Csak az marad meg a fejemben...

Most fejeződött be a második félév a Nyíregyházi Főiskolán, és rögtön a Taní-tani olvasói elé tárom a Designtörténet című tantárgyunk közérdekű hozadékát. A Designtörténet tantárgy a képi ábrázolás (magyarul festő) és környezetkultúra alapszakos hallgatók számára kötelező. A tantárgy tartalma a szakmakultúra része a környezetkultúra szakosoknál, a festőknek pedig a modernizáció képes krónikája, és mint ilyen könnyebben emészthető tananyag, mint valami szöveges információ. Az ipari forradalom gépeitől kezdve a 20. századi ipari, majd a fogyasztói társadalom jellegzetes tárgyainak és mozgalmainak Power Point-os bemutatása folyik az órákon. Szóba kerül például a klasszikus funkcionalizmus kiemelkedő darabja, a Volswagen Bogár, amelynek kapcsán bemutatom az áramvonalas karosszériát, a puritán belső kiképzést és a náci párt szerepét a népautó kifejlesztésében. A szóbeli kollokviumhoz magyar nyelvű szakkönyv ismeretét is kérem, és ezzel tanári feladatomat első fokon el is láttam.

Az én problémám azonban az, hogy az órai beszélgetések, visszakérdezések során kiderült, hogy a diákok jó részének elemi történelmi ismeretei sincsenek, és azt sem tudják, hogy hogyan éltek, mit ettek mondjuk 100 éve az emberek. Márpedig akkor nem értik meg sem a tárgyak kulturális történetét, sem a modernizáció folyamatát, annak hatását az emberek életére, vagyis a tantárgy céljaiból így alig valami valósul meg. Hogy közelebb vigyem hozzájuk a témát, egy évközi feladatot találtam ki, aminek elkészítése a félév elfogadásának feltétele volt. A feladat címe: Három generáció tárgyai, a szövege pedig ekként szól:

A designtörténet tantárgyat úgy próbáljuk közel hozni a hallgatókhoz, hogy ki-ki a saját családja körében vizsgálja az életforma és a tárgyak kapcsolatát. A három generáció a szülők, a nagyszülők és a dédszülők világa. A szülőkét ismerjük, hiszen velük élünk, a nagyszülőket meg-meg látogatjuk, a dédszülőkről pedig többnyire csak a nagyszülők elbeszéléséből tudhatunk meg valamit. A tárgytípus, amit majd vizsgálni fogunk egy-egy élettevékenység köré szerveződik, mint például az öltözködés, az étkezés, a főzés. Ezeken belül találjuk a tárgytípusokat, például az öltözködésnél mondjuk a nadrágot, a szoknyát, a cipőt. A hallgatók először tevékenységtípust választanak, aztán azon belül egy tárgytípust. Utána kezdődhet otthon a vizsgálat, a beszélgetés és fotózás, rajzolás. A munkát a feladatlapokon kell elkészíteni és beadni.

A feladatlapon két kép helye szerepel, a tárgyé és a tulajdonosáé, például dédmamáé. A szöveges rész tulajdonképpen egy táblázat, aminek a bal oldali oszlopában szerepelnek a kérdések, a jobb oldaliban a hallgatói válaszok. A kérdések, szempontok az alábbiak voltak:

• a tárgy készítésének időpontja;
• előfordulásának helye, a település neve;
• rendeltetése, funkciója, általános használatának leírása;
• formája, megjelenése, jelentése;
• anyaga;
• szerkezete;
• az elkészítés technológiája;
• a felhasználók köre.

A hallgatói munkák között volt jó néhány igazán szívet melengető remek megoldás, amelyekből egy kis válogatást be is mutatok. És persze volt olyan diák is, aki a kollégiumi szobában rögtönözte a feladatot, szóval haza sem ment, és szóba sem állt a mamákkal, hanem a Vateráról töltötte le a kopott lavór fényképét, és még dédi portréját is a Néprajzi Múzeum digitális archívumából másolt parasztasszony képével helyettesítette. V. Anita viszont valóságos kis ipartörténeti kutatást végzett, hogy megtudja a családi zsírosbödön gyártójának nevét, az edény fenekén található F. S. Budapest felirat alapján.

Sok igazán jellemző tárgysorozatot kaptam, például a vasalókat: dédié a faszenes, mamáé a régi villanyvasaló, anyáé pedig a gőzbefúvós. Hasonló sorozat a faveder, a zománcos, majd a műanyag vödör, illetve a mosdótáltól a mosdókagylóig ívelő fejlődési lánc. Érdekes a szappantörténet is, ami dédnagymama Csepelen marhafaggyúból és lúgból főzött szappanával kezdődik, nagypapa babaszappanával folytatódik, majd visszaérkezik a házias főzéshez: anya kézműves Manna márkanevű szappandarabjával zárul a sor. És íme néhány kép a megoldások közül válogatva:

Mosás. A sulykoló fát „dédnagypapám készítette dédnagymamámnak, valamikor 1920 környékén. Szerelmi zálogajándék.” A nagyszülők még megérték a keverőtárcsás Hajdu Minimat 65-öt, míg a szülőknek már automata mosógépük van. (Á. Róbert Richárd)

Rádió. Az Orion 7023 típusú rádióról „dédnagymamám elmesélte, hogy a 2. világháború idején ilyen rádiókészülékeken értesültek a háború eseményeiről”. A későbbi Videoton (akkor Vadásztölténygyár) R 545 típusú rádiója 1958-ban jelent meg és: „Nagymama elmondása szerint még nem volt televíziójuk, és ez [a rádió] jelentette az egyetlen szórakozási lehetőséget a lakásban”. Szülei a nyolcvanas években vették meg a Videoton RA 6380 S Cleopatra márkájú sztereó rádiójukat, ami még most is jó. (K. Levente)

Kocsi. „A dédpapám szekérkerékgyártó volt és emellett gazdálkodott is – mint mindenki akkoriban –, így a szekér mindennapos használati tárgya volt” (S. Béla). A szerkezet leírása egy másik hallgató munkájában volt szakszerűbb: „két szekérderék, saroglya, vendégrúd (ezt leengedték a két oldalára, hogy szélesebben tudjanak szénát pakolni rá), vonórúd, tengely, kerék, lőcs”.  (F. Zsanett) A nagyszülők 1964 és 1976 között Moszkvicsot használtak, az apa jelenleg egy Ford kisbusszal fuvaroz.

Furdancs, amerikáner, fúrógép. Ez V. Nikoletta férfiági családtörténete fúrókban elbeszélve, még annyi személyességgel megtoldva, hogy a furdancsot a dédapja maga kovácsolta a 19. század végén, és a többi szerszámot is foglalkozásszerűen használták az iparos munkás férfiak.

Dagasztóedények. Nyárfa teknő, 1945, Pocsaj, Hajdu Bihar megye. Bonyhádi zománcozott bádog dagasztótál, 1965. Tupperware műanyag kelesztő tál, 2012. (V. Fernanda Brigitta) Az eszközök az idők során változtak, de a család változatlanul keleszt, dagaszt, süt.

A tárgyakon túlmenő emberi, családi hozadéka is volt a feladatnak. A hallgatók – akiknek nagy része ugyan tiszteli és szereti a felmenőit, de ritkán áldoz jelentősebb időt rájuk – ezúttal komolyabban is elbeszélgettek a szülőkkel, nagyszülőkkel, ha élnek még, a dédszülőkkel az életükről az éppen szóba kerülő tárgyak kapcsán. Érdekes volt a fotók választása is, hisz a szülőkről már nagyon sok digitális kép készült, bőséges a választék. Az egyik hallgató például, aki édesapjával él, mert a szülei elváltak – mintegy vágybeteljesítésként – a szülei esküvői képét rakta be: azt, amelyiken még együtt voltak.

A családi történetek és a beszédes tárgyak végül gyönyörűen rajzolták fel a civilizáció áldását, a fizikai munka gépesítését, az életkörülmények javulását. A hallgatóim pedig talán egy kicsit nagyobb tisztelettel tekintenek a sokkal keményebb világban is helytálló őseikre.