott, vajon nem feladata, felelőssége-e az iskolának, hogy érdemben foglalkozzon a természeti katasztrófák, a nélkülözés, a tömeges migráció és a háborúk lehetőségével? Vagy az már úgyis Másvalaki Problémája lesz?

Földrajz, történelem, társadalomismeret, etika, médiaismeret… Mennyire fókuszálnak ezek a tantárgyak a jelenkor globális válságaira, a túlnépesedésre, a háborúkra, az éhínségre? Amellett, hogy a diákok földrajzból (persze csak a témazáró dolgozat környékén) meg tudják mutatni a térképen Afganisztánt, Szíriát és Irakot, vagy (egy másik témazáró dolgozat idején) képben vannak arról, hogy hol van Nigéria, Szudán és Szomália, vajon tudnak-e arról, hogy amíg ők a virtuális világban zombikat aprítanak, addig ezekben a konfliktusövezetekben több millió hozzájuk hasonló korú gyerek van közvetlen életveszélyben? Mi lehet fontosabb annál, mint hogy informáljuk és érzékenyítsük a gyerekeinket a globális problémákkal kapcsoltban, amelyek előbb vagy utóbb az ő életükbe is begyűrűznek? Vagy ez is már Másvalaki Problémája lesz?

Előíró központi tantervünk legalább néhány ponton teret enged-e a „mélyfúrásnak”? Annak, hogy a tanár fókuszba helyezzen olyan tananyagrészeket, amelyeket fontos lenne összekötni az itt és most valóságával? Például a történelem kronologikus áttekintése mellett szakítható-e elegendő idő arra, hogy a diákokat történelmi példákon keresztül hozzásegítsük ahhoz, hogy felismerjék a szélsőséges politikai irányokban rejlő veszélyeket? Vagy ez is Másvalaki Problémája?

Mikor fogja a történelem és társadalomismeret tantárgy feladatának tekinteni, hogy bemutassa a szexuális kisebbségek és más, a történelem során üldözött kisebbségek sorsa közötti párhuzamokat? Mikor fognak az erkölcstan és etika órákon megjelenni olyan problémafókuszok, mint a nemek közötti egyenlőtlenség vagy a szexuális irányultságon, nemi identitáson alapuló hátrányos megkülönböztetés? Mikor fogja a biológia tantárgy felhívni a figyelmet arra, hogy a szexuális sokféleség természeti tény?

És mikor fogja végre az oktatásirányítás számításba venni, hogy ezen a területen az ismeretek bővítése, a tévhitek eloszlatása, az előítéletekkel szembeni fellépés nemcsak egy elfogadóbb társadalmi közeg megteremtéséhez járul hozzá, hanem nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a szexuális kisebbségekhez tartozó gyerekek, fiatalok számára az iskola biztonságosabb és élhetőbb hely lehessen? Vagy ez mind-mind Másvalaki Problémája?

Az iskola tervezetten és érdemben integrálja-e a különféle szenvedélybetegségek témáját az egyes tantárgyi tartalmakba? Biológia, kémia, erkölcstan, irodalom, testnevelés… Vagy csak eljön egy rendőr, aki személytelen előadást tart a különböző típusú drogokról és a droghasználat káros következményeiről? A diszciplínákra és 45 percekre szabdalt tananyag köszönőviszonyban van-e még a valóságos világgal, a valóságos emberekkel, a valóságos problémákkal? Foglalkozunk-e érdemben a miértekkel? Miért lesz valaki drogfüggő, miért lesz valaki alkoholfüggő, miért lesz valaki játékfüggő? Az iskolában adott-e az elegendő idő, a bizalmi légkör és a partneri kapcsolat a mélyebb, személyesebb beszélgetésekre? Vagy ez is Másvalaki Problémája?

Aktív állampolgárságra, demokráciára nevelés. A társadalmi igazságosság és szolidaritás értékeinek tudatosítása. Az emberi méltóság és az emberi jogok tiszteletére nevelés. Közügyekben való aktív részvételre ösztönzés. Az önálló kritikai gondolkodás fejlesztése. Vajon mennyire veszi komolyan az iskola a NAT ezen célkitűzéseit? És vajon mennyire vehették komolyan a NAT megalkotói ezeket az elvárásokat köznevelési rendszerünk működési mechanizmusainak ismeretében? De ha az iskola nem teszi meg, akkor ki segít a felnövekvő generációnak értelmezni az itt és most zajló eseményeket? Ki segít a fiataloknak belátni a médiatartalmak mögé? Ki segít különbséget tenni igaz és valótlan között? Vagy pont az a cél, hogy maradjon ez inkább Másvalaki Problémája?

Rohamosan szegregálódó, versenyorientált közoktatásunkban látjuk-e a helyét és módját a NAT-ban megfogalmazott szolidaritásra, együttérzésre, segítőkészségre nevelésnek? Vagy csak egy-egy elszánt, „bozótharcos” pedagógus kolléga viszi a hátán ezeket a kiemelt nevelési/fejlesztési területeket, vállalva mindezzel azt, hogy közben nem halad megfelelő ütemben a tananyaggal? Komolyan gondolja a jogalkotó, hogy a pedagógus „saját élményű tanuláson keresztül fejlessze ki a tanulókban a szociális érzékenységet”, amikor az iskolában letöltendő 20 ezer órából a kerettanterv ehhez csupán perceket csepegtet? És ez vajon azért van, mert nem is annyira fontos, hogy az iskola foglalkozzon a minket körülvevő nyomorral, fájdalommal, szenvedéssel, nélkülözéssel? Mert ez mind-mind Másvalaki Problémája?

Szó esik-e az iskolában arról, hogy Magyarországon 2019-ben – azaz itt és most – gyerekek tízezrei rendszeresen éheznek? Találkoznak-e a diákok az iskolai tananyagban világunk azon részével, amelyről L. Ritók Nóra A nyomor széle című blogjában rendszeresen beszámol? Részét képezi-e a tananyagnak a társadalmi egyenlőtlenségekről, a szegregációról, a megélhetési és a lakhatási problémákról, a mélyszegénységről való érdemi diskurzus? És vajon kinyitja-e az iskola a kapuját a valóságra, lehetőséget biztosítva a diákoknak arra, hogy találkozzanak a társadalom perifériáján élő emberekkel, és saját élményű tanulás révén érintetté váljanak? Vagy ez is, mint a többi, Másvalaki Problémája?

E kérdések egy része nyilván költői kérdés, de persze azt is tudom, hogy sokra közülük különböző válaszok születhetnek annak fényében, hogy kinek milyen tapasztalatai vannak az iskola világáról. Az én fő kérdésem ebben az előadásban az, hogy miként segíthetjük a tanárképzésben résztvevő hallgatóinkat abban, hogy 1. érzékeljék és tudatosítsák magukban az ilyen MVP-k létezését, 2. eljussanak annak felismeréséig, hogy ők is érintettek, ugyanis ezek valójában nem csupán másvalaki problémái, hanem az ő problémáik is egyben, 3. megértsék, hogy a morális vonatkozásokon túl, nekik mint leendő vagy már gyakorló pedagógusoknak megkerülhetetlen feladataik vannak e téren.

Tanárképzésünk talán legfontosabb fókusza a találkozások elősegítése. Ez nem valami új gondolat a miskolci tanárképző műhelytől, hanem fennállása óta egy olyan vezérfonal, amelyet e közösség egy pillanatra sem enged el. Filozófia szakos hallgatóként mélyen belém ivódott Trencsényi László kurzusa, amelynek keretében napokon keresztül világvégi zempléni kistelepülések életét éltük; és alapjaiban meghatározta a világról való gondolkodásomat, amikor 19 éve – Mihály Ottó és Trencsényi László szárnyai alatt – oktatóként is csatlakozhattam ehhez a közösséghez.

Idő hiányában most azonban igyekszem csak a jelen találkozásaira koncentrálni, és ehhez két saját kurzusomat hívom segítségül. Az egyik a Szociálpedagógia, a másik a Közösségi pedagógiai gyakorlat. Mindkettő találkozásokról szól, míg az előbbi elhivatott segítőkkel való találkozásokról, addig az utóbbi olyan személyes találkozásokról, amelyek reményeim szerint hozzásegítik hallgatóinkat ahhoz, hogy a pedagógus szakmát segítő hivatásként értelmezzék és majd ekként is műveljék.

Szociálpedagógiai kurzusom valójában egy nagy beszélgetőkör a világról. Egy olyan beszélgetőkör, amelybe hétről hétre más-más vendéget hívok meg. Vannak visszatérő arcok, és vannak olyanok, akik számomra is egy teljesen új aspektusát mutatják meg a világunknak.

Benkő Fruzsinával, a Hernádszentandráson működő IndaHouse Hungary program létrehozójával és vezetőjével találkozni mindig felemelő és inspiratív élmény számomra, és tapasztalataim szerint hallgatóim számára is. Az ő személye és munkássága kiváló példa arra, hogy Budapest és a szomorú sorsú Északkelet-magyarországi régió egy és ugyanazon világ része. És hogy a társadalmi felelősségvállalás nem valami úri mulattság, ami arról szól, hogy a középosztálybeli fehér ember alkalomszerűen leereszkedik a nyomorban élőkhöz, hanem arról, hogy a helyi szükségleteket feltérképezve, azokhoz igazodva, professzionálisan szervezett önkéntes tevékenységekkel, hosszú távon is fenntartható módon részt lehet vállalni mélyszegénységben élő gyerekek társadalmi integrációjában.

De ugyanígy fontos találkozási pont a leendő pedagógusok, köztük zenész tanárszakos hallgatóink számára a Szimfónia Program munkatársaival való beszélgetés. Mint, ahogy L. Ritók Nóra Igazgyöngy iskolájában a képzőművészet sokkal inkább eszköz mint cél, ugyanez igaz a zenére is a Szimfónia programban. A venezuelai nyomornegyedekben csellengő gyermekek számára a ’70-es években létrehozott, mára világméretű mozgalommá vált program különleges szigeteket épít a mai magyar valóság iskoláiban. E kis szigetek segítenek tudatosítani hallgatóinkban, hogy a pedagógiai és a szociális munka érdemi összekapcsolása nélkül az iskola nemhogy nem csökkenti, hanem egyre inkább csak növeli a társadalmi különbségeket.

Újra és újra fontosnak tartom, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy nem különböző világok különbségeiről van szó. Ezek a különbségek itt és most, a mi saját világunkban vannak jelen. A társadalmi olló nem az én és az ő világuk között nyílik egyre jobban, hanem az én saját világomat szakítja, rombolja szét. És ez nem csupán morális kérdés. Hanem gazdasági és politikai, illetve jelentős részben oktatáspolitikai és pedagógiai kérdés.

Tehát, amikor szociális munkásokkal vagy gyermekvédelmi intézmények munkatársaival beszélgetünk, mindig igyekszem tudatosítani hallgatóimban, hogy egyrészt ez mind-mind az ő saját világukról szól, másrészt pedig, hogy pedagógusként soha nem zárhatják majd ki a külső tényezőket: az otthont, a családot (vagy a család hiányát) ugyanúgy, ahogy a kortárs hatásokat és az ifjúsági kultúrát sem. Akkor sem, ha az iskola mindent megtesz annak érdekében, hogy függetlenítse magát a való világtól.

Persze megnyugtatásként igyekszem azt is megértetni a hallgatóimmal, hogy nem kell mindenhez professzionálisan érteniük. Nyilván a nyitottság, az elfogadás, a személyesség, az interaktivitás és a holisztikus megközelítés mellett szükséges egy alapvető – és persze szakszerű – tájékozottság a világ fontos dolgairól, de azért nem kell egy magyar-történelem tanárnak hulladékgazdálkodási szakértőnek, romológusnak, drogprevenciós szakembernek vagy melegjogi aktivistának lennie. Viszont fontos tudnia azt, hogy hová nyúlhat segítségért. Tudnia kell, hogy amíg az oktatásirányítás nem nyitja meg az utat a való világ felé, addig is megvan rá a mód, hogy a való világ házhoz jöjjön. Éppen ezért hívok meg évről évre hallgatóimhoz olyan civil kezdeményezéseket, amelyek interaktív iskolai programjaikkal ablakot nyitnak a valóságra. Évek óta visszatérő eleme a kurzusomnak az UCCU Roma Informális Oktatási Alapítvány roma identitásról és kultúráról szóló foglalkozása, a VáltóSáv Alapítvány programja, amelynek keretében kriminális életvezetésű fiatalokkal beszélgethetünk, illetve a Labrisz Leszbikus Egyesület és a Szimpozion Egyesület Melegség és megismerés címet viselő iskolai programja.

De tartottak már interaktív foglalkozást órám keretében a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány, illetve a Haver Informális Zsidó Oktatási Alapítvány munkatársai, önkéntesei is.

Sőt, konferenciánk egyik műhelyét vezető barátunk, Lencse Máté is,aki a „nyomor széli” Toldi Tanodában valami nagyon hasonlót művel a társasjátékokkal, mint amit L. Ritók Nóra az ecsettel vagy éppen a szimfóniások a hangszerekkel.

Most pedig szeretnék néhány gondolatot megfogalmazni a találkozás kultúrájához a számomra legfontosabb szakmai vállalás, a Közösségi pedagógiai gyakorlat kapcsán. Itt most nincs módomban bemutatni a gyakorlat alapelveit és módszertanát, azt viszont fontosnak tartom kiemelni, hogy deklaráltan egy service learning (azaz közösségi szolgálat) típusú gyakorlatról van szó, egy olyan saját élményű tanulási koncepcióról, amelyet úgy szervezünk, hogy abban egyensúlyban legyen a hallgató által végzett segítő pedagógiai tevékenység, illetve a leendő pedagógus tanulási, fejlődési folyamata. E kötelező gyakorlatot egy már működő önkéntes programunk helyszíneire, tehát egy bevált együttműködési hálózatra építettem, majd bővítettem, alakítottam mai formájára. A felkészítő, reflexiós és feldolgozó kontakt órák mellett rendszeresen látogatom a helyszíneket, illetve minden egyes helyszínen egy általam felkért önkéntes mentor is követi és támogatja hallgatóim tevékenységét.

Választható helyszíneink a gyermekkórház,

a miskolc-vasgyári szegregátumban található Nyitott Ajtó Baptista Általános Iskola,

a jezsuita rend által működtetett Lehetőségek Iskolája,

a Szimfónia Program,

a buddhista Dr. Ámbédkar Iskola,

a Martin Luther King Kollégium,

az Aranyhíd Lakásotthon,

a diósgyőri lakásotthon,

illetve a hernádszentandrási InDaHouse Hungary program tanodája.

A Közösségi pedagógiai gyakorlat mint sercive learning jellegű program értelemszerűen találkozásokról szól. Találkozásokról periférián élő gyerekekkel, fiatalokkal, számunkra sokszor ismeretlen hétköznapi problémákkal, nyomorúságos élethelyzetekkel, erejükön felül teljesítő, elhivatott szakemberekkel. A teljesség igénye nélkül megpróbáltam összegyűjteni a találkozás kultúrájának néhány alapelvét (vagy inkább kritériumát) e gyakorlat kontextusában.

Ha már Ferenc pápa ihlette konferenciánk címét, az első kritérium induljon az ő gondolataiból. Vannak hídépítők és vannak falépítők. A falépítők félelmet gerjesztve igyekeznek megosztani az embereket, nekünk viszont hídépítőkké kell válnunk ahhoz, hogy erősítsük a találkozás kultúráját. És itt megint csak hangsúlyozni szeretném: nem világok közötti hídépítésről, hanem saját világunk részeinek összekötéséről van szó. Ennek tudatosítása segít minket érintetté válni. Ez az érintettség nemcsak a Közösségi pedagógiai gyakorlat hatékony végzéséhez, hanem a pedagógus hivatás műveléséhez is nélkülözhetetlen.

Ugyanez a helyzet a személyesség megélésével is. A pedagógiai viszonynak mindig személyesnek kell lennie. Nem egy kívülről irányított gépezetben lévő fogaskerekek találkozásának, hanem személy és személy találkozásának. A gyakorlat reflexiós kontakt óráinak egyik fő célja, hogy e személyesség megélését segítsék, hogy még véletlenül se ragadjon senki a feladat technikai szintjén.

Talán furcsa, hogy ezt mondom, de a személytelenség helyett még az is sokkal jobb, ha valaki például (mint az a legutóbbi szemeszterben történt) korábbi negatív tapasztalataira hivatkozva azzal indít, hogy ő ugyan nem megy cigányok közé gyakorlatra. Onnantól kezdve ugyanis, hogy ez kimondja, felvállalja, tudunk nyíltan beszélgetni. Tudunk beszélgetni a tapasztalatairól, a vélekedéseiről, a félelmeiről; érezheti, megértheti, hogy nyitott vagyok a tapasztalatai, az igazságai iránt, mert elfogadom mint valóságot, mert tudom, hogy az ő valósága egyben az én valóságom is; és bízom benne, hogy képes vagyok megértetni vele, hogy ez fordítva is így van. Szeretném elérni, hogy ezek a fiatalok is (akár pedagógusok lesznek, akár nem) adjanak egy esélyt maguknak ezzel a gyakorlattal arra, hogy tapasztalataikat újabb, másmilyen tapasztalatokkal bővítsék. Hiszek a változásban.

A találkozás kultúrája kultúrák találkozása is egyben. Hallgatóimban e gyakorlat kapcsán is igyekszem tudatosítani, hogy a kulturális sokféleség érték és alap. Ha nem vagyunk nyitottak diákjaink kulturális beágyazottságára, illetve a mindenkori ifjúsági kultúrára, akkor a pedagógiai helyzet könnyedén hadiállapottá válhat.

Egyszer megkérdezte tőlem az egyik hallgatóm, hogy lehet-e valaki jó tanár, ha nem tudja szeretni mindegyik tanítványát. Szerintem ez egy nagyon jó és fontos kérdés, amelyet nem lehet egy nemmel vagy egy igennel elintézni. Én szívem szerint meghagynám mindenkinek azt a szabadságot, hogy saját maga értelmezze, mit jelent számára szeretni valakit. Sokkal fontosabbnak tartom, 1. hogy pedagógusként külön tudjuk választani a szimpátiát és az empátiát, 2. hogy komolyan vegyük és tudatosítsuk magunkban, ha esetleg valamelyik gyerekkel kapcsolatban valamiért ellenszenvet érzünk, és 3. hogy képesek legyünk minden pedagógiai szituációban, minden egyes gyerek számára egyaránt biztosítani a szeretetteljes odafordulást.

„Sokat tanultam ezekről a gyerekekről, a sorsukról. Tisztelem az erejüket, tisztelem őket”– írja egyik hallgatóm a gyakorlatot záró reflexiós esszéjében. Meggyőződésem, hogy a tisztelet is alapvető kritériuma a találkozás kultúrájának. Az, hogy nem tartom magam többre a másiknál, nem akarok fölé helyezkedni, nem akarom a képemre formálni, hanem kölcsönös elfogadáson és tiszteleten alapuló bizalmi, partneri kapcsolatot próbálok vele kialakítani.

Az utolsó kulcsszó, amit felírtam magamnak, a felelősség. Közös világunk egyre jobban szegmentálódik, és részei egyre inkább távolodnak egymástól, így ezek a kapcsolatok, találkozások bizony egyben hatalmas felelősséggel is járnak. Reménykedem benne, hogy a Közösségi pedagógiai gyakorlat hozzájárul ahhoz, hogy hallgatóink e felelősség tudatában ne falépítő tanító gépekként, hanem hídépítő segítőkként lépjenek a pedagógusi pályára.

Zárásként engedjék meg, hogy megosszak Önökkel egy önmagammal kapcsolatos friss tapasztalatomat. Amikor az előadáshoz válogattam a képeket, felfigyeltem valamire, ami eddig teljesen elkerülte a figyelmemet. Az érintett témához sokkal könnyebb volt megtalálnom a régebbi, 3, 4, 5 vagy akár 10 éves fotókat, mint az elmúlt 1-2 év képeit. Napokba telt, mire tudatosult bennem, miért is van ez, pedig egy nagyon banális dologról van szó. Nevezetesen egy idő után már nem a „Tanárképző” elnevezésű mappa „Önkéntesség” vagy „Közösségi pedagógiai gyakorlat” almappáiba kerültek ezek a képek, hanem automatikusan az év-hónap elnevezésű magánéleti mappáimba. És ez nem a rám különben jellemző rendetlenségemből adódik, hanem egyszerűen abból, hogy egy idő után fenntarthatatlanná vált a korábbi rendszerezésem. Ugyanis ugyanazon esemény képei egyszerre szakmaiak és személyesek.

Például, azok a képek, amikor baráti meghívást kapok a Dr. Ámbédkar Iskolába egy-egy ünnepségre, amelyen gyakorlatukat végző hallgatóim segítik a műsor megvalósítását…

Vagy amikor a Gyermekvárosban a gyerekekkel és a hallgatóimmal együtt ünnepeljük a születésnapomat…

vagy a gyakorlatot segítő demonstrátor hallgatónk születésnapját…

vagy valamelyik bent lakó kis barátunk születésnapját.

És persze hogyan tehetném egy hivatalos mappába azoknak az alkalmaknak a képeit, amikor a kisfiam is velünk tart?

Szóval ezzel is csak azt szerettem volna mondani: a Találkozás kultúrája nem különböző világok találkozásáról szól, hanem személyes találkozásokról ugyanabban a világban. A mi egyetlen, közös világunkban.

Köszönöm!