Játszva fejlődni

Ember-ház-földrengés

Drámapedagógiai tapasztalatok. Deák Márton, Hervai Sára és Juhász Milán írása

A helyszín: egy határ menti zsákfalu, Told, 2013 nyara. A szereplők: tíz-tizenöt különböző életkorú, halmozottan hátrányos helyzetű gyerek és néhány elhivatott önkéntes.

Drámás foglalkozásról, drámás fejlesztőjátékok eredményességéről, céljáról, hatásmechanizmusairól írni sok szempontból rendkívül nehéz. A drámapedagógia mostoha helyzete a pedagógiai módszerek között legalábbis sejteti, hogy fejlesztési eredményei nincsenek kőbe vésve. Bonyolítja a helyzetet, hogy jellegénél fogva a drámás foglalkozásnak általánosan megszabott menete és elvárásai sincsenek, így mindenki csak saját szemléletmódján alapuló tapasztalatairól számolhat be.

További kérdésként merül fel, hogy nyugodt szívvel tekinthetjük-e drámás foglalkozásnak az itt vázolt játékok többségét, amelyek kis jóindulattal is inkább alulról súrolják a műfaj határait. Egy olyan zárt közösségben, ahol a gyerekektől idegen a színház és a (dráma)játék fogalma, óriási kihívás ilyen foglalkozásokat tartani. Ennek ellenére mégis belevágtunk.

A helyszín: egy határ menti zsákfalu, Told, 2013 nyara. A szereplők: tíz-tizenöt különböző életkorú, halmozottan hátrányos helyzetű gyerek és néhány elhivatott önkéntes. A nyár folyamán kétszer egy hetet töltöttünk el a gyerekekkel, naponta másfél órán keresztül játszottunk különféle drámajátékokat. A következőkben leírjuk tapasztalatainkat arról, hogy mire jutottunk egy olyan közösségben, ahol az együtt játszásnak sem minőségi, sem funkcionális keretei nem igazán alakultak ki, és valódi, fantáziát, affinitást, interakciót igénylő játékok csupán néha-néha tűnnek fel a hétköznapjaik során.

Első körben meg kellett határoznunk egy kiindulópontot. A probléma plasztikusabb érzékeltetése érdekében jegyezzük meg, hogy a gyerekeknek még körjátékokban szerzett tapasztalatai is alig voltak, így összetettebb, testbeszéddel, gesztusnyelvvel operáló játékokra eleinte nem gondolhattunk. Kis hezitálás után bevezetésként a ritmusjátékok mellett döntöttünk.

Előzetes tapasztalataink alapján arra számítottunk, hogy a ritmusra építő játékok könnyen mennek majd, lekötik őket, hiszen a gyerekek sokat énekelnek, táncolnak, jó a ritmusérzékük. Ezért ezekkel a játékokkal indítottunk, úgy gondoltuk, így könnyen megnyerjük őket a számukra egyelőre elég idegen drámajátékoknak. (A játékok leírása.) Ez nem így történt. Az ilyen játékok vagy túl nagy kihívást jelentettek, mert többirányú koncentrációt igényeltek (király-bíró), vagy egész egyszerűen nem kötötték le őket (tapsfordító). Utóbbi annyira nem volt sikeres, hogy a továbbiakban minden tapsolással kezdődő játékot a tapsfordító variánsának tekintettek, és nem mindig voltak hajlandóak részt venni benne.

Ezzel szemben az egyszerű koncentrációs gyakorlatok – amelyekben a ritmusnak nem volt kitüntetett szerepe – eredményesek voltak. Ilyenek például az egyszerre tapsolós és az egér, melyek esetében már az imitációs játékok jellegzetességei is felfedezhetőek, ezért főképp az óvodás korosztálynál arattak sikert.

Az ilyen típusú játékok a legtöbb esetben elnyerték a gyerekek tetszését. Legnagyobb kedvencük a Béla vagyok lett, amelynek sorait hétvégére már az egész falu ismerte. A népszerűség oka valószínűleg az lehetett, hogy ebben a játékban egy felnőtt – gátlásait levetkőzve – bolondot csinálhatott magából; ez a gyerekekre is felszabadító hatással volt, és egyre bátrabban vettek részt a közös játékban. Ezekben a gyakorlatokban döntő szerepe volt az együttkiabálásnak és a széles mozdulatok leutánozásának. További nagy előnye az ilyen játékoknak, hogy bármikor előhúzhatóak, így sokszor ezekkel indítottuk a foglalkozásokat (pl. helikpoterbevetés, medvevadászat, Simon mondja).

Béla vagyok

Béla vagyok

Nagyon érdekes felismerés volt, hogy a játékokban ott értünk el sikereket, ahol versenyhelyzet volt. Ez a drámapedagógiában egyébként nem cél, de úgy tudtuk őket legkönnyebben bevonni, ha látták, hogy egy feladatnak mi az értelme, célja (pl. tolvajlépés). 

Az úgynevezett valódi drámás foglalkozás gondolata mindvégig kecsegtető volt, azonban annál félelmetesebb. Komoly aggályokkal vágtunk végül neki a szituációs játékok kipróbálásának az első hét utolsó napján, amikor már nem kellett tartanunk attól, hogy saját kiábrándultságunk gátja lehet a későbbi foglalkozásoknak. Ismét csalódtunk, ám ezúttal pozitívan.

A gyerekek hétköznapjaiból merített és a nyári játékok során megismert szituációkat (pecázás, feleltetés, ételosztás, zsinórlabda, méta, sárkányeregetés stb.) előző este megbeszéltük és cetlikre írtuk. A gyerekek két csapatra osztva húztak a cetlik közül, majd első körben állóképben mutatták be a helyzeteket. A versenyszituáció, ahogyan azt már említettük, itt is a játék előfeltétele volt, ám ezúttal az imitálásához elég volt csupán a játék elején közölni, hogy a csapatoknak jár a pont, a későbbiekben már egyáltalán nem izgatta őket az eredmény. 

Kekszosztás állóképen

Kekszosztás ábrázolása állóképen

A tablós játék sikerén felbátorodva vágtunk bele az általunk blablának nevezett szituációs foglalkozás levezetésébe, ami szintén komoly siker volt. Itt a szituáció bemutatása már mozgással és gesztusokkal együtt történt, de kimondani csak annyit volt szabad: blabla. Nem kétséges, hogy szerencsénk volt a gyerekek aznapi hozzáállásával, hiszen a játék – összetettsége miatt – könnyedén káoszba fulladhatott volna, ahogyan az néhány másik esetben meg is történt. A nagyobbak azonban láthatóan élvezték, hogy eljátszhatják az elmúlt hetekben megismert játékokat és szituációkat, a nagyok lelkesedése pedig együttműködésre sarkallta a kicsiket is.

A kimaradásos körjátékok (pl. forgószél, ember-ház-földrengés) vegyes eredménnyel működtek. A gyerekek egy része szívesen szaladgált, állt körbe, illetve került középre, hogy a játék irányítását kézbe vegye. Mások – főleg a nagyobbak – nem. Általánosan elmondható, hogy olykor problémát okozott az, hogy nagyon széles korosztállyal kellett dolgoznunk. Az a tény, hogy körbe kell állni, a nagyobbak számára az óvodás korosztálynak címzett körjátékokkal asszociálódott, így ez már önmagában hátráltatta őket a részvételben. 

A nyári táborok szélesebb kontextusban egy integrációs program szerves részeit képezik. A program támogatására kitűnő eszköz lehet a dráma bevezetése: fejlesztendő területként a kommunikációt, a verbális és nonverbális önkifejezés készségét, az együttműködés képességét, ön- és társismeretet, a testséma, a téri orientáció és a kreativitás fejlesztését jelöltük ki. Szakirodalmi közlemények hosszú sora bizonyítja, hogy ezekre a területekre mind fejlesztően hatnak a drámajátékok. Olyan részterületek ezek, amelyeken a közoktatásban nincs elég hangsúly. Amikor pedig kiderülnek a kommunikációs hiányosságok, már fegyelmezési problémát okoznak. Ilyenkor az esetek túlnyomó részében már talán túl késő van ahhoz, hogy együttműködésen alapuló változás menjen végbe.

Természetesen nem gondoljuk, hogy ez a kétszer egy hét megoldott volna bármilyen problémát, azonban kezdeti lépésnek megfelel. És igyekszünk tovább menni. A nyári táborok hosszú távú céljai között szerepelt, hogy előkészítsenek egy intenzívebb drámás hetet. Október végén Kárpáti István színházi rendező segítségével egy kicsit konkrétabb színházas foglalkozásokkal szeretnénk próbálkozni, aminek – azt reméljük – szűk körben be is mutathatjuk majd az eredményeit. Izgalommal vegyes kíváncsisággal várjuk ezt!

Végezetül ezúton is szeretnénk köszönetet mondani Rudolf Éva néninek, akitől a nyár elején szakmai felkészítést, ötleteket, szemléletet kaptunk a drámapedagógia területéről. Kedves Éva néni, köszönjük!

Hozzászólások