Egy újabb talált tárgy
avagy elfeledett pedagógusszemélyiségek, legendák nyomában.
Tanítványom, Benedek Orsolya, a Wesley János Lelkészképző Főiskola hallgatója szülővárosa, Monor iskolájának – egykori alma materének – történetét dolgozza fel szakdolgozatában.
A dokumentumokban, interjúkban lépten-nyomon az ötvenes években alapított József Attila Gimnázium igazgatójának alakjára és munkásságára bukkant. Oláh István személye elevenen él a helyi emlékezetben, az országos nyilvánosság azonban megfeledkezett róla. Hosszú és nehéz időkben állt az iskola élén: 1954 és 1969 között. Erről a korszakról sok jóra nem illik emlékezni. Arra az „innovációra” sem, amely a hatvanas évek legelején az „oktatás és termelőmunka” összekapcsolása néven rögzült a neveléstörténeti emlékezet „rémtörténetei” között. Az „5+1” – vagyis hogy a gimnazisták hatodik tanítási napjukat üzemben, munkával töltötték – hamar abbahagyott, mondhatni rendeleti úton berekesztett ötletnek bizonyult.
S ha már rendelet, hát beszüntették, mondhatni betiltották ott is, ahol helyet talált magának, organikusan illeszkedett az adott iskola étoszába. A monori JAG az én emlékeim szerint ilyen volt. Karizmatikus személy, korának igazi „nehéz embere” állt az intézmény élén. Megtalálta az 5+1 helyét a kisvárosi gimnázium életrendjében, pedagógiai világában. Ha jól emlékszem, üvegházat, virágkertészetet telepített az iskolaudvaron, ahol örömmel és haszonnal tevékenykedtek a tanulók tanulmányaik mellett. Oláh küzdött a megmaradásért, amikor a kampánynak vége lett. Hiába küzdött. A rendelet rendelet. A neveléstörténet politikai emlékezete szerint pedig az 5+1-ről vagy rosszat vagy semmit.
A monori JAG, Oláh István példája az iskolák egyediségének törvényszerűségét igazolja ma is. A helyi viszonyok nem minden esetben azonosak a makrotársadalmi tapasztalatokkal. Oláh emléke ezt a tanulságot idézi fel.
Köszönöm hallgatómnak, hogy ezt emlékezetünkbe idézi. Adjuk át a szót tehát Benedek Orsolyának.
Trencsényi László
Utóda, Szentgyörgyi István így emlékezik az igazgatóra: „(…) Az évek során mindig Oláh Istvánnak, iskolánk alapítójának nyomdokain haladtunk, így legfőbb célunk az életre nevelés volt, igyekeztünk, hogy igaz, becsületes emberek lépjenek ki iskoláink falai közül, és az erkölcsi tartás, amit itt kaptak, kísérje diákjainkat egész életükben.”
Oláh István a munkára nevelés néhány eredményéről így írt az 1965/66-os tanév évkönyvébe: „Iskolánk munkára neveléséről szeretnék egyet-mást elmondani. Az 5+1-es oktatási forma telepszerű megoldása sok szép eredményt ad. Megvalósítása sem lehetetlen, ha akarják, ha sokan életcélnak, ha hivatásnak tekintik a nevelői munkát. Nagy dolog a nevelés ügye. Féltőbb gonddal kellene rá vigyázni. Mindig nagy dolog volt nevelőnek lenni, de ma szép is. Annyi lehetőség adatott meg számunkra, az új megteremtésére, az igazért való harc megvívására, s azért való helytállásra, ami kevés nemzedéknek adatik. Az élethez, a fejlődéshez formálni az iskolát óriási munka, hosszú munka, és a kísérleteknek egész sora is szükséges hozzá. A mában formáljuk a holnapot, a következő évtizedek emberét, akiknek a helytállását már ugyan mi nemigen látjuk, de tetteik és sáfárkodásaik visszaüzennek a mi múltunkra is.
(…) A szakmai anyag elsajátítása a nevelői feladatok, felelések, füzetvezetések, vetélkednek az elméleti oktatás szintjével.
(…) Nem pihenési, nem lógási nap ez a mi iskolánkban, hanem az élet legvalóságosabb szépsége. Az oktatásba való belekóstolás felemelő érzése az uralkodó. Meg kell győződni, és látni kell, hogy milyen nagyszerűen és fegyelmezetten dolgoznak ezek a fiatalok. Szeretik, amit csinálnak. Pedánsak, tiszták, fegyelmezettek, pontosak.
(…) Első fontos célunk, hogy a teljes oktatási egységet teremtsük meg. Ne tekintsük valami különálló feladatnak a +1 napot.
A munkára nevelést egész iskolai ténykedésünkben, de elsősorban a műhelyoktatás formájában tudjuk eredményesen elképzelni.
(…) Mi a munkatelep megvalósításának a gondolatát valljuk. Ezért harcoltunk, ezt valósítottuk meg.
Ma már egy „telepen”, az iskolával egy területen van 6 tanműhelyünk, két virágházunk, virágkertészetünk, 11 holdas tangazdaságunk.
Mindehhez megteremtettünk a megfelelő raktárat, felszerelést és szervezettséget.
Az élettől sem szakadtunk el, mert tangazdaságunk együtt dolgozik a tsz-szel, állami gazdasággal, az ipari szakmák tanulói pedig rendszeres látogatói az üzemeknek.
(…) Ezen a téren kapcsolódik be a KISZ-szervezet a munkába, amikor a KISZ-klub keretében szakmai (műhelyelőadások, vetítések) vannak, s a KISZ-fiatalok szakcsoportok szerint látogatnak egy-egy üzemegységet.
De a könyvtár is lényeges segítője a munkának, hiszen minden műhelyt, illetve szakmát nemcsak szakkönyvekkel, hanem folyóiratokkal is ellát. A könyvtárosnak megvan a szakkönyvtár-, a szakfolyóirat-felelőse. Így válik a telepszerű művelődési egységben a munkára nevelés teljes értékű részévé az elméleti nevelésnek.
(…) A másik fontos elvi álláspontunk a telepszerű oktatási egység megteremtésének a fontossága.”
Szalai Katalin, egykori kollégája így emlékezett vissza Oláh Istvánra: „Ez egy olyan testület volt, ahol a helybeli, a környékbeli és a Budapest felől járó kollégák tökéletes összhangban dolgoztak együtt. Amikor én odakerültem, velem együtt került oda K. Sanyi, és még sokan mások. Akkor 2-3 év alatt, nyolcasával-tízesével kerültek oda évente az új-új tanárok. A 60-as évekre a nevelőtestület teljessé vált. Oláh István igyekezett egyensúlyt teremteni az iskola és a település között, az általános iskolák és a gimnázium között. Amikor nagy hírűvé vált az iskola, akkor már lehetett válogatni a gyerekek között, de alapvetően a szemlélete az egy befogadó szemlélet volt. A környező iskolából minden gyermek odajött. Az emberformálás volt a legfontosabb cél, és nem eszköz a személyiségformáláshoz. Sokszor nem az a fontos, hogy mit tanítasz, hanem, hogy ezt hogyan teszed: hogy vagy hiteles, hogy tudod átadni azt a gyerekeknek, és hogy ha csak ilyen kicsit tudsz, és azt át tudod adni, akkor te egy sikeres tanár vagy. Hiába tudsz sokat, ha az lepattan a gyerekekről. A JAG legjellemzőbb vonásai voltak: a gyerekközpontúság, a nyitottság és a tolerancia, a kreativitás elfogadása, egymás és a gyerekek ösztönzése arra, hogy mindenki a saját képességének és lehetőségének a maximumát érje el, a családiasság, az a fajta együttélés, a gyerekek, a tanárok és a szülők között, ami ott volt, az ma már – azt hiszem – nem valósítható meg. A szülők minden évben megrendezték a szülők bálját, ahol a tanárok és a szülők is ott voltak, és ezzel se a szülők, se a tanárok soha nem éltek vissza. A szülőnek és a tanároknak a gyerek egyformán fontos volt.”
Az illusztráció Kampfl József Oláh Istvánt ábrázoló domborműve, a monori József Attila Gimnáziumban található. Forrás: http://www.kozterkep.hu/~/16386/olah_istvan_monor_kampfl_jozsef_1988.html