Miért tanítsunk tudományfilozófiát?

Hogyan tanítsuk meg a gyerekeinknek, miként tegyenek különbséget tudomány és áltudomány között? Bognár Gergely írása

…a helyes tudománykép felvázolásán túl szükség van gyakorlatokra, melyek segítenek a diákoknak, hogy kialakítsák azon képességeiket, melyek a tudomány és áltudomány közötti szelektálást szolgálják.

A laposföld-hívek sokasága vagy a Chemtrail-elmélet népszerűsége még csak megmosolyogtatott bennünket. A vállalkozásoknak milliárdos bevételeket hozó energizáló készülékek a pedagógust már elgondolkodtatták. A „fényevés” következtében éhhalálban elhunytak hallatán tudtuk, hogy valamit tenni kellene. Most a koronavírus járvány nyomán lángra kapó tudományellenes közösségi „hírfolyamok” ki tudja, hány emberéletet követeltek, és követelnek még e napokban is. A felnövekvő nemzedéket az iskolapadokban fel kell vértezni oly képességekkel, melynek segítségével az információ tengerében képes szelektálni, és felismeri, hogy mi az áltudomány, és mi tekinthető tudományosnak. A pandémia rávilágít, hogy e készség hiánya századunk emberének nemcsak a pénztárcáját, hanem az életét sem kíméli.

A közoktatásban hiába erősítjük meg a természettudományos tantárgyakat. Egész egyszerűen nem tudunk annyi ismeretet a tananyagba zsúfolni, melynek segítségével az iskolapadokból kilépő diákok a legfontosabb természettudományos kérdésekben eligazodnának. A száraz információátadás és egyszerű tudásbővítés a közoktatásban tévút. Az információszelektálás képességének kialakításában bár nem nélkülözhetjük az alapvető természettudományos ismereteket, kizárólagosan nem építhetünk ezekre. A hagyományos természettudományos kompetenciafejlesztés szintén nélkülözhetetlen, de nem elegendő. Többre van szükség ahhoz, hogy a XXI. század új nemzedéke képes legyen megkülönböztetni a tudományos tényeket a tudománytalan félrevezető álhírektől.

Első lépésként magunknak kell megérteni, hogy a tudományok miként működnek, és milyen kritériumok mentén választhatjuk el a tudományt az áltudománytól. A kérdés megválaszolásával a tudományfilozófia foglalkozik. A XIX. században August Comte (1798-1857) még abban bízott, hogy a tudomány idővel az élet minden kérdésére választ ad. E hagyományt követve a múlt század húszas éveiben a Bécsi Kör filozófusai megpróbálták körülhatárolni a tudományos módszer ismérveit. A szigorúan ellenőrzött és legalább elviekben megismételhető tapasztalati megfigyelések mellett a szabályos gondolkodásban vélték felfedezni a tudomány és áltudományok közötti különbséget. Vállalkozásuk ambiciózus volt, és sokakban ma is él a tudományról alkotott felfogás ezen képe, a tudomány napi működése azonban egészen mást mutat. A tapasztalati ismeretekre visszavezethető szigorú verifikációs elvet sok esetben még a fizika sem követi, nem beszélve a többi természettudományról, és a természettudományokon kívüli tudományokról. Thomas Kuhn (1922-1996) a fizika történetét vizsgálva rádöbbent, hogy a természettudományok nem folytonos fejlődést mutatnak, hanem különböző paradigmák váltakozása jellemzik azokat. Az egyes paradigmák, külön nyelvi kifejezésekkel és eltérő módszertani elemekkel bírnak, ezért igazságértékük független meghatározása lehetetlen. A posztmodern tudományfilozófia vezéralakja Paul Feyerabend (1924-1994) még tovább merészkedik. Kimutatja, hogy a legszigorúbb természettudományos módszer is több prekoncepcióval rendelkezik, és egyértelmű módszertani különbséget nem lehet felfedezni a természettudomány és az áltudományok között. Nézetével erősíti a tudományellenes összeesküvés-elméleteket, és aláássa a tudományba vetett bizalmat. Bár Feyerabend merész kijelentései több ponton vitathatók, mégis el kell ismernünk, hogy némi igazságértékkel bírnak. A tudomány utolsó mentsvára lehetne az emberiség felvirágzásához vezető út megteremtése. Sajnos a bolygónk elpusztítására képes atombomba vagy a létünket fenyegető klímaváltozás tükrében mindez megkérdőjeleződik.

Mielőtt végleg elfordulnánk a tudományok felől, észre kell vennünk, hogy a tudomány intézményrendszerében van valami sajátos, ami megkülönbözteti a többi megismerési formától. A tudomány bár nem rendelkezik jól definiálható módszertani különbséggel, mely elválasztaná az áltudományoktól, és nem mentes a dogmatikus prekoncepcióktól sem, mégis jelenlegi tudásunk legmagasabb szintjét képviseli, az adott területen. A tudomány nem önjelölt internetes vloggerek gyülekezete. Társadalmunk kiválasztja (felvételi rendszer) a tehetséges fiatalokat, hogy őket egyetemeken tanítsa, majd ezek közül a legkiválóbbak további (doktori) képzéseken vehetnek részt. Tehetséges és sokat tanult embertársaink ezután eredményeiket széles körben megvitatják, folyóiratokban publikálnak, vagy konferenciákon tanácskoznak. Az egyetemek, kutatóintézetek, doktori iskolák mind-mind oly intézmények, amelyek összegyűjtik társadalmunk adott területen legtehetségesebb és legtöbb ismerettel rendelkező tagjait, akik széles körben megvitatják eredményeiket, és csak ezek után neveznek valamit tudományosnak vagy tudománytalannak.

Leegyszerűsítve a tudomány az adott terület legkiválóbb ismerőit gyűjti össze, azokat akik a vonatkozó kérdésekében a leginkább tájékozottak. Mi magunk lehetünk egyes területek szakértői, tartozhatunk akár az ún. tudósok köréhez is, saját területünkön kívül csak laikusnak számítunk. Ha a számunkra ismeretlen kérdésekben szeretnénk tájékozódni, akkor érdemes megbízni e területek szakértőiben, azaz a tudomány képviselőiben.

A bemutatott rövid tudományfilozófiai eszmefuttatást az iskolapadban nem lehet és nem is érdemes e formában vázolni. A gimnáziumok végzős évfolyamaiban szabadon választható filozófiaoktatás persze alkalmas lehetne e kérdéskör széleskörű tárgyalására, ugyanakkor e tárgy a közoktatás oly kis szeletét fedi le, hogy a vázolt társadalmi probléma orvoslására alkalmatlan. Nem beszélve arról, hogy a filozófia heti egyórás tantárgyként már így is túlterhelt, és nem bővíthető további tartalmakkal. A legeredményesebbek akkor lehetünk, ha e fenti célokat beépítjük a természettudományos oktatás mindennapjaiba.

Első és talán legfontosabb feladatunk, hogy a természettudományokról reális képet sugalljunk. Nem szabad a pozitivizmus hibájába esni, el kell ismernünk, hogy a tudomány nem mindenható. Minden tudományterület csak a saját területén belül kompetens, ne várjuk ezért a fizikától, hogy vallási kérdésekre válaszoljon vagy a biológiától, hogy társadalmi változásokat magyarázzon. Ha ezt tesszük, óhatatlanul falakba ütközünk, és a tudományok hitelvesztése elkerülhetetlenné válik. Másfelől tudatosítani kell, hogy a tudomány fejlődik, változik, képes a megújulásra, ezért egyáltalán nem ritka, hogy bizonyos tudományos elméletek idővel megváltoznak. Nem kell az orvostudománytól elfordulni azért, mert változnak a módszerei. Például korunkban a vakbélgyulladás műtéti kezelés nélkül halálos, ugyanakkor küszöbön áll a gyógyszeres terápia is, és néhány évtized múlva talán barbár eljárásnak tűnik majd a hasüreg megnyitása ezen betegség esetén, de ma mégis életet ment. Hangsúlyozni kell, hogy a tudomány fejlődése kifejezetten pozitív folyamat, mely a tudomány legitimációját nem gyengíti, hanem erősíti.

A helyes tudománykép mellett röviden vázolni kell a tudomány intézményes működését. A diákoknak el kell magyarázni az egyetemek, kutatóintézetek, tudományos képzések működését. Meg kell értetni velük, hogy a nyilvános publikációk és konferenciák a tudományos élet közös gondolkodásának formái, és egy tudományos tézis elfogadása hosszú és körültekintő folyamat eredménye. Világossá kell tenni, hogy egy adott szakterületen a tudomány testesíti meg tudásunk csúcsát, ezért a tárgykörébe eső kérdésekben érdemes rá hallgatnunk.

Minden gyakorló tanár tudja, hogy az elméleti tudás mit sem ér, ha képtelenek vagyunk azt alkalmazni, ezért a helyes tudománykép felvázolásán túl szükség van gyakorlatokra, melyek segítenek a diákoknak, hogy kialakítsák azon képességeiket, melyek a tudomány és áltudomány közötti szelektálást szolgálják. Ezért a továbbiakban néhány „jó gyakorlatot” szeretnék bemutatni, melyeket mindenki a saját igényeinek megfelelően továbbfejleszthet és beépíthet az oktatás, nevelés napi folyamatába.

A tudománytörténet több mint érdekesség

A tudománytörténet nemcsak az általános műveltséget gyarapítja, hanem segítségével megérthetjük a tudomány működését, fejlődését is. Ha a diákok látják, hogy a tudomány hosszas folyamat eredménye, jobban megbíznak benne. Az új paradigmák nem feltétlenül jelentik azt, hogy a régi elméletek teljes egészében használhatatlanok lennének. Kiváló példát szolgáltat erre a fizika története. A newtoni mechanikát meghaladta az einsteini relativitáselmélet és a kvantumfizika. Ugyanakkor mindannyian nyugodt szívvel a newtoni mechanikára bízzuk az életünket, amikor egy autó fékberendezését használjuk. Lehet, hogy a tudomány kortárs elmélete nem a végső és a legfejlettebb, mégis számtalan területen jól használható. A tudománytörténet helyes bemutatása nem aláássa, hanem megerősíti a természettudományok társadalmi elfogadottságát.

Ne csak egy forrást használj!

Világunk információs tengerében, ha tájékozottak szeretnénk lenni, nem hagyatkozhatunk egyetlen forrásra. A vitatott kérdéseknek érdemes különböző aspektusból utánanézni. Az interneten könnyedén találhatunk különböző szerzőket, érdemes megvizsgálni, hogy az egyes forrásaink egybehangzó véleményen vannak-e, és ha nem, mi az eltérések oka. Egy mértékadó internetes újság nyilván jobb forrás, mint egy önjelölt vlogger videóbejegyzése. Árulkodó lehet az internetes oldalon megjelenő reklámok mennyisége és tartalma is Ha egy egyetem vagy neves folyóirat internetes oldalát böngésszük, biztosabbak lehetünk a dolgunkban. Mindebből érdemes egy feladatot konstruálni, melyet közösen az órán is megoldhatunk, de kiadhatjuk házi feladatnak vagy projektmunkának is: keressünk legalább három-négy forrást fizika órán az örökmozgókra vagy biológia órán az ufók által irányított evolúcióra, és a fenti szempontok szerint vessük össze ezeket.

Miként nyomozzunk tudósok és áltudósok után?

Ha kétségünk támad egy-egy gondolat tudományosságában, érdemes utánajárni, hogy az azt hirdetők valóban szakértői-e az adott területnek. Az internet világában egyáltalán nem nehéz kutakodni, a fontosabb emberekről információt gyűjteni. A feladatot izgalmassá is tehetjük, ha nyomozásként tárjuk a diákok elé, és arra kérjük őket, hogy az internen kis nyomozóként ellenőrizzék le az adott személyeket. Vizsgálják meg, rendelkeznek-e tudományos fokozatokkal, és ha igen, az az adott területhez kapcsolódik-e? Tagjai-e tudományos közösségekének, tanítanak-e egyetemeken, vagy dolgoznak-e neves kutatóintézetekben? Jelentek-e meg publikációik az adott témában tudományos folyóiratokban? Ha egy-egy, magát szakértőnek mondó személyhez nem köthető az imént felsoroltak közül egy sem, akkor szinte biztosak lehetünk benne, hogy tudománytalan nézetekkel állunk szemben.

A tudományos állítások mindig ellenőrizhetők

A gyerekeknek kiadhatunk tudományos és áltudományos elméleteket megkérve őket, hogy nézzenek utána az interneten az elméletek forrásának. A vonatkozó újságcikkek, internetes posztok tartalmaznak-e hivatkozásokat. Ha nem, az mindenképpen gyanús. Ha igen, akkor ezek a hivatkozások honnan származnak, kötődnek-e a tudomány valamelyik intézményéhez, esetleg mások is foglalkoztak-e kérdéssel. Ha ezek nyomán összevetjük a különböző narratívákat, hamar kiderül, hogy melyik tudományos és melyik az áltudományos.