Gergely Ferenc: Libbenő szoknyák, reccsenő bokák.

Abony (1945–1948)

Színes, nyüzsgő, változatos, vállalkozó, tülekedő, lehetőségekben bővelkedő időszak. A felejtés, az újrakezdés, a mohó gyarapodás, a megbocsátás és a bosszú ideje. Ez az életérzés, tempó, erkölcs viharzott a felszínen Abonyban is. A helyi ifjúság modora, öltözködése, szórakozása, zenei ízlése, tánca, beszédmódja, viszonya a hagyományos értékekhez, formákhoz, szervezetekhez, szülőkhöz és leányokhoz, valláshoz, egyházhoz és iskolához mind-mind ezt a helyzetet, légkört fejezte ki. Ebben együtt volt a háború erkölcsromboló hatása, a felejteni akarás és életigenlés, valamint az egyre bizonytalanabb jövő sejtése.

„Sej Nagyabonyban csak két torony látszik,
De Majlandban harminckettő látszik.
Inkább nézem az abonyi kettőt,
mint Majlandban azt a harminckettőt.”

Fáradtan, éhesen, az elmúlt hetek iszonyataitól, váratlan csapásaitól tompán, reményvesztetten zötykölődtem azon a vasúti szerelvényen, amely váci életünk maradványaival együtt Apám szülőfaluja, Abony nagyközség felé döcögött. Én Abonyban ritkán jártam. Nagyszüleimet, ottani rokonságunkat, Édesapám testvéreit látogattuk időnként. Idegen volt nekem a környezet, nem vonzott sem a táj, sem az emberek. Elkényeztetett városi gyerek voltam, kemény, rideg életvitelre alkalmatlan. Érzékeny, kiszolgáltatott és ezen a háború – mint láthattuk – csak rontott. A lelkem tele volt láthatatlan sebekkel. Gyűlölet és dac vert benne tanyát. Hát ilyesféle fiatalember volt az, aki Cegléd állomását elhagyva készülődött a leszállásra.

A két jelentős vasúti csomópont, Cegléd és Szolnok közé szorult, kastélyokkal és kisebb udvarházakkal gazdagon telitűzdelt Abony vasútállomása még a kisgyermekkori emlékeimben élőnél is apróbbnak tűnt. Távol a település szívétől, a „sej nagyabonyi” két toronytól s a községházától, amelynek erkélyéről egykor Kossuth apánk igyekezett harcra buzdítani a helybélieket: kevés sikerrel. Ezt a sajátosságot használta ki jó üzleti érzékkel a Soós család, megszervezve az autóbuszjáratot a vasútállomás és a községháza előtt heverő piactér között. Nem volt ez egy látványos közlekedési eszköz, de szorgosan és megbízhatóan szállította utasait, a piacozókat hatalmas csomagjaikkal.

Amikor kiléptünk a vasútállomás község felé nyíló ajtaján, ott állt a járgány. Egyetlen ajtaja körül tülekedett a vásározó, piacozó, feketéző nép. Főként asszonyok: lármásan, civakodva. A tömegjelenetet pedig egy köpcös, kerek képű, kopott bőrkabátot viselő középkorú férfi vezényelte: a tulaj, aki egy személyben volt minden. Ő volt a vállalkozás feje, sofőrje, kalauza. Mi is igyekeztünk. Szerettünk volna fölférni, ne kelljen a hosszú, fárasztó utazást követően még tovább várakozni. Úgy néztünk ki a gyömöszkölődő falusiak között, mint a marslakók. Főként Anyám, aki – jobb megoldás nem lévén – a nagy meleg ellenére magán viselte megmentett értékeinek egyikét, szép hegyi kecskebőr bundáját.

Az ő társaságban csiszolódott modorában kérte a tolongókat, szorítsanak nekünk is helyet. Más se kellett! Még be sem fejezte mondandóját, máris ráripakodtak: még csak az kellene! Várjon a sorára! Vége az úri világnak! Ezzel megkezdődött a „népi” fegyelmezésünk. Szüleim ismétlődő megalázása lett itteni életünk fő jellegzetessége. Végül sikerült bevergődnünk, s a templom téren várt ránk Apám, akit vitnyédi menekülése óta nem láttunk, róla hírt alig kaptunk. Vonultunk a katolikus templom jobb oldalán, átkeltünk a később oly sokat használt Szolnoki úton a község egyetlen mozija mellett. Az utca, ahol sosem látott házunk állt, Görgei tábornok nevét viselte. Apró keresztutca volt, csaknem párhuzamos a nagyszülői ház felé kanyargó szolnokival. Közel hát a központhoz, mégsem a főútvonalon. A mi telkünk közép tájt, a páros oldalon feküdt, s házunk a 8-as számot viselte. Ez lett új otthonunk. Első, amelyet saját tulajdonunknak mondhattunk. Apám igyekezett érkezésünkig lakhatóvá tenni, mert – mint kiderült – bombakár érte, s az őrizetlenül hagyott sérült épületet, az össznépi méreteket öltő zabrálás keretében tovább rongálták. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy Apámnak haza kellett „menekülnie”, s így a házunk elkerülte a még nagyobb méretű pusztulást.

A tulajdonunkat képező 138 négyszögölből álló telek egy kissé nyújtott négyzethez hasonlított. A lakóépület az utca felőli front jobb oldalán állt. Pincéje nem volt, falai tégla alapozású vert vályogból készültek. Tetőszerkezetét cserép fedte. Két ablaka az utcára, egy pedig az udvarra nézett. Két egyforma méretű szoba – befejezni csak az egyiket sikerült – egy külön bejáratú, az előző kettőnél kisebb méretű lakóhelyiség, egy konyha és egy „spájz”, no meg a padlás alkotta a ház belső tereit. Az egyik szoba padlója hiányzott. Fürdőszobára már nem futotta. A víz nem volt bevezetve. A telek ház mögötti bal oldalán álldogáltak a melléképítmények: a budi, a fás fészer, a szárnyasok ólja disznóóllal kombinálva. Az udvar közepén állt a kerekes kút, amely az öntözéshez szolgáltatta a vizet, s kitűnően szolgált jégszekrényként is nyáron, különösen dinnyeérés idején. Vize ivásra nem volt alkalmas. A telket háromfelől szomszédság határolta. Kertünkből a Kostyál-féle kastély kertjében hajladozó fákra láttunk. 

Érkezésünkkor csak a külső ablakokat sikerült beüvegeztetni, fűtő alkalmatosság pedig csak egy volt, a konyhában elhelyezett kis méretű tűzhely. A nyár kellős közepén nem éreztük hiányát, de jött a tél, 1945-1946 tele. Felejthetetlen, és sajnos didergéseim történetében nem az utolsó. A téli hónapokban szinte kizárólag a konyhában fűtöttünk, zömmel kukoricaszárral – szárízikkel. A család körül állta-ülte a kicsiny sparheltet, és melengette hol testének elülső, hol hátulsó felét, mert az egyik mindig kihűlt, akár a tábortüzeknél. Úgy néztünk ki, mint a barlangban élő ősemberek. Innen vonultunk, forró téglákkal felszerelve ágyainkba. Helyzetünk lassú és viszonylagos javulása idején is csak a konyha melletti kis szobát tudtuk fűteni, mértékkel. A tavasz érkezése egyet jelentett a „felszabadulással”. Boldogan sütkéreztünk a korai napsütésben. Magunkhoz öleltük a természetet. A kertben állt néhány gyümölcsfa. Én elsősorban a birskörtére emlékszem, főként egyetemista koromból. Kertünk mérete és a föld minősége alkalmas volt a kertészkedésre. A kerítéseknek itt – mivel valamennyi szomszéd nevelt állatokat, tartott macskát, kutyát – a békesség miatt volt jelentősége. Telkünk hátsó frontján a folytonos „háborúskodás” elkerülése érdekében nekünk kellett kerítést emelnünk. Meg is történt házilagos kivitelezésben, némi külső segítséggel.

Első saját házunkat azokkal a holmikkal rendeztük be, amelyeket képesek voltunk megmenteni, visszaszerezni. Ebben mindaz benne volt, amit anyai-apai ágon szüleim valaha örököltek. Anyai nagyapám sodrony ágybetéteitől egy még távolabbi ős szarvashús-szeletelő késéig, levélnyomtató kutyaszobroktól a padlóvázákig sok minden. Egy halom használati tárgy, amelyek között néhány értékes darab is akadt, de az egész, úgy együtt, inkább egy kisvárosi ószeres raktárához, mintsem egy pályája vége felé közeledő értelmiségi házaspár háborúvégi otthonához hasonlított. Úgy néztünk ki, mint azok a bombakárosultak, akik emeletes házuk romjai alól két kezükkel kaparták elő értékeiket, azok maradványait.

Nem is lett volna ez olyan nagy baj, ha legalább minimális mértékben bírtuk volna a talpra álláshoz nélkülözhetetlen egészségügyi, morális, jogi, szakmai feltételeket, hiszen százezrek kezdték újra az életüket – többnyire sikerrel. Nagyon rosszul álltunk, de – élni kellett! Önkéntes „száműzetésünk” kezdetén – első napjaiban, hónapjaiban – Édesapám nagyszámú rokonságán, gyermekkori ismerősein kívül idegen, ellenséges, taszító volt a környezet – különösen nekem. Az artézi kút vizét alig tudtam lenyelni. Nem akartam elfogadni, nem akartam sokáig itt élni. Vác után siralmasnak találtam. Nagyon hiányzott a gyermekkor hozzám nőtt világa. Minden megszépült. De nem volt mit tenni. A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság béklyózott. Az ismerkedés lassacskán hozzászelídített a változhatatlanhoz.

Nyúlfarknyi utcánkban nem akadt korombéli pajtás. Nagy szabóék kislánya fiús kedvteléseimhez aligha illett társul. Az őserejű emberpár gyermekei – Skultéti tanító úrékról van szó – pedig aprók voltak játszótársnak. Nem messze tőlünk – csak át kellett kelnem a Szolnoki úton – az artézi kúttól egy ugrásra élt két család – számos gyermekkel. Édesapám egykori prepa társa Horváth József és Pirosék 19-es „ellenforradalmári” múlttal. Jóska bácsi, akit mindig tiszti csizmában és kamgarn bricsesz nadrágban láttam, a pedagógián kívül a festészetben is jeleskedett. Egy-egy házi perpatvar után pedig – menetrendszerűen – szebbnél szebb kislányokkal gyarapította a nemzetet. Erre az illatozó, csivitelő, örökmozgó, magával ragadó leánycsokorra bukkantam rá első „látogatásunk” alkalmával. A „hölgyek” úgy kezeltek, mint a bennszülöttek egy közéjük tévedt sápadtarcút. Egyikük emléke ma is elevenen él bennem.

Az „Alkotó” szándékaként-e, de Piroséknál viszont csupa fiú erősítette a dinasztiát. Egy kivételével már mind próbált férfiak voltak érkezésünkkor. Gyula, a Benjámin, máig jó barátom. Akár a néhány háznyira lévő labdarúgó pályára, akár a községháza előtti térre, a piactérre mentem, el kellett haladnom Bálinték portája mellett. Ennek a meleg szívű házaspárnak, az ösztövér borszerető férfinak és az örökké mosolygó gömbölyded feleségének három fia volt: Pali, a legidősebb – ő édesanyjára ütött – szolid, törekvő, a középső, Ricsi névre hallgató, aki tagadhatatlanul apja fia volt, s a legkisebb, Düce, akivel sok időt töltöttünk együtt labdát kergetve a legelőként is hasznosuló, porcfűvel borított, hepehupás „pályán”. Mindhárman vonzódtak a „dönihez” – gyermekkorunkban így vagy döngőnek becéztük a futballt –, s a két nagyobb Bálintnak tehetsége is volt hozzá. De alighogy balra kanyarodva elhagytam a három jeles ifjú rezidenciáját, máris köszönhettem Nagy bácsinak, a cipészmesternek, akinek élénk tekintetű kisfia oly értékes karriert futott be – később – az újságírói pályán. Jobb kézről pedig a Vasutas Sportegyesület fanatikus elnökének, aki hivatásához – mozdonyvezető volt – méltó termettel bírt, s bájos apró termetű feleségének. Az ő lakásuk, házuk – átmenetileg – a „klubház” szerepét is betöltötte. Kialakuló szűk baráti társaságom két tagja: Nikoláj (Szentmiklósi) és a helyi autóbusz-vállalkozó szemefénye, Soós Imre (Cibak) távolabbra lakott tőlünk. Nikoláj testes, mosolygós, hátrafésült sötétbarna (vagy fekete?) hajú, lábait kissé ikszben hordó, Cibak karcsú, jókötésű, de nem „kigyúrt”, fehér, szeplős bőrrel, vörösesbarna hajjal, pisze orral felszerelt fiú volt.

És itt egy pillanatra meg kell állnunk. Ezek az évek a formálódó piacgazdaság és többpártrendszerű demokrácia reményt keltő évei voltak. Színes, nyüzsgő, változatos, vállalkozó, tülekedő, lehetőségekben bővelkedő időszak. A felejtés, az újrakezdés, a mohó gyarapodás, a megbocsátás és a bosszú ideje. Ez az életérzés, tempó, erkölcs viharzott a felszínen Abonyban is. A helyi ifjúság modora, öltözködése, szórakozása, zenei ízlése, tánca, beszédmódja, viszonya a hagyományos értékekhez, formákhoz, szervezetekhez, szülőkhöz és leányokhoz, valláshoz, egyházhoz és iskolához mind-mind ezt a helyzetet, légkört fejezte ki. Ebben együtt volt a háború erkölcsromboló hatása, a felejteni akarás és életigenlés, valamint az egyre bizonytalanabb jövő sejtése. A KALOT-szellemiség, a leventenevelés és -képzés, a cserkészet, a MADISZ és az Úttörő, a Gyermekbarát és a Szívgárda, a magántulajdonosi gondolkodás és a bizakodást gerjesztő kollektivizmus, az MKP és a Kisgazdapárt… együtt hatott a fiatalokra, nem is szólva a régi tankönyvek és a nevelés-képzés demokratizálása között feszülő ellentétről. Ebben éltünk, formálódtunk mi is. Ennek a világnak alapos ismerete nélkül a mi korabeli, de további életünk sem fejthető meg.

Abony nagyközség fiataljainak zömét parasztfiatalok alkották, míg a felszínen mozgók az alkalmazotti, hivatalnoki, az ún. értelmiségi rétegből származtak. A mi kis körünk tagjai: vállalkozói, vasutas, kézműiparos és tanító családból valók voltak. Hogy közeli életkorunk – ami 13-tól 17 évig terjedt –, a zene, a tánc szeretete mellett a családi háttér mennyiben játszott szerepet ebben a csoportképződésben, nem tudom megállapítani, de hogy nem volt közömbös, az biztos. A közeledés folyamatát ma már nem tudom visszaálmodni. Tény az, hogy a vezér szerepét Cibak játszotta. Bár valamennyiünknek voltak más kisközösségekhez fűződő érdekeltségei is, esetemben döntően a Vasutas labdarúgók igen széles korskálán elhelyezkedő csoportja, s bizonyos értelemben az iskolai osztályom, a szabad időnk jelentősebb részét együtt töltöttük. Különböző létszámban és „alakzatban”. A csoportok kitüntetett személyiségei és néhány magányos vagy ilyen pózt öltő fiú, képességeik és lehetőségeik szerint igyekeztek ki- és feltűnni. Maguk mögé utasítani a versenytársakat, megszilárdítani, növelni befolyásukat „vazallusaik” körében. Külön pszichológiai és szociológiai elemzésnek lenne jó alávetni pl.  Soósnak és Horinkának, a busztulajdonos és a cipész fiának időnként groteszk formát öltő vetélkedését.

Cibak sportban, tanulásban, fizikai erőben, a művészetek terén – bár szívós volt, mint egy bulldog –,nem tudott kiemelkedőt nyújtani. Viszont kitűnően vezetett autót, ami akkor nagy ritkaság volt! Részt vett apja fárasztó munkájában, tehát pénzt keresett. A lányok, sőt a fiatal asszonyok körében tagadhatatlan sikerei voltak, s a Soós-cég viszonylag masszív anyagi helyzete lehetővé tette, hogy a helyi „divatdiktátorok” egyike legyen. Örökké ápoltan, a legújabb divat szerint öltözve, kirívóan és kihívóan hirdette: ez vagyok én, próbáljatok lekörözni! Ez a mesterségesen dagasztott kivagyiság, hetykeség, elsősorban a baráti körön kívül stílusában is megnyilvánult. De a lelke mélyén egy segítőkész, csupaszív ember húzódott meg. Az ő holdudvarában töltöttem el szabad időm nagy részét, társulva Nikolájjal és Piros Gyuszival. Hogy miként, arról később szólók.

A dalszöveg azt állítja: „Erdő szélén nem jó lakni…” Én viszont azt, hogy foci pálya mellett – igen! A váci alapozásra építve itt, Abonyban eljutottam – 14-15 évesen – az NB III-as Vasutas első csapatának kerettagságáig. Hogy miként történt ez? Az iskolai feladatok nem ragadtak magukkal. Más elfoglaltságom nem lévén – hacsak tehettem – a pályán töltöttem minden szabad időmet. Valakit mindig találtam ott a környékbeliek közül. Dücének, ha kellett, segítettem a házi munkában – otthon erre nem igen tudtak rávenni –, mert legfiatalabbként neki kellett az idős szülőknek otthon segíteni. Ez a fura lelkű, nehéz mozgású, ballábas, öblös hangú Bálint gyerek volt társam legtöbbször. Vagy: Savanyú (Krajcsi Jóska) ez a vékony, eszes, jó mozgású, a labdarúgás finomságai iránt is érzékeny osztálytársam, akinek ráadásul még igazi focija is volt. És passzolgattunk, dekáztunk, trükköztünk, kapura rugdaltunk, amíg csak össze nem jött annyi játszani kívánó gyerek és felnőtt, hogy választhattunk és megkezdődhetett a kétkapuzás. 

A munkaidő végeztével mágnesként vonzotta ez a kedvező fekvésű, kisméretű, grundszerű, de mégiscsak labdarúgó pálya a „szenvedélybetegeket”. Néha húszan-harmincan is rohangáztunk – civilben. Voltak közöttünk a nagycsapat tagjai közül is. A nagyok – 20-30 éves férfiak – épphogy csak letették a munkaruhát, vagy még azt sem, és kergettek, szidtak, ha rosszul muzsikáltunk, lezavartak a pályáról, de olthatatlan játékszeretetükkel megtelt a „katlan”, ez a házakkal körülvett, mélyedésben fekvő libalegelő. Ha tehette, beszállt a böhöm termetű béreslegény, Miska is, akinek akkora és oly erős lábai voltak, hogy parasztrüszttel, azaz nagy lábaujjának alsó felével keresztül rúgta az egész labdatért.

A zsivajra nézőközönségünk is támadt. Az egyik oldalon Horinka bácsi, a cipész – lelkes drukkolónk volt –, a Tüdőgondozó felőli kapu hátterében pedig a szolgálaton kívüli örömlányok méregették leendő kuncsaftjaikat. És ez így ment nap mint nap. Vasárnaponként pedig, amennyiben pályaválasztó volt a csapat – ti. a Vasutas – szurkoltunk a nagyoknak. A Vasutas „Májer dr.” vezényletével, a kisiparosok és kiskereskedők anyagi és erkölcsi támogatását élvezve – működött. Utazáshoz a MÁV adott kedvezményes jegyeket. Felszerelést a „szponzorok” biztosítottak pénzbeli vagy természetbeni segítségükkel. Az öltöző dolga sokáig családi alapon oldódott meg. Az utánpótlás, azaz mi tisztítottuk a viharvert csukákat – ebbe már Vácott beletanultam. A pálya gondozását a libák és a birgék látták el. A meszelést, a hálók felhelyezését, a partzászlók kitűzését és minden kellék mérkőzés utáni begyűjtését önkéntes segítők eszközölték.

Korszakos változást jelentett, amikor a romos kuplerájjal szemben adódott egy szobányi öltöző. Tus és más egyéb nyalánkság ismeretlen fogalom volt, megtette azt a lavór, a dézsa, a vödör, miegymás. Úgynevezett hivatalos edzés hetenként kétszer volt. Állt: két laza körből bemelegítésként, néhány rövid vágtából, kétkapuzásból, kapura lövöldözésből kétoldali beadások nyomán, s a túlbuzgóknak egy-két kör levezetésből. A kondíció alapját a testi munka biztosította, főként a paraszt fiatalok esetében, némi „meztéllábas” rohangászással kiegészítve. Mennyi istenáldott tehetség tűnt fel és veszett el a rövidebb vagy hosszabb ideig tartó „tündöklés” után! Nagy Miska, ez a görbe lábú, alacsony, gyors és kemény, ballábas asztalos. Zacsi, a piktor, akiben a Di Stefanó-i játékintelligencia rejlett. Zsemle Jóska, a kapusok réme. Vörös Laci, aki az NB I-es szolnoki MÁV keretében is megállta a helyét. A higgadtság és a taktikai érettség példaképe, a „kis” Válóci. Kesely (Nagy Laci), a rettenthetetlen, harcos építő középpályás. Bukor, a Lóránt-szerű söprögető, és sorolhatnám hosszan azokat, akik nálam sokkal idősebbek voltak, és ennek ellenére befogadtak maguk közé.

Nem mindannyian lelkesedtek értem, de végül is nem tiltakoztak időnkénti beállításom ellen. Nagy Laci, Zacsi, Vörös Laci segített a legtöbbet: bíztatással, gyakorlati oktatással egyaránt. Kannibál – a 49-es lábú kapusunk, Vörös Karcsi – öccse, Laci nem tudott mindig beutazni edzésekre. Ilyenkor lejött a pályára, és – más nem lévén – velem gyakorolta a mindkét lábas labdakezelést, néha órákon át. Zsömle Jóska sem volt a rendszeres edzésre járók mintaképe. Mérkőzések közeledtén lejött a pályára – amikor senki sem zavarta –, és különböző irányokból átadott, beadott labdákat lőtt kapura. Kitűnő rúgótechnikája volt. Ilyenkor tanultam a legtöbbet. Nagy Miska örökké zsörtölődött velem: ha szöktetem, befelé kanyarodjon a labda. Átadásaimnál ne pörögjön, mert nehéz lekezelni – nagyon szerettem nyesegetni –, ne dekázzak, ne állítgassam a labdát, egyből lőjek, és mozgás közben. Igaza volt, de… ahogy mondta… Szegény Miska, nem lett volna jó edző belőle.

Fiatal korom, fizikai gyengeségem, lassúságom és bátortalanságom ellenére miért lehettem a szép eredményt (NB III. 3. hely) elért, és még nagyobb reményekre jogosító csapatnak a tagja? Minden bizonnyal a kétlábasságomnak, a fejleszthető technikámnak és az erre épülő pontos passzaimnak köszönhettem ezt a megtiszteltetést. Félelmetes volt gyerek fejjel 20-30 éves, kifejlett, nem kisasszony labdarúgást űző férfiak ellen pályára lépni. A színvonalról pedig tudni kell, hogy az akkori NB II-ben az NB. I-es csapatok tartalék csapatai is szerepeltek, esetünkben pl. a szolnoki MÁV kiválóságai. 

Én voltam a mezőny legfiatalabb játékosa, s mint ilyen, tapasztalhattam a Fradi – Szolnoki MÁV összecsapás előmérkőzésén, milyen érzés sok ezer néző előtt kergetni a bőrt. Ezen a mérkőzésen balszélsőt kellett alakítanom. A szokatlan poszt, a kemény játék és a nézők ismert stílusú szurkolása annyira zavart, hogy alig találtam a labdát. A nagy meccs alatt viszont ott ülhettünk az egyik kapu közelében. Onnan láthattam, miként emelte Henni kezei fölött egy szélroham a gólvonalon túlra a labdát. Ezzel a góllal nyert a MÁV 1:0-ra. Szolnokon több csapattal is játszottunk. A Cukorgyár és a Papírgyár együttesei elleni mérkőzések után kérdezték meg tőlem, nem lenne-e kedvem a MÁV-ifiben játszani. Szolnokon tanulhatnék, egyengetnék az utamat. Nem álltam kötélnek. Féltem a „nagy ugrástól”. Bár korosztályomban – ez középiskolás éveimben is kiderült – figyelemreméltót tudtam alakítani, úgy érzem, igazán jó játékos soha nem lett volna belőlem.

Visszatérve a pályára, rövid ideig a kitűnő szolnoki „half”, Selmeczi mester edzette csapatunkat, „profiként”. Az általa vezényelt első edzés, a „nyitány” képe élesen vésődött emlékezetembe. Már a bemelegítő körök alatt éreztük, baj lesz. Az edzés végén sorra kerülő egyéni foglalkozás után pedig támolyogva hagytuk el a színteret. A következő napokon vánszorogni is csak nehezen tudtunk. Az idősebbek lázongtak. Ez így nem mehet tovább – hajtogatták –, mi nem vagyunk hivatásos labdarúgók stb., stb., mi – fiatalok – pedig örültünk, hogy élünk. A mester, füléhez jutván a sirámok, lazított a tempón, de ezt a langymeleg munkát nem tartotta képességéhez méltónak, vagy megunta az átjárást, netán kevésnek tartotta a fizetését – nem tudom. Tény az, hogy megvált tőlünk, amit utólag sajnáltunk. Az ő edzéseit máig sem tudtam elfeledni, s a kezem alatt játszó tanítványaimnak én is továbbítottam belőle valamit.

A bajnoki mérkőzések mellett, nyári szünidőben, ki-kirándultunk „sörmeccseket” játszani a környező településekre, olykor – más megoldás nem lévén – Bukorék lovas kocsiján. Volt eszem-iszom, kornyikálás, ezek minden előre látható következményével együtt. Ezek az alkalmak ellensúlyozták azokat a bajnoki szerepléseket, amelyek végén „tarkabornyúsok” csatakiáltást hallatva botokkal kergettek végig az illető településen, s kőzáport zúdítottak ránk, mint pl. egy ceglédi mérkőzést követően. Akár nyertünk, akár vesztettünk, a csapat fellépése – ritka kivételtől eltekintve – dáridóba torkollott. Én, a született antialkoholista nehezen viseltem ezeket a sportszerű tortúrákat, de a nyájas invitálásnak, már csak a belevalóság bizonyítása miatt sem lehetett ellenállni. Másnap aztán hallgathattam a suliban: „Kántor fia a gazember…” A foci miatt – a Cikta (Martfű) otthonában játszottunk, s tartalékos gárdánk súlyos vereséget szenvedett, nekem pedig a meccs végén a fél fenekemről hiányzott a borítás – még a ballagási bálról is lekéstem.

Sporttörténeti érdekességként jegyzem meg: a csapat fénykorában, győztes mérkőzés 10 forint jutalmat kaptam röviddel az új valuta bevezetését követően. Utolsó abonyi szerepléseim már a Vigyázó-kertben kialakított – mekkora szamárság volt oda telepíteni a pályát! – „stadionban” zajlottak. Tanulmányaim Kiskunfélegyházára szólítottak. A Vasutas vezetői szerették volna, ha a fordulók idején a csapattal tartok. Testnevelőm nem járult hozzá. Így fejeződött be „labdarúgó pályafutásom”. 

Majdnem megfeledkeztem helybéli versenytárunkról, az MTE-ről (Munkás Testedző Egyesület). Pedig az is kinőtt az MKP hatalmi igyekezete nyomán. Éliás elvtárs bontotta ki a zászlót, s máris sereglettek a népi tehetségek Bencsik Miskával az élen: a Vasutasból kimaradtak, a meg nem értett tehetségtelenek. A sport terén is sikerült keretet adni a helyi társadalom rejtett megosztottságának. Az ideológia pedig a népi tehetségek felkarolásáról, a tömegek sportjáról zengett. És természetesen központi támogatásról: pénzről, minőségi felszerelésről, várható sikerekről, olykor káderfejlesztési lehetőségekről, nem remélt távlatokról. Utóbbi meg is valósult, többféle értelemben. Az MTE vezetése az utánpótlás toborzására is súlyt helyezett. Az egyik megbeszélésre, nem tudom kinek a javaslatára, engem is elhívtak. Vagy éppen a „Kompárt” egyetlen pingpongasztalán játszva kerültem a látókörükbe? Amikor a vezér, Éliás elvtárs, lendületesen ecsetelte a meredeken felfelé ívelő jövőt, a fiatalok bevonásának hangsúlyozásakor rám pillantva mondotta: na, látjátok. ilyenekre gondolok mint ez a… és itt a jeles férfiú memóriája néhány pillanatra csődöt mondott, majd a rövidzárlat szűnésével kivágta a megoldást jelentő nevet: ez a Ceruza, Penna avagy mi a fene. Így lettem én az MKP helyi Rákosijának jóvoltából ismerőseimnek, barátaimnak, mind a mai napig – Penna. Ám én, nem politikai megfontolásból, mert ilyenem akkor még nem volt, hanem a megszokott gárdához való ragaszkodásom okán, továbbra is a Vasutast „erősítettem”. A két csapat egymáshoz való viszonyának története az MKP és a Kisgazdapárt viszonyához volt hasonlatos. De ennek taglalását meghagyom a sporttörténetírás avatott tollú helyi képviselőjének.

A Vasutas játékosainak összetartása, lelki felkészítése a támogató kiskereskedők boltjaiban és a szépszámú vendéglátó-ipari egység söntésközeli biliárdasztalai, a pingpong- vagy a kártyaasztal, esetleg a messzire döngő kuglipálya térségében volt – kinek-kinek gusztusa szerint. A boltosoknak némi reklámot is jelentett a közkedvelt spílerek hangoskodó lebzselése, de egy időn és decibelen túl megfordult a helyzet. Ezt pedig a kapitalizmus közgazdasági törvényei nem engedték, azaz kitessékeltek bennünket a rőfök és a cukorkák világából. A söntésekkel ékes kultúrintézményekből – ilyen megfontolások miatt – nem kellett távoznunk, sem a közkedvelt Népkörből, de másünnen sem. Én a négy „kiegészítő sportág” közül az asztaliteniszt és a biliárdot kultiváltam. A tekepályához csak nézőként sodródtam, időnként. Miután elfogadhatóan játszottam, főleg az asztaliteniszt, társakban, meghívásokban nem volt hiány. Partnereim többnyire a nálam jóval idősebbek közül kerültek ki. Micsoda csaták, micsoda sörök, minő tanulságözön…

Abonyban pezsgett az élet! Csattogtak a csontgolyók, surrant a kártyalap, pattogott a kaucsuklabda, döngött a palánk, fröccsentek a bábuk, mézédesek voltak a lányok, fékezhetetlenek a legények, minden dongott, zsongott s a cigánybandák „csőre töltött” vonóval várták az intést. Ácsi, ide hozzám… Istenem, milyen jó is volt fiatalon lebegni ebben a gondtalannak hitt világban. A játék mellett fel-fel csendült a dal, s nekem ott volt a helyem. Gyere, Ferike, kértek a felhangolt társaságok, énekeld el… És akkor az éppen népszerű slágerektől a bordalokon át az „Én a pásztorok királyá”-ig mindent szolgáltatni kellett, a poharak sűrű emelgetése mellett, mert: milyen ember az, aki nem iszik. Így azután előfordult az is, hogy ebédig „áriáztam”, s már indulhattam is a soron lévő bajnoki meccsre.

Csapatunk tagjai közül Nagy Miska volt a biliárd legodaadóbb híve. Vezetőink közül pedig a kifogyhatatlan humorú, éles nyelvű „Csüves úr”. A nagyok vetélkedő biliárd csapatainak valamelyikébe csak akkor fértem be, ha a törzsgárda tagjai közül hiányzott valaki. Cigány barátaink, akikről más összefüggésben is megemlékezek, mesterei voltak ennek a sportnak. Fecó bácsi, de mindenekelőtt Edus, a császár. Ez a nádszálvékony, pergamenbőrű, szeplős, az erős dohányzástól sárga fogú, bűvészekre vagy zongoraművészekre emlékeztető kezű prímás, szája szélén a letörölhetetlen gunyoros mosollyal – visszafordíthatatlan TBC-je miatt lett úrrá rajta a rezignáció – nevetségessé tett mindnyájunkat a zöldposztós asztalnál. Tőlük próbáltuk ellesni a falsok művészetét, akárcsak Puskáséktól a briliáns technikát.

Hogy mi lett ebből? Valami, de nem az igazi. Edus is, Puskás is született zseni volt. Mi pedig csak szerettünk játszani. De azt nagyon! Ha biliárdban nem is, asztaliteniszben kaszáltam némi babérlevelet „borzas” főmre. A centenárium (1948) alkalmából megrendezett népi bajnokságot megnyertem – még fényképem is van róla – az igen jól játszó Klein fuvaros és a sikert módfelett ambicionáló Feke Pista előtt.

Mielőtt szórakozásaink taglalására térnék át, családunk helyzetéről szólok. Édesapám képtelen volt a háborús események és annak befejezését követő nagy horderejű változások okozta sokktól szabadulni. Szülőfalujában hazamenekülésének első pillanatától kezdve megaláztatások érték nap mint nap. A rokonság szemében, amely tisztelte, irigyelte a székesegyház kántorát, most a „szegény Ferike” lett, akitől már semmit sem lehet kérni, semmit sem lehet várni. Még csak 54 éves volt, de leromlott egészségi állapotára hivatkozva leszázalékoltatta magát. János nagyapám halála, majd nagyanyám fizikai erejének rohamos hanyatlása miatt a testvérek felosztották egymás között az évtizedeken át keserves munkával összekuporgatott vagyont: a földet, a Szolnoki út 68. sz. alatti házat, nagy kertjével együtt. S mint ilyenkor lenni szokott, a nagyszülő tartása, a vagyom megosztásának módja körül huzakodás támadt, s a testvéri kapcsolatok meglazultak. Különösen István bátyjával romlott meg az addigi jó viszony. A rá eső kis darab földet feles bérletbe adta, örökösen attól tartva, hogy megrövidítik. Bármilyen kevés volt is a hozadéka ennek a parcellának, létezésünk egyik fontos pillére lett. A nyugdíj és a föld utáni terményjáradék – mivel a családban más kereső nem volt – négyünknek még szűkösen sem volt elegendő. Édesanyám tanítónői képzettsége csak komoly „karbantartás” – továbbképzés – után lett volna esetleg hasznosítható, nélküle viszont a háztartás omlott volna össze. Belluskánk romló egészségi állapota miatt vált munkára alkalmatlanná, bár a vállalkozó kedve töretlen volt. Bár Édesapám igazolása különös nehézség nélkül megtörtént, ismételt munkába állásra csak végső esetben vállalkozott. Kétszeri nekifutása tiszavirág-életű eredménnyel járt. Egy közeli tanyai iskolában végzett munkájától a duhajkodó legények, a nagyközségi általános iskolától pedig egy „kettéfűrészelt Nagy Péter”-szerű igazgató miatt kellett megválnia. 

Jól kamatoztathatta volna gazgag élettapasztalatával párosuló írás- és előadó-képességét. Hiába biztattam: írjon újságoknak, meséljen a letűnő világról: nem állt kötélnek. „Most, hogy fogatlan oroszlánok – hajtogatta – nem rúgok beléjük.” Ehelyett írt megrendelésre: temetési búcsúztató verseket, helyettesítette a kántort templomban, temetéseken egyaránt. Elég volt egy „Feri bácsi, légy szíves…” Ezekből az alkalmi munkákból csurrant-cseppent néhány forint, egy-egy liba, kacsa, tyúk, némi „disznóság”. Édesanyám testvére, Laci bácsi is támogatott bennünket, majd egyre súlyosabb betegsége miatt lehoztuk őt Budapestről, ami a gondok mellett némi jövedelem kiegészítéssel is járt. Mindezt a „bevételt” rendszeresen ki kellett egészíteni UNRRA-csomag részesedéssel, a segítőkész szomszédok – Szabó bácsiék, Nagyék – alkalmi támogatásával: egy kis zsírral, tejjel, fűszerrel, hogy legalább az ebéd ízletes legyen…

A hosszú városi háztartásvezetés után tehát vissza kellett térni a fiatalkori évek tanyasi-falusi „ténsasszonyi” gazdálkodásához, csakhogy átlépve az ötvenedik évet, testben és lélekben megtörve. Édesanyám, aki a rendkívüli nehézségek idején Istennek fogva kezét, a közös bajban, feladva vélt vagy valós hajdani sérelmeit, megértéssel viselte a társadalmi süllyedésünkkel együtt járó kínos helyzeteket, belevetette magát a munkába, és keze nyomán megszületett egy kis kert, veteményekkel, gyümölcsfákkal, csirkékkel, és egy-egy malackával. S cicákban sem szenvedtünk hiányt. Saját gabonát őröltettünk, ő dagasztotta a kenyerünket, s olyan lángosokat készített, amilyet azóta is csak álmaimban látok viszont. Rövid ideig egy kecske, Birike drága szolgáltatta a tejünket – vagy annak egy részét –, de legeltetése megoldhatatlan feladat elé állította családunkat. Azaz én tartottam rangon alulinak, sőt, kimondottan megszégyenítőnek Birike naponként kétszeri hosszas sétáltatását, legeltetését. Előbb-utóbb – váci kertünkhöz hasonlatosan – itt is díszlettek a rózsák, dáliák, porcsinok.

Házunk félkész voltán – anyagiak híján – alig tudtunk változtatni. A létezéshez szükséges anyagiak előteremtése mellett az én egészségem megóvása volt Szüleim közös erőfeszítésének mindenek feletti célja. Képtelen vagyok leírni, mi mindennel próbálkoztak, csak hogy én, utolsó reménységük, elkerüljem a bajt. Belluska reménytelen helyzete – hiszen csak a penicillin tudott volna segíteni rajta, amit képtelenek voltak pénz hiányában előteremteni –, a közelgő vég tudata saját életesélyeiket is tovább rontotta. Ekkor merült fel, a kétségbeesés végső határán, házunk esetleges eladásának, egy még ennél is szerényebb otthonba való átköltözésnek a gondolata, de Édesapám – miattam, életemet féltve – ettől mereven elzárkózott. Arról kellett döntenie, tegyen-e még egy utolsó, bizonytalan eredménnyel járó kísérletet leányának megmentése érdekében, vagy az én egészségemet védelmezze a szociális romlás egészségügyi következményeivel szemben. Iszonyú lehetett, de a család adott helyzetében tehetett volna-e másként? 

De milyen csodálatos a fiatalság! Bár láttam, hallottam – iszonyú ha valaki „kiköhögi” a tüdejét –, átéltem és átéreztem mindazt ami körül vett, nem vette el az életkedvemet. Bár időről-időre fájdalmasan belém hasított. Tizenévesen büszkélkedni szerettem volna a családommal. Felnézni rájuk, de a helyzet mindenre adott okok csak erre nem, s a lélek mélye akkor még kit érdekelt? Éreztem én, hogy nagyon szeretnek, s viszont, de nemhogy kifejezni nem tudtam érzéseimet, de röstelltem is elesettségüket. Sok mindent nem tudtam megérteni, megfejteni magatartásukban. Csak példaként említem a következőt. Édesapámnak, – talán az orosz katonák által rákényszerített győri zongoracipeléstől – jelentős méretű sérve támadt. Ő, aki vicceket mesélve szórakoztatta csonttébécés betegtársait és orvosait Kakasszéken, nem volt hajlandó egy rutinműtétnek alávetni magát. Inkább tenyerével szorította, köhögés közben összegörnyedt a fájdalomtól, de nem és nem, ő bizony kés alá nem fekszik – hajtogatta. Nem is feküdt. Így állt teremtője elé 67 évesen. Mindannyian tele vagyunk ilyen ellentmondásokkal? – töprengtem, s teszem azt ma is.

Mindazzal együtt, amit most családunk állapotáról elmondottam, illetve szándékosan elhallgattam, otthonunk nem volt egy siralomház! A háború elnyelte Telefunken rádiócsoda helyet konyhánk falán ott lógott a korszak jelképeként is felfogható „néprádió”, tehát egy barnás színű doboz, amelyen megfelelő vételi lehetőségek esetén fogni lehetett a Budapest I. és II. adót, amelyekből rövidesen Kossuth és Petőfi adók lettek. És ha szólt a zene – márpedig a szűkre szabott költségvetés miatt elsősorban „konzerv” zenét és a szerkesztők találékonyságát dicsérő irodalmi műsort (Kolozsvári Grandpierre Emil volt az irodalmi osztály vezetője) sugároztak – megélénkültünk, mint májusi eső után a határ. Édesanyám és Belluska – a váci négykezesekre gondolva – zenei fejtörőzött. A rádió mai, ilyen típusú játékanyagának nehézségi fokára gondolva állandóan nyertek volna! Én tánczenei újdonságokkal és frissen tanult táncfigurákkal s áriákkal – pl. a Trubadúr c. film hatására – riogattam a szomszédokat. Apa kedvenc magyar nótáival rukkolt elő – hol volt már az egykori álláshódító, női szíveket dobogtató, a híveket magával ragadó hangja… –,a klasszikusokhoz ragaszkodó hölgyek keserűségére. 

De nem volt ritka a házi kóruséneklés sem, több szólamra. Korilly Géza nagyapám égből felénk áramló szeretete – ő volt a család zenei „ősatyja” – tapintható volt ilyenkor. A kis kert, birskörtefáival, bokraival, a virágok, az állatok, egy-egy fogunkra való ebéd – óh, azok a zöldborsó levesek, rakott burgonyák, a máig fő ételeim közé tartozó almás piték, amelyekből tepsiszámra tudtam falni, egy-egy hosszanti csíkot úgy eresztve le torkomon, ahogy a csirkék a gilisztát. És a csirkefélék: a paprikás, a töltött pipi – csorog a nyálam. Csak levágni ne kellett volna őket! Se a szárnyasokat, se a családtaggá szelídült röfikét. Ilyen „mészárlások” esetén a szomszédokat, ismerősöket kellett mozgósítanunk, mert ha rajtunk áll, minden tulajdonunkat képező állat végelgyengülésben múlt volna ki. Nyáron, a kertre nyíló konyhai lépcső melletti kis szabad területen állt egy rozogaságában is a váci szép napokat idéző piros kerti „garnitúra”. Ekörül ülve fogyasztottuk el – főként vasárnapi – ebédünket. Ősztől- tavaszig pedig a konyhában étkeztünk. Nyáron, az ólak közelsége miatt sok légypapír fogyott, én pedig „gumiszalagágyúval” vettem részt a légtér tisztogatásában.

A bevásárlás Édesanyám kiváltsága volt, aki nagy tapasztalattal vizsgálta a piaci felhozatalt, sokszor megfontolva, mire adja ki kevéske mil-, bil- és adópengőjét, majd forintját. Az új valuta bevezetésekor a nyugdíjasok kapták meg először forintban a járandóságukat. A piacon áruló dinnyések, csak hogy lássák, kézbe vehessék, szokatlan bőkezűséggel mérték portékájukat. Egy pillanatra mi is gazdagoknak képzelhettük magunkat.

Az írás itt nem ér véget, kattintson a folytatáshoz!

A kép talán a 20-as években készült, jobbról a második a szerző édesapja.