Körkérdés az oktatasról 2.

Miről szól az iskola? Mészáros György válaszai

Májusban a Magyar Pedagógiai Társaság szervezésében kétnapos konferencia zajlott Az iskola jövője – Utópiák és disztópiák címmel. A Taní-tani Online úgy gondolta, először az előadókat kéri meg, hogy az összehasonlíthatóság, egybevetés érdekében azonos kérdések mentén fejtsék ki tapasztalataikat, álláspontjukat az iskoláról (óvodáról, kollégiumról), majd a kört kibővítve más jeles szakembereknek is föltesszük ugyanezeket a kérdéseket.

Bevezető 

Miről szól az iskola? Ez a kérdés szerepel a miniesszé címében, és mielőtt válaszolok a szerkesztők kérdéseire, erre a címre szeretnék reflektálni. Egyrészt az, hogy miről szól az iskola, az különbözik attól a kérdéstől, hogy miről kellene szóljon. A kérdések inkább az iskola céljára, feladataira, a kívánatos iskolai oktatásra vonatkoznak. A miről szól kérdés számomra pedig inkább egy fenomenológiai kérdés a jelenre vonatkozóan: most mi is történik az iskolában, és az iskola körül, milyen célt teljesít be, mire való (értsd mire „használódik” most), stb. 

Erre a kérdésre is számtalan válasz adható. Ahogy egyik legelső tanulmányomban már kifejtettem: kulturális antropológiai szempontból például az iskola egy olyan terep, ahol a diákok és tanárok bizonyos keretek között élnek: kommunikálnak, szórakoznak, tanulnak, rituálékban vesznek részt; ahol a kulturális mintázatok jelennek meg, kerülnek konfliktusba és párbeszédbe. Az iskola tehát radikális megfogalmazásban a diákok (szub)kulturális szemszögéből sokkal inkább arról szól, hogy a diákok elvannak és túlélik az órák unalmát, hülyéskednek, szórakozássá teszik a mindennapokat, behozzák a saját világukat, mint hogy valóban tanuljanak, fejlődjenek aszerint a normatív keret szerint, amelyet az oktatás deklarál. Amikor a 12 éves kisfiam hazajön az iskolából, akkor sokkal inkább a legújabb youtube videós őrületekből fakadó poénkodásokat meséli el, mint a történelemórán hallott érdekességeket, amelyeket külön le kell ülni tanulni. De a maradandó, meghatározó iskolai tudásnak egyre kevésbé a bármilyen tananyag tűnik számomra szülőként is. Elkerülve a diákok kultúrájának romantizálását, ezt úgy is mondhatjuk, hogy inkább az a populáris és szubkulturális normatív keret formálja őket (az iskolai „kultúra” helyett), amelyet a kapitalizmus neoliberális (fogyasztói) identitásképző struktúrája határoz meg. A hazai neveléstudományban kevéssé ismert és még kevésbé művelt kultúratanulmányok (cultural studies) számos elemzése mutatja fel ezt a strukturális keretet. 

A miről szól kérdésre azt az inkább szociológiai választ is lehet adni, hogy az iskola valójában arra szolgál, hogy a kapitalizmus osztálytársadalmi szerkeztetét fenntartsa nyílt és rejtett szelekciós mechanizmusaival, valamint hogy ideológiai és a tanulók habitusát formáló neveléssel a kapitalista termelésben és újratermelésben aktívan résztvevő alanyokat alakítson (ki). Nyilván sokak számára ez is nagyon radikális megközelítés, ha azonban a mélyére nézünk az oktatás folyamatainak, nehéz nem észrevenni legalább a tendenciáit ennek a sokak által (többek között Bourdieu és a kritikai pedagógia klasszikusai) leírt mechanizmusnak. 

Ezen a ponton az olvasó joggal kérdezheti meg, hogy de hát akkor a diákok most ellenállnak, és nem tudja formálni őket az iskolában közvetített rejtett vagy deklarált tanterv, vagy az oktatás mégis formálja őket ideológiailag és habitusukban. A válaszom az, hogy mindkettő igaz. Persze az ellenállás valójában látszólagos, mert – ahogy fentebb jeleztem – az iskolai kultúrával szembenálló ifjúsági vagy populáris kultúra ugyanannak a rendszernek a része. A formálás pedig épp azáltal is történik, hogy a diákoktól többé kevésbé idegen a tankönyvek tananyaga (s egyesek megtanulják, hogy ennek ellenére egyfajta középosztálybeli habitus részeként illik azt mégis valamennyire „visszamondani”, jó jegyeket szerezni, hogy tovább tudjon tanulni; mások pedig azt, hogy ez a más, idegen világ soha nem lesz az övék… mondjuk egy szegregált iskolában). A kép természetesen ennél bonyolultabb, itt a rövid írás miatt kell kissé sarkítanom, leegyszerűsítenem. De célom olyan perspektívák behozatala a vitába, amely ritkábban vagy más értelmezési keretben jelenik meg. Amikor a (kérdésekben is szereplő) „változó világról” van szó, akkor szokták behozni a fiatalok és az iskolai tudás közötti szakadék problémáját, de a pedagógiával foglalkozók itthon ritkán szokták ennek a jelenségnek a kapitalizmusban gyökerező voltát állítani és még ritkábban felmutatni, hogy az iskolai nevelést ugyanaz a rendszer határozza meg, mint a fiatalok ellenállását. 

Igen, határozottan azt állítom, hogy nem tudjuk kikerülni ezt a rendszert. Még számos szempontot hozzátehetnék. Akár azt is, hogy az iskola egyik közismert funkciója (szintén a kapitalista termelés szolgálatában), hogy a diákot megőrzi, míg a szülők dolgoznak. Igen, ez is a rendszert szolgálja ki. Egy olyan rendszert, amely tele van ellentmondásokkal. Például miközben valóban elengedhetetlen számára az iskola a kapitalizmus reprodukciójához, mivel nem közvetlenül termel (a produkció része), ezért a rendszer minél olcsóbban akarja megúszni a fenntartását. Nem csupán az oktatáspolitikák hibája, hogy az oktatásra kevés (kevesebb mint a businessre) pénz és erőforrás fordítódik (még ott is, ahol több, mint nálunk), hanem ez része a rendszer mechanizmusának. Ezen a ponton a figyelmes szemlélő végre észreveheti a fényt az eddigi sötét leírásban. Az ellentmondás ugyanis rés a pajzson. Lehetőség a résztvevők ágenciájára. Az eddigi kép ugyanis azt sugallhatta, hogy a diákok és a tanárok a rendszer által meghatározottak, és akármit is csinálnak végül is azt fogják megerősíteni. Miközben fontos felismerés, hogy a rendszer nagyon erősen és sokszor nehezen észrevehetően formál, semmiképp nem akarom azt állítani, hogy nincs a benne lévőknek ágenciája. 

S itt válik fontossá a vízió kérdése, a miniesszé tulajdonképpeni témája: miről kellene, hogy szóljon az iskola. Erre én egy antikapitalista választ szeretnék adni: vagyis arra keresem a választ, hogyan tud az iskola átalakító (transzformatív), a jelenlegi struktúrákat leépítő és így forradalmi lenni. Ez a legfontosabb állításom. Szerintem ugyanis nincs kapitalista jövő: a kapitalizmus fenntarthatatlan, igazságtalan, barbár. El kell tűnnie a föld színéről, és el is fog (ha másképp nem, sajnos úgy, hogy jön a nagy összeomlás a végletekig kizsákmányolt természet miatt). Ahhoz, hogy a milyennek kell lennie kérdésre adekvát választ tudjak adni, viszont elengedhetetlen volt a „mi van” kérdésének körüljárása, amelyre ebben a bevezetőben kísérletet tettem.

A konkrét kérdéseket elég szabadon fogom kezelni, mert azt látom, hogy sajátos előfeltételezés húzódik rajtuk végig. Valami olyasmi, hogy a 21. században valami gyökeresen új jelent meg, amelyhez sajátos módon kell alkalmazkodnia az iskoláknak, és mintha ez lenne a legfontosabb kérdés. Úgy vélem azonban, hogy ez téves kiindulópont, azt is mondhatom, ideológia, amely benne ragadt az innovációs, kapitalista értelmezési keretben. Nem a 21. század újdonságai itt a lényeges kérdés, mert az iskola fent leírt alapvető rendszermegerősítő mechanizmusai nem változtak, legfeljebb árnyalódtak a 21. században. Ezek leküzdése lenne az egyik elsődleges feladat. 

Mielőtt továbblépek és igyekszem röviden válaszolni a kérdésekre, még egy fontos előfeltevést meg kell említenem. Az antikapitalista, forradalmi megközelítésből az is következhetne, hogy meg kellene az iskolát (az intézményesített, kötelező oktatást) szüntetni. Kiválóan érvel emellett a klasszikus Illich, és nagyon meggyőzőek az érvei az iskolásított társadalom problémáiról. Azonban számos kritikai pedagógussal egyetértve én azt állítom, hogy az iskola minden szörnyűségével, rendszermegerősítő mechanizmusával együtt is még tartogat olyan forradalmi potenciált, ami miatt nem látom érdemesnek a másik irányba elindulni. Érdekes lenne az iskolátlanítás stratégiáját, lépésekre bontott programját is megrajzolni, de én ehelyett inkább arra vállalkozom, hogy az oktatás jelenlegi alapvető formájának átalakítására tegyek javaslatot. Ezzel együtt Illichet érdemes komolyan venni, és lehet, hogy egyszer mégis az ő vízióját kell elővennünk. Már csak azért is mert az oktatást mindig meg akarták reformálni, és ez olyan ideológiai-szakmai mechanizmusokat indított el, amelyek kevésszer voltak előrevivőek. A reformdiskurzus tehát csapda, amelyet szeretnék elkerülni, és inkább azt akarom felmutatni, hogy ha már van, akkor milyen alapvető céljához lenne érdemes visszatérni… 

1. Mi az oktatás célja a 21. században?

Mi kellene legyen az (iskolai) oktatás célja a 21. században? Ugyanaz körülbelül, mint 50 évvel vagy 100 évvel ezelőtt. Úgy vélem, számos filozófiai elképzelésen átívelő antropológiai kiindulópont lehet, hogy az ember egy a természetben gyökerező lény, aki azonban egészen sajátos módon alakítja, átalakítja azt és saját magát. Ez a tág emberfelfogás, amelyben egyetérthetnek marxisták, keresztények, egzisztencialisták stb., alapja annak, hogy az iskola egyik célját az ember önkiteljesedésében lássuk (évszázadoktól függetlenül). Tehát az iskola nem hasznos állampolgárokat, nem normakövető egyéneket, nem jó dolgozókat stb. kell neveljen (mert hogy nem csak oktat, nevel is), hanem saját magát és a környezetét konstruktív módon alakító szubjektumokat. Ehhez kellene hozzájárulnia az iskolának sok olyan más nevelő tényezőn túl, mint a család, a populáris kultúra, a technológiák, az informális csoportok, az egyéb tanulási színterek stb. És az iskolának megvan az a privilégiuma, hogy ezt szakmai, reflektált és strukturált módon tegye (akár kritikusan az egyéb hatások irányában). Ez az emberi kiteljesedés nagyon tág fogalomnak hat, de ha komolyan vesszük elsődlegességét, akkor jól kapcsolható egy olyan iskola víziójához, ahol felnőtt vezetéssel, de közösen tanulunk, s megosztjuk a mindennapjainkat. Az iskola az emberi alakulás közege, tehát elsősorban egy közösség, ahol együtt vagyunk, ahol fejlődünk, ahol egy kis társadalmat élünk meg. Minden mást ennek kellene alárendelni. Az önkiteljesítés antropológiája ugyanis nem individualista (szemben a kapitalista antropológiákkal), az embert alapvetően közösségi lénynek látja.

Ehhez az antropológiai kiindulóponthoz szorosan kapcsolódik egy másik társadalmi is. Az ember önkiteljesedését ugyanis a kizsákmányoló, szelektáló, elnyomó, elembertelenítő kapitalista rendszer alapvető módon gátolja. Az iskolának tehát kikerülhetetlen feladata (ha az emberi kiteljesítést akarja szolgálni), hogy hozzájáruljon a kapitalista rendszer lebontásához, tehát transzformatívnak kell lennie. Ezt pedig egyrészt azzal tudja megtenni, ha egy olyan rendszerben működik, amely a lehető legkevésbé különít el és szelektál, másrészt azzal, hogy segíti a tanulókat olyan tudatos társadalmi lényekké válni, akik felismerik a rendszer ellentmondásait, saját pozícióikat benne, és képesek fel is lépni ellene. A közösség megteremtése és megélése tehát nem valami romantikus, idilli iskolai világ kialakítását jelenti, hanem a társadalmi feszültségekkel való szembesülést, amely hozzájárul a reflektív társadalmi önismerethez. Osztálytudatosság, ideológiai reflexió és a saját habitus érzékelése mind fontos momentumai annak az iskolai pedagógiának, amely ebből következik. 

Mindenkinek elkötelezett marxistának kellene lennie, s erre kellene nevelnünk tehát? Teheti föl a kérdést az olvasó. A kérdés mögött persze ott rejlik a félelem valamiféle indoktrinációtól, egy egyodalú, radikális nézőponttól, amelyet gyakran társítanak a kritikai megközelítésekhez. Amit én állítok, az nyilván támaszkodik részben marxi gondolatokra, de másrészt egy nagyon mélyen keresztény megközelítésre is. Annyit állítok, hogy az ember kiteljesedéséhez szükség van a társadalmi változásra (ha a pontos irányaiban nem is értünk egyet teljesen), és ehhez egy olyan közösségi tanulásra, amelyben kritikusan tudunk ránézni a minket körülvevő struktúrákra, ideológiákra, és megtanulunk cselekedni, dolgozni a változásért. Ez olyan „minimál program”, amelyet, azt gondolom, a keresztény cselekvés és a fenntarthatóságra nevelés zászlói alatt is magunkévá tehetünk, ha a marxi elemzésektől idegenkedünk is. Még egyszer, azért, mert az ember közösségi-társadalmi kiteljesedését tekintjük az iskola végső és legfőbb céljának.

2. Hogyan alkalmazkodjanak az iskolák a változó világhoz?

Ha az iskola a fenti célját igyekszik szolgálni, akkor másodlagos kérdés, hogy milyen is az a változó világ, ami körülveszi. Közösségi tanulási térként tud működni sokféle környezetben és változás közepette. Nem kell ügyelnie nagyon arra, hogy alkalmazkodjon, mert a világ változásai benne lesznek a mindennapjaiban, amelyre a társadalmilag tudatos tanárok nyilván figyelnek. A változó, sőt felgyorsultan változó világ allegóriája túlságosan is rátelepedett a jelenlegi oktatási diskurzusokra, ideológiákra. Szerintem inkább vissza kellene találni ahhoz az antropológiai gyökérhez, amely lehetővé teszi a változások kritikus szemléletét és felhasználását is anélkül, hogy erre fordítanánk az energiáink nagy részét, s mindig alkalmazkodni akarnánk. Egészen személyesen, nekem a saját tanítási élményem is az, hogy miközben nagyon sok változás történt, és nyilván ezeket én is igyekszem beépíteni, felhasználni, az óráim mégis mindig ugyanúgy arról szólnak, hogy vitatkozzunk és beszélgessünk. Nem gondolom, hogy nagyon másképp tanítanék az alapokat tekintve, mint 15 éve, és nem gondolom, hogy másképp kellene. Persze számos új kérdés felmerül, számos új technológiát használunk, de ezek másodlagosak ahhoz képest, hogy egy közös tanulási úton járunk, s ennek segítése a legfőbb célom. 

3. Milyen készségek és ismeretek lesznek a legfontosabbak a jövőre nézve?

Részben ugyanazok, amelyek 100 éve is: az önkiteljesítő ember kritikus reflexiója, alakító, közösségi cselekvése. Nincs ennél fontosabb. A konkrét készségeket és ismereteket nehéz most meghatározni. Inkább egyfajta nyitottságra van szükség. Az is megtörténhet, hogy összeomlik a civilizáció, és a nagyban dicsőített technológiai kompetenciák semmit nem fognak érni, hanem mondjuk a túléléshez szükséges saját magunk számára termelés lesz a legfontosabb. Ezt nem lehet azonban egész pontosan megtervezni, előkészíteni. Amit lehet, hogy a közösségi tanulás során olyan emberek nevelését mozdítjuk elő, akik sokféle helyzetben lesznek képesek alakítani magukon és környezetükön együtt másokkal. 

4. Hogyan biztosíthatjuk mindenki számára a minőségi oktatáshoz való méltányos hozzáférést?

A méltányosság kifejezés elég problémás, mert azt sugallja, hogy valami külön elnyerendő, méltánylást érdemlő helyzet az, hogy (amennyire „méltányos”?) hozzáférek az oktatáshoz. A minőségi oktatás szintén elég csuszamlós koncepció, amelybe az elmúlt időszakban a neoliberális kapitalizmus ideológiai agancsai jól beleakadtak. De a magam számára lefordítva arra tudok válaszolni, hogyan lesz az oktatás az emberi kiteljesedést előmozdító, nem szelektáló, hanem az igazi egyenlőséget előmozdító rendszer. Ha az iskola közösségi tér lesz elsősorban, ahol mindenféle gyerek van, olyan tér, amely kapcsolódik a szélesebb közösségekhez, és egészen a befejezéséig nem szelektál. A komprehenzív, közösségi iskola modellje ez. Ez persze azt jelenti, hogy hozzá kell nyúlni a szabad iskolaválasztás, a sok alternatíva jelenlegi liberális-konzervatív közmegegyezéséhez. Nincs azonban más út arra, hogy az iskola ne alapvetően az egyenlőtlenségek újratermelője legyen. A közösségi iskolából azonban mindenki profitálhat. 

5. Hogyan alakítja át a technológia a tanítást és a tanulást? 

A technológia (mindenféle technológia) mindig is alakította az oktatást. Nem tudom, hogy pontosan hogyan fogja… Nem is tartom (ismét) lényeges kérdésnek. Ami valóban fontos, hogy kritikusan szemléljük, és úgy használjuk a technológiákat. Ezek ugyanis nem ideológiamentesek, és nem rendszersemlegesek. Nagyon sokszor ezek is eszközei a rendszerbe tagozódásnak, a kizsákmányoló, fenntarthatatlan, tőkeérdekek mentén szerveződő struktúrának, amelyekben élünk. Az iskolának pedig a fent felvázolt antropológia jegyében elsősorban a személyes kapcsolatok és közösségépítés terének kell lennie (s ezt szolgálhatja a technológia). Ezért akár az is rendben van, ha kizár bizonyos technológiákat a mindennapjaiból.

6. Egyéb közölnivalója, kérdésfeltevés vagy inkább egyfajta záró bekezdés 

Keveset szóltam az olyan hagyományos kérdésekről mint a tanterv, a tanári szerep, az értékelés, és nem vázoltam föl azt sem, milyen konkrét módon lehetne elérni a vízióban felvázolt elemeket. Ez nem is volt célom. A legfontosabb az az alapelképzelés és vízió, amely az ágencia, a cselekvés előremozdítója lehet. Ez támaszkodik arra, ami van, felismerve, hogy az mennyire romboló, de bátran megrajzolja, ami lehetne, épp azért, mert ez nem valami távoli, elérhetetlen utópia, hanem az emberi létben mélységesen gyökerező értékvilág. Ha ebben elkezdünk hinni, akkor van esély arra, hogy az iskola a változás motorja legyen. Az összes többi „majd jön”, amikor elkezdünk ezen dolgozni, erről közösen vitatkozni. Nem tudom, hogy lehetséges-e egy ilyen alapra valóban építkezni ma. Arról viszont (sajnos?) meg vagyok győződve, hogy enélkül nem sok esélye lesz az emberiségnek a (méltó) túlélésre…