A boldogság tanulható

A pozitív pedagógia megjelenése az iskolákban. Ludnikné Pálfi Dorina és Molnár Balázs írása

Ez a törekvés iskolai környezetben a következőképpen realizálódik: a „hagyományos” ismeretközpontú iskolai órák mellett a gyerekeknek boldogságóra is szerepel az órarendjében. Ezen óra keretein belül a gyerekek olyan témákkal ismerkednek meg, amelyek a mentális egészségük fejlesztésére szolgálnak, amelyek a fenntartható boldogság létrehozására való készségeik kialakítását segítik elő.

A pozitív pedagógia (vagy nevezhetjük a – tág értelemben vett – jóllét tanításának, esetleg jóllétre nevelésnek is) létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen. Olyan cikkek látnak napvilágot, mint: A depresszió lett a csendes pandémia; Magyarországon a felnőttek 7 százaléka él depresszióval; Újabb vészjelzés – Ez a betegség minden hatodik magyart érinti; Minden ötödik magyar fiatal felnőtt depressziós vagy szorong, és ezen cikkek csak egy online keresés (a kereső kifejezés: depresszió Magyarországon) első oldaláról származó írások. A depresszió, szorongás a gyermekeket sem kerüli el. Rémisztő adatokról olvashatunk az öngyilkosságot elkövető vagy ezen gondolkodó fiatalokról. Szomorú tény, hogy szinte naponta hallunk a híradásokból azokról a gyerekekről, akik ezt a végleges lépést választották, mert úgy érezték, nincs segítség a számukra.

Segítség lenne. 

A jóllét megélése, a megküzdés stratégiái, az optimizmus megtalálása, a hálaérzet megélése, a személyközi kapcsolatok megerősítése mind tanulható készségek. A köznevelés feladata igen nagy, felelőssége felbecsülhetetlen. A gyermekek életük nagy részét iskolában töltik, közöttünk, pedagógusok között és osztálytársaik társaságában. Mi, pedagógusok jelenthetjük az egyik legkézenfekvőbb lehetőséget a gyermekek mentális állapotának javítására. A „hagyományos” ismeretközvetítés, tantárgyakhoz köthető tudás kialakítása mellett a pedagógusok feladatának kell lennie annak is, hogy a diákokat segítsék felkészülni az életre, a nehézségekkel való megküzdésre. Olyan érzelmi és problémamegoldó munícióval ellátni őket, amelyekkel képesek nem csak napjaink kihívásaival megküzdeni, de boldog, sikeres, önkibontakoztatásra képes emberekké válhatnak. Az iskola feladata lenne, hogy ne a társadalmunkra oly jellemző folyamatos versenyeztetést, egymás legyőzését helyezzék a középpontba, hanem az osztálytársakból egymást támogató, összetartó közösséget alakítsanak ki. Feladata lenne a pedagógusoknak, hogy az osztálytermet egy olyan hellyé varázsolják, ahol biztonság, őszinteség, nyugalom uralkodik, ahol nem kell félni semmitől és senkitől. Nem is feladatuk, hanem kötelességük, hogy támogassák, bátorítsák, lelkesítsék és motiválják a rájuk bízott gyerekeket, ahelyett, hogy megszégyenítik, kritizálják, szóban vagy akár fizikailag is bántalmazzák, megfélemlítik diákjaikat. 

A fekete pedagógia (vagy mérgező pedagógia) kifejezés azokra a káros pedagógiai tevékenységekre utal, amely – kihasználva a diák alárendelt helyzetét – időben hosszú távra ható lelki vagy fizikai sérülést okoz. A „régi idők” hatalmi struktúráját – amikor szüleinket a nagy tekintélyű tanító úr, teljes lelki nyugalommal akár nádpálcával is megfegyelmezhette – el kellene felejtenünk. De bevallva vagy tagadva, még mindig jelen van az iskolákban a „teljesítmény érdekében” történő lelki, de esetenként még a fizikai bántalmazás is, a megfélemlítés vagy – igen, ide tartozik – a gyermek problémájának ignorálása, a „nem az én dolgom” hozzáállás. A pedagógusok traumatizáló tevékenysége még mindig napjaink része. Hatása évekig, évtizedekig megkeseríti elszenvedője életét. Elengedhetetlenül fontos az ellenpont megjelenése. Egy olyan irányzat megszilárdulására van szükség, mely a gyerekeket támogatni és nem elnyomni akarja; mely a pedagógus kedvességét alapvetőnek értelmezi; a despotikus, nárcisztikus pedagógusokat pedig kiveti az oktatási rendszerből.

Eredendően nem a fekete pedagógia visszaszorítására jött létre, de a megoldás fontos része lehet a Boldogságóra Program  , mely a pozitív pedagógia szemléletének és elveinek gyakorlati megvalósítását célozza meg. 2014-ben hozta létre Bagdi Bella1, akihez szakmai támogatóként Bagdy Emőke2 és Oláh Attila3 csatlakozott. A program a fiatalok boldogságképességének fejlesztését tűzte ki célul, ezt szeretnék az óvodai és iskolai környezetbe beleépíteni. A Boldogságóra Program ezidáig több mint 7500 intézményben jelent meg. A program a pozitív pszichológia, pozitív pedagógia és az élménypedagógia eszköztárát integrálva fejleszti a gyermekek mentális egészségét és segít a tanároknak a diákok hatékony fejlesztésében. Ez a törekvés iskolai környezetben a következőképpen realizálódik: a „hagyományos” ismeretközpontú iskolai órák mellett a gyerekeknek boldogságóra is szerepel az órarendjében. Ezen óra keretein belül a gyerekek olyan témákkal ismerkednek meg, amelyek a mentális egészségük fejlesztésére szolgálnak, amelyek a fenntartható boldogság létrehozására való készségeik kialakítását segítik elő. A témák között megjelenik a hála megélése, az optimizmus gyakorlása, a társas kapcsolatok ápolása, jócselekedetek, célok kitűzése, megküzdési stratégiák, apró örömök élvezete, a megbocsátás gyakorlása, testmozgás, fenntartható boldogság. 

Nagyon érdekes gondolatmenetet fejtett ki Martin Seligman, a pozitív pszichológia megalkotója Flourish – élj boldogan! című könyvében. Azt a kérdést tette fel, hogy szülőként vajon mit szeretnénk a gyermekeinknek. A válasz egyértelmű: boldogságot, egészséget, elégedettséget, magabiztosságot, jó dolgokat. A második kérdés: az iskola mire tanítja a gyerekeinket? Teljesítményre, gondolkodásra, fegyelemre, beilleszkedésre, matematikára. 

A két lista között nincs átfedés. 

Seligman leszögezi, hogy támogatja a műveltség és a klasszikus értelemben vett sikerességhez szükséges képességek fejlesztését, illetve a fegyelem kialakítását is, de olyan oktatásra van szükség, amelyben a gyerekek – a lexikális tudás mellett – megtanulják azt is, hogy mit tehetnek a mentális egészségükért, a jóllét megéléséért.

A Boldogságóra minden pozitív visszajelzése ellenére is egy borsodi kisvárosban történt, hogy egy lelkes, innovatív gondolkodású, elhivatott tanító néni önszorgalomból elment a Boldogságóra képzésre, majd visszaérkezve az iskolába nagy célokkal telve bevezette az osztálya körében a programot. Egy tanévet élt meg a kezdeményezés, mivel a szülők visszajelzései a következők voltak: 

„Boldogságóra… Elég fennkölt kifejezés.” 

„Kinek van erre ideje?” 

„Minek ez a flancolás?” 

„Vicc.” 

„Bohóckodás.” 

„Ennél fontosabb dolgokkal kell foglalkozni.”

„Hasznosabban töltsék a gyerekek az időt!”

„Állandóan örömködni… nevetséges!”

„Ez nem a mi stílusunk.”

A tanító néni csüggedten állt vissza a hagyományos pedagógusok sorába. Ezzel nem csak a gyermekek veszítettek, de gyanítható, hogy a tanító néni pedagógiai elhivatottsága és önmagába vetett hite is csorbát szenvedett.

A szülői reakciók nagyon elgondolkodtatóak. Egyfelől érezhető egy tájékozatlanságból származó félreértés. A pozitív pedagógia, a Boldogságóra nem azt hirdeti, hogy mindig boldognak kell lenni. Sőt! Arra is megtanítja, hogy mit tegyen a gyermek, ha nincs minden rendben; mit tehet azért, hogy mentálisan segítsen magán; hogyan láthatja optimistábban az életét és a jövőjét; hogyan alakítson ki értékes kapcsolatokat, milyen módon barátkozzon. Mindezt jó és rossz „időkben”, élethelyzetekben egyaránt.

Másfelől, talán a megnevezés is becsaphatja a gyanútlan „vásárlót”. Erről Seligman is gondolkozik Autentikus életöröm című könyvének címével kapcsolatban: arra jut, hogy a „boldogság” kifejezés nagyon holisztikus, körüljárhatatlan, idealizált fogalom, amely manapság túl szentimentális színezetet hordoz. Feltételezhető, hogy a szóban forgó szülői reakciók a boldogság szó megfoghatatlanságának, szinte mitizált valójának tudhatók be. Ezért „veszélyes” a boldogság kifejezést emlegetni. Az előző példából kiindulva nemcsak az iskolai hétköznapokban, de a tudományos életben is „gyanús” fogalomnak számít. Tudományos cikkekben, tanulmányokban előszeretettel a jóllét [jól-lét, wellbeing] megnevezéssel élnek a kutatók.

Olyan világot élünk, amikor súlyos társadalmi, gazdasági nehézségekkel kell szembenéznünk, egy felfoghatatlanul gyorsan digitalizálódó kultúrában, amelyben újra kell definiálnunk a világunkat és saját magunkat, egy lehetséges harmadik világháborún innen és egy covidon túl. A családok feszültek, a jövő bizonytalan, az infláció az egekben. Minden médiumból azt halljuk, hogy gyilkoljuk a Földünket, a globális felmelegedés a nyakunkban, közben hihetetlen indulatokat vált ki a politikai helyzet, a bevándorlás kérdése, a mellettünk zajló háború megítélése. 

Bizonyosan állíthatjuk, hogy szinte minden szülő boldogságot szeretne a gyermekének, bár az oda vezető útról már nincs konszenzus. Valószínűleg sokan az iskolát elsődlegesen olyan intézménynek tartják, ahol a gyermek eszközt kaphat a jövőbeli megélhetésének biztosítására. Emellett az öröm, vidámság, a gyermek érdeklődése és szabadsága már nem is annyira lényeges? A jóllét mint szempont mégiscsak másodlagos lenne a jólét és a munkaerőpiaci szempontok mögött? Ez a szemlélet bennünk, magyarokban, a „magyar néplélekben” gyökerezik, akiket a „bal sors” régen tép? Meg kell elégednünk azzal, hogy egy biztos állásunk van, kenyér az asztalon és fedél a fejünk felett? Arra kell nevelnünk a gyermekeket – otthon és az iskolákban is – hogy elégedjenek meg ezzel? Vagy pedig biztassuk őket arra, hogy merjenek álmodni és önazonos módon célokat kitűzni?

A felnőttek általi elfogadás alapozhatja meg a gyermekek, fiatalok önelfogadását. Önelfogadás nélkül pedig aligha beszélhetünk boldogságról, jóllétről, arról, hogy a gyermekeink egy elfogadóbb és befogadóbb társadalmat tudjanak építeni, amiben talán még szeretetből is egy kicsivel több lesz.

A felnőttek attitűdbeli változása mellett – és sajnos egyes esetekben helyett – azok a módszerek és eszközök is segíthetnek az autentikus élet megteremtésében, amelyeket a pozitív pszichológia és pozitív pedagógia eszköztára tud nyújtani a felnövekvő generációk számára. Optimális esetben a két tényező együtt jár, akár egymást erősíti: a pedagógusok attitűdbeli változása megnyitja az utat a pedagógusok pozitív módszertani kultúrájának fejlesztéséhez és önfejlesztéséhez, amely lehetővé teszi, hogy a gyermekeket is megfelelő pozitív módszerekkel vértezzük fel. Egyszerre válik így az iskola elfogadóbbá és maguk a gyermekek is erősebbé, magabiztosabbá, akik helyén tudják kezelni a közösségi, társadalmi kihívásokat. A végén pedig egy kicsit jobb hellyé válik nem csak az iskola, hanem a világ is.

• 1. Pszichológus, Mindfulness tanár (MBSR, MBCT), Tudatos Önegyüttérzés tanár (MSC), a Jobb Veled a Világ Alapítvány elnöke, a Boldogságóra Program alapítója és vezetője.
• 2. Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, a Boldogságóra Program fővédnöke.
• 3. Pszichológus, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának egyetemi tanára. A Magyar Pszichológiai Társaság elnöke (2008–2016), a Boldogságóra Program tudományos főtanácsadója.