Körkérdés az oktatásról 5.

Knausz Imre válaszai

Májusban a Magyar Pedagógiai Társaság szervezésében kétnapos konferencia zajlott Az iskola jövője – Utópiák és disztópiák címmel. A Taní-tani Online úgy gondolta, először az előadókat kéri meg, hogy az összehasonlíthatóság, egybevetés érdekében azonos kérdések mentén fejtsék ki tapasztalataikat, álláspontjukat az iskoláról (óvodáról, kollégiumról), majd a kört kibővítve más jeles szakembereknek is föltesszük ugyanezeket a kérdéseket.

1. Mi az oktatás célja a 21. században?

Adorno szerint Auschwitz után a nevelés célja csak az lehet, hogy Auschwitz ne ismétlődhessék meg. Ki merné azt állítani, hogy 60 évvel később (Adorno 1966-ban írta esszéjét) már eljárt az idő e gondolat fölött? Auschwitz megismétlése persze metafora: járványok, éhínségek, háborúk, népirtások és mindezek mögött: véres diktatúrák – ez a 21. század, és ez a sors vár már megszületett vagy türelmetlenül várt unokáinkra, ha nem vesszük most a kezünkbe a jövő konstrukcióját. Olyan embereket kell nevelnünk, akik hajlandóak és képesek felelősen gondolkodni és közösen a kezükbe venni a jövő alakítását. Akik nem hunynak szemet a kegyetlenség és a szenvedés fölött. Tehát autonóm embereket. Autonómia persze nincs tudás nélkül, nincs anélkül, hogy a megnyugtató hazugság mögött ne éheznénk és szomjúhoznánk a fölkavaró igazságot. Nem könnyű feladat, de nem is lehetetlen.

2. Hogyan alkalmazkodjanak az iskolák a változó világhoz?

Az iskola ma egy szélsőségesen bürokratikus szervezet, amely éppen alkalmazkodni tud a legkevésbé. Könnyen belátható, hogy ez azért tragikus, mert így képtelen ellátni a legalapvetőbb funkcióit is. Az is közvetlenül világos, hogy az iskola csak akkor lehet alkalmazkodó szervezetté, ha autonóm pedagógusok működtetik a pedagógia szabályai szerint. Az autonómiának a pedagógia minden elemére ki kell terjednie, a tananyag kiválasztására is, sőt arra a leginkább. Ehhez természetesen bízni kell a pedagógusokban, aminek viszont feltétele, hogy a legkiválóbb  –  kreatív és elkötelezett – emberek válasszák ezt a pályát. Az összefüggés persze fordítva is érvényes: a bizalom és az autonómia vonzóvá teheti a pályát, miközben tisztában vagyunk azzal, hogy mindez nem megy a pedagógusbérek radikális növelése nélkül.

3.  Milyen készségek és ismeretek lesznek a legfontosabbak a jövőre nézve?

Mi, pedagógiai szakemberek örömet lelünk abban, hogy kompetencialistákkal és tantárgyi tematikákkal bajlódunk. Az utóbbiak ráadásul szenvedélyesen érdeklik a humán értelmiség jelentős részét és a politikusokat is. Ugyanakkor pedagógiai értelmük gyakorlatilag nincs. Abból, hogy valami bekerül a tantervbe, még az ördög ássa azt ki, hogy ez a tanulók elméjébe is bekerül. Az én javaslatom: felejtsük el a készségek és ismeretek meghatározását (legalábbis a műveltség vonatkozásában). Nem az a fontos, hogy mit tanulnak meg tanítványaink az órán, hanem hogy sikerül-e fölkelteni bennük a szenvedélyes szeretetet a tudás, az igazság  –  majdnem azt írtam: a tenger (Saint-Exupéry)  –  iránt. A “mindent tudni akarok!” vágyát. Minden szabályozót ennek kell alárendelni, különben az új nemzedék reménytelenül kiszolgáltatott és manipulálható lesz: a hazugságok martaléka. Ahogy már mi is kezdünk azzá válni.

4. Hogyan biztosíthatjuk mindenki számára a minőségi oktatáshoz való méltányos hozzáférést?

Közismert tény, hogy a magyar iskolarendszer szélsőségesen szelektív. Kevés szó esik azonban arról, hogy a szelekció egyik legfontosabb eszköze, hogy az előre kijelölt kötelező tananyag szükségszerűen szembefordítja a tanulók túlnyomó többségét az iskolával. “Nem értem, de nem is érdekel  –  hát akkor miért kell életem nagy részét ezzel töltenem?”  –  ez a kérdés jogosan merül föl a tanulókban, tömegesen először az általános iskola felső tagozatán, és bár ezt a szintet csaknem mindenki teljesíti, a felső középfokon (és a szakképzésben) már motiváció nélkül folytatják tanulmányaikat. Mintha iskoláink jelszava valami ilyesmi lenne: “rendben, bejöhet mindenki, de amennyire lehet, megnehezítjük az életüket, és aki ezt kibírja, az megérdemli hogy hozzájusson a tudáshoz”. “Méltányos hozzáférésről” akkor beszélhetünk majd, ha az oktatás célja az érdeklődés fölkeltése lesz, ami persze radikálisan személyközpontú oktatást feltételez. És nem utolsósorban azt, hogy a szelekciós verseny ne nehezedjék rá az oktatásra, azaz az iskolarendszer a jelenleginél lényegesen komprehenzívebb legyen.

5. Hogyan alakítja át a technológia a tanítást és a tanulást?

Az új információs technológiákról sokszor elmondják, hogy ezek csak gépek funkciói, rajtunk múlik, hogy mire használjuk őket. Ez nyilván így van, de a gépek és a fejlesztők hatalmas profitorientált cégek tulajdonában vannak, és ha csak passzívan figyeljük, hogy mi lesz, akkor az lesz, amit ezek a cégek a saját érdekeiknek megfelelően akarnak. Én nem tudom, hogy ez mi, de csak a legrosszabbra számítok. Nyilvánvaló, hogy a mesterséges intelligencia képes arra, hogy forradalmasítsa az oktatást, és közkinccsé tegye a műveltséget. De csak akkor, ha az oktatás  –  azaz az oktatást működtető állam – világosan végiggondolt célok alapján tudatos megrendelőként lép föl, azaz ha meg tudja mondani, hogy mire van szüksége. Ha az állam csak követni képes a folyamatokat, és nem helyezi azokat a közérdek ellenőrzése alá, akkor valóban a gépek (értsd: a milliárdosok) fognak uralkodni rajtunk és használni bennünket.

6.  Egyéb közölnivalója, kérdésfeltevés

Jövőkonstrukciós kényszerben vagyunk. Ha csak várjuk, hogy a jövő megtörténjék, akkor a rémálmaink fognak megtörténni. Mindaz, amit a kérdésekre válaszolva leírtam, nem jóslat, hanem cselekvési program. E program megvalósításához politikai akaratra van szükség, vagy konkrétabb megfogalmazásban: olyan politikai pártra, amely hajlandó a közoktatást a programja fókuszába állítani.