Bicsák Zsanett Ágnes: Herbart…

…a tanárképzés atyja

Herbart a tanárképzéssel nem akart mást, mint hogy tudatossá tegye a tanítási folyamatot. Spontán folyamatból tervezett, átgondolt eljárássá. 

Erősen megkérdőjelezhető állítás az, hogy a gyakorló pedagógusok jó szívvel emlékeznek vissza egykori tanári szigorlatunkra. A vélemények többnyire egybehangzóak: szerencsére túl estek rajta, s szégyen vagy nem szégyen, de ami a tárgyi tudást illeti, nem sok minden vált tartós tudáselemmé. Az elmélet egyébként is csak elmélet marad, míg a gyakorlat egészen más élménnyel szolgál: eleven, s sokszor egyáltalán nem egyezik meg azzal, amit hivatalosan követnünk, tapasztalnunk kellene.

Most mégis – legyünk ódivatúak – egy rövid írás erejéig fókuszba helyeznénk az egyik legnagyobb teoretikust, akit a pedagógiatörténet magáénak tud: Johann Friedrich Herbartot. Herbart neve visszacsenghet a szigorlati tételsorból, de a közvélemény által már túlontúl ismételt porosz, szigorú iskolamodell felidézése kapcsán is. Neve hallatán azonban csak kevesen asszociálnak egyik legnagyobb érdemére, a tanárképzés bevezetésére.

A következőkben ezért a tanárképzés elindításának körülményeit tárgyaljuk, bemutatjuk röviden azt az eredendő szándékot, ami Herbartot ebben az időben jellemezte.

Johann Friedrich Herbart (1776-1841) filozófiai és jogi stúdiumokat végzett, de már egyetemi évei alatt is kereste a társadalmi megújulás lehetőségét, foglalkoztatta az emberek erkölcsi nevelésének kérdése. A képzés után házitanító lett, ahol tekintete az elvont elméletektől a gyakorlatra irányult. 1797-től Bernben ugyanis már egészen fiatalon három gyermek tanításáért, nevelésért felelt. Pontos megfigyeléseiről és lelkes igyekezetéről a kisfiúk édesapjának küldött jelentések, valamint a felcseperedett gyermekek visszaemlékezései tanúskodnak. Ezekből tudjuk, Herbart érkezésével a gyerekek tanítása a korábbihoz képest új, lendületes irányt vett, érdekesen tanított. Herbart a tananyagot felosztotta, a gyerekek képességei szerint ütemezte, és az elsajátítandó ismeretek mellett a gyermekek személyiségfejlődésére is ügyelt. Herbart tanterve így pontos volt, és több szempontot ötvözött. A tanítási folyamat hangsúlyos elemeként tekintett tanító és a növendék személyes kapcsolatára, ahol a nevelő útmutatása legalább olyan fontos, mint a gyermeki érdeklődés megerősítése és a gyermeki érdeklődés nyomán felmerülő kérdések megválaszolása.

Ismereteit tovább bővítette, amikor meglátogatta Burgdorfban Pestalozzit, s megfigyelte, hogyan lehet a csoport tagjait egyszerre ugyanarra a tananyagra megtanítani. Fontos hatást gyakorolt rá Pestalozzi szemléltető módszere, melynek a későbbiekben is nagy jelentőséget tulajdonított. Ha a mai fogalmainkkal kívánnánk leírni mindezt: Herbart Pestalozzi vezetésével hospitáláson vett részt.

A hároméves házi tanítói időszakot követően Brémában töltött két évet, majd a göttingai egyetemre került, ahol hozzáfogott elméletének kidolgozásához, és pedagógiai szemináriumot vezetett.

Az egyetemi katedrára lépésétől kezdve arra törekedett, hogy elmélyült tudását összekapcsolja a házitanítói évek és a Pestalozzinál tett látogatás tapasztalatával. Kezdetben még nem látta annak lehetőségét, hogy a jelöltek maguk is gyakorlati képzésben vegyenek részt, de 1808-tól már személyesen járt el azért, hogy a tanárképzésnek fontos eleme legyen a gyakorlati orientáció. Hasonlóan a mai gyakorlathoz: az elméletet követően hospitálást, próbatanítást, bemutató órát képzelt el. Ami más volt a mai eljáráshoz képest, hogy ő a tanítást kis létszámú csoporton belül kívánta megvalósítani.

Fontosnak tartotta a gyakorló nevelők, tanárok éves beszámolójának elkészítését is, mely a fejlődést, sőt az iskola (hatékony működésének) fejlesztését segítette elő. A beszámolókat ezért első körben szakértőknek kellett elolvasniuk és értékelniük, majd pedig ezeket a dokumentumokat a megjegyzésekkel kiegészítve a felsőbb szervekhez kellett eljuttatniuk.

Herbart állami támogatást kért ahhoz, hogy elképzeléseit átültethesse a gyakorlatba. A pozitív megerősítést követően az 1809/10-es tanévtől előkészítették, majd létrehozták a Didaktikai Intézetet. A gyakorlati képzés csak speciális körülmények között indult el, a jelöltek ismerőseik körében kerestek gyerekeket, akiket heti 4-5 órában tanítottak. A tanári vizsga a többi jelölt jelenlétében folyt, amit az óra megvitatása követett. Herbart fontosnak tartotta ugyanis a visszacsatolást, a személyes konzultációt a tanóráról.

Bár ő maga a magántanítást preferálta, de kitért arra is, hogy mit gondoljanak át azok a jelöltek, akik nyilvános iskolába készülnek. Ez esetben hangsúlyozta az iskola célkitűzésének előzetes megismerését, amit ma a pedagógiai program átvizsgálása során tehetünk meg. Figyelmükbe ajánlotta a tanterv áttanulmányozását, a tanítási ütemterv elkészítését, valamint az értekezleteken való részvételt, melyből a fiatal tanár személyesen felmérheti az iskola egyéb viszonyait is.

Mindezeket követően már csak egy kérdést kell megválaszolnunk: milyen legyen majd a nevelő? A gyakorló tanítást követően mivel lesz gazdagabb a kezdő pedagógus? 

Herbart a tanárképzéssel nem akart mást, mint hogy tudatossá tegye a tanítási folyamatot. Spontán folyamatból tervezett, átgondolt eljárássá. Véleménye szerint ugyanis szükséges, hogy a tanár ellenőrizze magát, hogy tudja, munkájának van célja és értelme. A célkitűzéshez pedig megfelelő eszközöket válasszon. A jelölteket figyelmeztette a gyermeki egyéniség szem előtt tartására, a megfelelő tanár-diák viszony kialakítására. Ahogy már ő maga is tapasztalta házitanítói évei során: nem minden gyermektől várható el ugyanaz. Sőt, a Herbartról kialakított közvéleménnyel ellentétben ügyelt arra, hogy ne csak a tanárok legyenek önreflektívek, de a gyerekeket is hagyjuk szabad választóerejükben megerősödni. Ez azt jelenti, hogy a gyerek nem azt teszi, amit a tanár mond neki, de nem is azt, amihez éppen neki szabadosságában kedve van. A tanár ehelyett történeteket mesél – főleg a kezdeti években –, s a történetek nyomán a gyermekkel erkölcsi tanulságokat fogalmaz meg. A mai etikatanításhoz hasonlóan, a gyermeknek bemutatjuk a lehetséges utakat és kimeneteleket, majd a gyerek minden szempontot mérlegelve ítéletet hoz. Miközben megtanul választani, akaratában erősödik, s mindig az ún. jó felé hajlik. 

Bár a 20. századtól a herbarti pedagógia meghaladottnak tűnt, azt látjuk ma, hogy a 19. század elején elképzelt tanárképzési modell a mai jogi szabályozásokhoz képest nem is tűnik olyannyira szigorúnak. Természetesen felvethető, hogy Herbart a beszámolókat kisebb csoportlétszámnál írta elő, ami akkor talán kevésbé volt megterhelő, mint manapság. Ez igaz, de akkor még a társadalmi arányokat nézve nem is beszélhettünk annyi tanulóról, mint ma, s ha a követőinek tevékenységét vennénk számba, látnánk, hogy a hatékony nevelő oktatást nagyobb csoportban valóban többféleképpen lehet megvalósítani. Az eredményes tanári munka így több oldalról támogatható, ellenőrizhető.

Ugyancsak a herbarti pedagógiához közeledünk abban az értelemben is, hogy ismét hangsúlyosabbá vált a tradicionális értékek hangsúlyozása. Akárhogy is, tudjuk, hogy mennyi korlátozó tényező lép fel tanításunk során. Mindenki maga tapasztalja meg azt, milyen keretek között tud/kényszerül dolgozni. S éppen ezért, ennek az írásnak sem az volt a célja, hogy ezt elvitassa, helyette inkább az, hogy egy rövid írás keretében emlékeztessen arra a személyre, akinek a tanárképzés megindulása, s ezzel egyidejűleg a gyakorló tanítás intézményének megalapítása Európa-, sőt világszerte köszönhető.

A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.