Vitéz László 2.0
Trencsényi László írása
Kék munkásoverallt hordott, kezeslábast. A munka, a mesterség szívesen vállalt jelmeze volt ez számára, kifejezte a dolgokhoz, tárgyakhoz, az anyag formálásához fűződő baráti viszonyát.
Megkövetem Szentirmai Lászlót, hogy a róla szóló portré címéül ilyen „íkátés” nevet adtam. Ő az utolsó premodern szakember, aki utolérte a posztmodernt, s ezért aztán félti kézműves-agyműves szerkezeteit, az embergyerekeket, s az embergyerekeknek megannyi, fából, filcből, fémből textilből, sóhajnyi selyempapírból és lélekből gyúrt hasonmásait, a bábokat.
A „slow parenting” új kihívásában aztán kiegyeztünk. Legyen ám a fény és az elektron sebességével vetekedő információáramlás, ha az is lélektől lélekig halad, de maradjon, legyen, gyarapodjon kellő idő és alkalom, a „face to face”, vagy a nagy szójátékost utánozva „face to fa” ember-ember, ember-tárgy, ember-tárgy-ember kommunikációra, játékra.
Hiszen Szentirmai nemcsak a tárgyak játékának embere, de a szavaké is. Lehetne-e találóbb címe híres nevezetes bábjátékos kézikönyvének, a bábjáték művészetének és pedagógiájának alapművének, mint „Nevelés kézzel-bábbal”.
Így ír magáról önéletrajzában:
Már az iskolában is, de később a gimnáziumban úgy tartottak számon, mint aki valamivel jobban rajzol, mint a többiek. Mindenáron animációsfilm rendezővé szerettem volna válni. Egerbe, a tanárképző főiskolára is Dargay Attila tanácsára jelentkeztem, aki látva karikatúráimat azt ajánlotta – szerezzek egy oklevelet, aztán majd meglátjuk. Leveleztem Foky Ottóval is, akinek bábfilmjei nagy hatással voltak rám.
Négy esztendő Egerben, egy olyan főiskolán, amelyre sokan úgy tekintettek akkor, mintha a budapesti, az egyetlen képzőművészeti főiskola kisöccse volna, nagy személyes előrehaladást hozott. Maga a város, de a Líceum épülete is, olyan volt, mint egy ékszerdoboz. Dombra kapaszkodó, girbe-gurba utcáival, a barokk és klasszicista falak hangulatával, az Eger patakkal, a francia kertépítő művészet legszebb hagyományait őrző érsekkerttel olyan ízlés-csiszoló lehetőség volt, ami után alig ismertem magamra. A tanárok – tudományos pontosságukkal - nagy hatással voltak rám. Ahhoz képest, hogy induláskor animációs filmrendező szerettem volna lenni, ezek a nagy tudású professzorok pedagógust faragtak belőlem.
Diplomával a zsebemben nem volt kérdés, hogy tanári állást keressek, amit – agrármérnök párommal közösen – Alsóvadászon, Szikszó mellett leltem meg. Nyáron – ha tehettem – az önképzés céljával művésztelepre mentem. A pillanat rögzítéséhez fűződő egész gondolkodásomat meghatározó volt találkozni Aradi Jenővel, a tragikus halált halt művészetpedagógussal. Ő volt az, aki megtanított arra, hogy nem elég nézni, látni is kell, de ha már látunk, akkor azt meg kell tudni láttatni is. És ha láttatni akarunk valamit, azt igazán a gyerekekkel kell megláttatni, hogy elég idejük legyen keresni, nézni és meglátni egyéb dolgokat.
Az ember nem készül – nem is készülhet arra –, hogy állami díjas pedagógus lesz. A kitüntetés az élet ajándéka, de sose lehet tudni, hogy ezt az ajándékot végül megadja-e a sors, vagy sem.
A sors úgy hozta, hogy megpályázhattam és el is nyertem a sárospataki Tanítóképző egyik tanársegédi állását. Legnagyobb szerencsémre az óvodai gyakorlatok vezetésére is beosztott az akkori tanszékvezető. Alig tudtam összecsomagolni magamat a sarokban az ovisok számára készített széken. Órákon át kellett és lehetett megfigyelni azt, hogy hogyan rajzol egy kisgyerek.
A nyolcvanas évek elején, fiatal oktatóként úgy alakult az élet, hogy tragikus sorsú kollégám, Kató József feladatai közül rám osztották a bábjáték oktatását. Beiskoláztak a Népművelési Intézet emelt szintű képzésére (1979). A „B” kategóriás tanfolyam három évig tartott. Koós Iván, Vízváry László, Kós Lajos, Balogh Géza, Báron László – a műfaj legnagyobbjai – tanítottak bennünket. Aki akart, az mindent megtanulhatott. Ezerszámra készítettem a fényképeket, rajzoltam, barkácsoltam, és …örökre megcsapott a mozdonyfüst. Rátaláltam – vagy éppen rámtalált a bábművészet. Az óvodában – ahova a műfaj klasszikus közönsége jár – „nevelési eszköz” a bábu, a játék neve pedig alkalmazott bábjáték. Hamar kiderült számomra, hogy a bábjáték többet rejt, mint amit a közgondolkodás feltételez róla. Aztán évek sora alatt – cikkek, tanulmányok és tankönyvek segítségével – bemutattam, hogy mit nyerhet a pedagógus, hogyha birtokában van a bábjátszás ismeretének. Eleinte a megyében, aztán mind távolabb sikerült megismertetnem beigazolt felismeréseimet – mára már sikerült a hiteles szakértő szerepébe beleöregednem, hivatkozás lettem más intézményeknél írt szakdolgozatokban. Legmesszebb Távol-Keleten, Tajvanban „tanítottam” érdeklődő pedagógusokat a bábjátékban rejlő különös lehetőségekre.
Vitéz László 2.0-át, Szentirmait a hetvenes évek vége óta ismerem. A híres-nevezetes Corvin téri épületben (akkor Népművelési Intézetnek nevezték a szabad művelődés szakmai fellegvárát) az állami feladatoktól akkor kezdett civil szakmai feladattá válni az amatőr művészetek megannyi ága, ugyan intézeti gyámság alatt, de egyebek mellett létrejött az Amatőr Bábjátékosok Országos Tanácsa is, a gyerekmozgalom kulturális tevékenységének szervezésében betöltött szerepem miatt kaptam feladatot Laci és mások mellett e tanácsban.
Ekkor ismertem meg. Kék munkásoverallt hordott, kezeslábast. A munka, a mesterség szívesen vállalt jelmeze volt ez számára, kifejezte a dolgokhoz, tárgyakhoz, az anyag formálásához fűződő baráti viszonyát. Jóformán ebben az „egyenruhában” élte, dolgozta végig életét. Művelődésszervezőként, közösség koordinátoraként, fesztivál kurátoraként, ha kellett díszletező munkásaként (Zsákomban a bábom címmel szervezett világraszóló fesztiválsorozatot kedves városában, kedves humorral, öniróniával – újabb szójáték – Sároslatyakon), majd főigazgató-helyettesként a pataki képzőben, szigorú tekintetű tanszékvezetőként ugyanott, tantervíróként a rövid életű művészetpedagógiai egyesületben, az Academia Ludi et Artis-ban, sziporkázó előadóként, remek fotósként és grafikusként.
Hogy is mondja egy korábbi interjúban?
Most már tudjuk, és a pedagógusaink és a lélektannal foglalkozó emberek is elismerik azt, hogy a gyerekkor egy különleges szakasza az emberi életnek, amelyik eredményeképpen másképp kell nevelnünk, másképp kell gondolkodnunk felőle. A gyerekek tehát, amit látnak, azt megrajzolják, képekben fejezik ki, és ha van rá lehetőségük, akkor meg is mozdítják. Egy rajzot nehéz megmozdítani, de hogyha gyurmából készítenek valami kis figurát, mondjuk, egy kis maroknyi, öklömnyi dolgot, és akkor ebbe beleszurkálnak fogpiszkálókat, akkor egy perc alatt sündisznó lehet, és az óvodák tele is vannak egy alkalommal, hogy 35 gyereknek, 35 sündisznója, egyik sem egyforma. Mind sündisznó, de mégis más és más. De hogyha egy nagyon hosszú pálcát is beleszúrunk valahol, akkor ezt a sündisznót már el lehet indítani. És már ha van kettő sündisznó, akkor el lehet vele játszani ezt a mesét, amelyik a nyúllal együtt, mindenki ismeri ezt a mesét, hogyan tréfálja meg a férj és a feleség, a sündisznó és a sündisznó mama a nyulat, aki fölvág, mint parasztmacska a betonon, hogy nem tudtok olyan gyorsan futni, mint én. Leül a barázdának a közepén, alszik egyet, majd hogy mikor fogja utolérni a sündisznó, aztán nagyon rápacsál, mert odaér a barázda végére – ismeri ezt a mesét? –, ott van a sündisznó, nem tudja, összetéveszti a feleséggel, én már itt vagyok, nyúl megy vissza, fusson még egyet. Na, ismeri. Az elkalandozás után maradjunk abban, hogy a megmozdított műtárgy vagy tárgy, az már bábszínház. Miért bábszínház? Azért, kérem szépen, mert nem élő anyagra épül, életet ad neki valaki, van, aki életet „lehel bele” azzal, hogy beszél helyette, segíti a helyváltoztatásban, abban a szituációban, amelyikbe belekeveredett, kisegíti, vagy az ő saját szövegével, akkor improvizál, vagy pedig a megadott szöveggel. És ezáltal a kint ülőket, akik a nézőtéren ülnek, szerencséltetik valamiben. Az a nagyon nagy jótétemény, hogy ha az emberek gyerekei ezt csoportban csinálják együtt, és sokszor próbálják, hogy jó legyen az előadás, mert akkor újra és újra és újra és újra átélik a dolgot, és látják azt, hogy Lidinek nem megy olyan jól ez az egész dolog, egy kicsit várni kellett rá, de a következő alkalommal mindig jobb és mindig jobb, és egyre jobban megszeretik. És nagy csapat lesz belőlük, és Lidi, aki annak idején hendikeppel kezdte az egészet, a legjobb barátnőnk lett – és ebből egy közösség lett –, addig kint a nézőközönség, aki bejött, az bejött a buszról, leszállt, letette a kabátját, beült, hát ottan közösen veszik a levegőt, meg együtt nevetnek.
A bábjáték ördögöket elporoló palacsintasütős Vitéz Lászlójaként ismerhetjük őt. Szebben mondva a bábjáték, a bábjátékos nevelés hazai rendkívüli és meghatalmazott nagyköveteként.