Fóti Péter: Útmutató rebellis tanároknak (gyerekeknek és szülőknek) II.

Tanácsadó tanároknak, akik utálják a túlközpontosított iskolai bürokráciát, és akik szeretnének a rájuk bízott gyerekekkel emberi kapcsolatba lépni, hogy mindannyian jól érezzék magukat, és lehetővé tegyék a gyerekeknek II. (és önmaguknak), hogy azt tanulhassák, ami érdekli őket.

Az első rész itt olvasható

Napi tíz perc

Emberek, akik tekintélyelvű osztályokba jártak nem könnyen tudnak átszokni a nyitott osztályok légkörébe. Magam is tekintélyelvű tanár voltam eleinte. Az egyetlen mód, ahogyan tanítani tudtam, az volt, ahogyan engem is tanítottak. Évekig tart, míg az ember képessé lesz arra, hogy máshogy működjön egy szabadabb környezetben. A gyerekek számára a szabadság egyszerűbb, mint a tanárnak. A változás nem következik be hirtelen, és jobb a dolgokat lassan elkezdeni, mint hirtelen a feje tetejére állítani mindent. A hit, hogy a dolgokat máshogy is lehet csinálni, mindig a képességek előtt jár.

Az iskolai osztályban különféle módon lehet tanítani a tanár személyiségétől függően. Senki ne próbáljon meg úgy tanítani, ahogy az személyiségének nem felel meg, mert az őszintétlenséghez és elkeseredéshez vezet. Egy iskolai osztály életet megváltoztatni, legalább olyan nehéz, mint saját magunkat, és mindenképpen veszélyes és időigényes. De legalább ilyen mertekben örömet okozó.

A kiindulópont az elégedetlenség. Ha valaki tökéletesen elégedett a tanítás tekintélyelvű módszerével, és azzal, ahogy ebben a környezetben a gyerekek élnek, akkor minden változtatás céltalan. A tekintélyelvű tanárok között vannak kedves és brilliáns emberek, akik meg tudják győzni a tanulókat, hogy az, amit az iskola követel, értelmes dolog, és ezért a változtatás nem szükségszerű.

Ha azonban a tekintélyelvű stílus elkeserít valakit, és nehézségeket okoz neki ezt a szerepet fenntartani, vagy ha bántja az unalom és annak tudata, hogy amit az ember tanít, nem lényeges, nem fontos, akkor van értelme más megközelítésekkel kísérletezni. Mielőtt az ember ehhez hozzáfogna, próbálja meg egy barátjának mindazt elmondani, ami arra készteti, hogy megpróbáljon változtatni. Szintén hasznos lehet visszaemlékezni arra, hogy milyen volt tanulónak lenni, felidézni a kudarcokat, az örömöket, a felfedezéseket, az unalmat az osztályban. Nekem ezek fontos dolgok, és igyekszem elkerülni azokat a jelenségeket, amelyek nekem keserűséget okoztak akkoriban.

Egyik módja a változtatások elkezdésének az lehet, hogy az ember bevezet egy tízperces időszakot, amelyre nincs előre tervezett tevékenység. Ezt a tíz percet nem nehéz megtalálni az időben, mert amit a tanulóknak el kell végezni az iskolában, az hosszúra ki van nyújtva, hogy kitöltse az időt. Ebben a 10 percben a tanár sok dolgot felajánlhat, ami érdekes lehet, és amit az osztályban csinálni lehet. A gyerekeknek azonban meg kell hagyni a szabadságot arra is hogy ebben a 10 percben ne csináljanak semmit. Mindenképp el kell mondani, hogy semmit, ami a 10 percben történik, nem fogsz értékelni és osztályozni. Ez a 10 perc a gyerekek ideje, és ezt tisztelni fogod.

Egy lépést vissza kell lépni, és meg kell figyelni, hogy mit választanak. Hátra kell lepni egy lépést, de nem kell eltűnni. Világossá kell tenni, hogy nem fogod megmondani, hogy mit csináljanak, de rendelkezésükre fogsz állni minden eszközzel, amivel rendelkezel, és kész vagy arra is, hogy egyszerűen beszélgessél velük. Erre a 10 percre legyél a tanár helyett egy felnőtt, aki fiatalokkal tölti az idejét, legyél egy információforrás, ha erre szükség van, vagy egy lehetséges barát, de ne legyél igazgató, bíró, vagy adminisztrátor. Ha a dolog működik, meg lehet hosszabbítani a tíz percet 15-re vagy 20-ra, amennyire csak te és a gyerekek ezt hasznosnak érzitek. Lehetséges, hogy ez a tíz perc lesz az iskolai élet legfontosabb ideje, és idővel kiterjedhet az egész napra.

Néhány speciális tanács a 10 perchez1

Magyar

A gyerekek választhatnak különböző olvasmányok közül, vagy önmaguk javasolnak valamit, de lehet hogy csak beszélgetnek valamilyen témáról, vagy valamit megpróbálnak dramatizálni.

Matematika

A gyerekek kitűzhetnek önmaguknak feladatokat, és megpróbálják azokat maguk megoldani. Tervezhetnek épületeket, beszélhetnek a pénzről, vagy ők adnak feladatokat a tanárnak.

Társadalomismeret

Lehet újságot olvasni, aktuális eseményekre reagálni, esetleg felmerül, hogy valamilyen téma kapcsán meg lehetne hívni valakit az osztályba, aki egy témáról hosszasabban tud mesélni stb.

Bármiről is legyen szó, meg kell adni a lehetőséget a semmittevésre, a beszélgetésre, az írásra, az olvasásra, de a zenehallgatásra vagy a játékra, táncra is. Ugyanerre a 10 percre hozhatnak magukkal a gyerekek valamit, amit fontosnak tartanak a többieknek megmutatni.2

Gondold át, hogy mi is történik ezek alatt a tíz percek alatt, és tanuld meg azt, hogy vezetteted magad a tanulóktól. Ha valami egy csoportot különösen érdekel, akkor te is tanulj meg erről a dologról sokat, és mutasd meg, hogy merrefele lehet a dolgokat még elmélyíteni. Ezzel példát adhatsz a csoportnak arra, hogy mit is jelent az egy-egy témával való elmélyült foglalkozás, amire az iskola olyan ritkán ad lehetőséget.3 Ha például egy csoport az állatok és az emberek kapcsolata iránt érdeklődik, akkor találhatsz meséket, amelyek ezzel foglalkoznak, vagy felhívhatod a figyelmüket Konrád Lorenz írásaira, vagy akármi másra, ami passzol a témához. Ha nem tudsz semmit a témából, akkor hívj meg valakit, hogy ő találkozzon a gyerekekkel. És akkor – ez fontos – újra lépjél hátra egy lépést. Legyél magad szabad, és szabadulj meg a segítség tekintélyelvű formájától.

Jó gondolat az iskolába meghívni más szakmák képviselőit, legyenek azok festők, írók, üzletemberek, újságírók stb. Ezeknek az embereknek vannak olyan tapasztalataik, amelyekkel egy tanár nem rendelkezik. Meg lehet hívni persze egészen egyszerű embereket is, akikkel mégis nagyon érdekes lehet beszélgetni. A döntéseket meg kell hagyni a gyerekeknél, akiknek ez lesz a szabadság ideje, az idő, amely felett rendelkezhetnek. Meg kell tanulnod, hogy gyerekeid nemet mondjanak dolgokra, amiket pedig te szívesen megtanítanál nekik. Mindenki csak saját maga hozhatja létre a tudását egymásra építve a tapasztalatokat. A tananyagban, amit egy központi szakértő rendszer ír elő, nincsen benne ez az építkezési lehetőség, bármennyire is ezt állítja magáról.

Nyitott ajtók

Sokkal több lehetőség nyílik a képzettség felépítésére, ha az iskolai osztályok gyakran látogatnak meg helyeket az iskolán kívül, legyenek ezek múzeumok, könyvtárak, vagy munkahelyek stb. Ezeket az alkalmakat nem szabad másodrendű fontosságúnak tartanunk a tradicionális tanításhoz képest. A gyerekek itt láthatják azt, hogy mit csinálnak a felnőttek ezeken a helyeken, és itt kaphatnak motivációt arra, hogy valamely foglalkozás felé fejlődni akarjanak. Ezen az úton nemcsak kellemes tapasztalatokat szereznek. El lehet látogatni egy bíróságra, egy szegénygondozóba, menhelyre stb.

Fegyelem és szabadság

A mai iskolában a gyerekeknek gyakran csak papíron vannak jogai. Azt kell tenniük, amit a tanárok nekik mondanak, különben fegyelmezni kezdik őket, és kinevezik őket problémás, fegyelmezetlen gyereknek. Ha nem érdekli őket a tananyag, amit a tanár számukra előír, akkor azt mondják róluk, hogy nincs motivációjuk. Valójában ezek a dolgok csak kiegészítői a tekintélyelvű tanár szerepének, és megszűnnek, ha a tanár képes viselkedését átalakítani úgy, ahogy azt a korábbiakban megpróbáltam leírni.

Az osztályban előforduló konfliktusokat meg kell beszélni, de nem kell, hogy a tanár büntetéssel válaszoljon rájuk. Ha egy tanár megbüntet két egymással verekedő gyereket, akkor ezzel nem oldotta meg a problémát, hanem sokkal inkább elrontotta azt. Nem csökken a két gyerek közötti ellenszenv, és megnő mindkét gyerekben az ellenszenv a tanárral szemben. Mindez nem azt jelenti, hogy a tanár tartsa távol magát a konfliktusoktól, és hagyja, hogy a gyerekek egymást verjék. Le kell állítania a verekedést, de igazan az a fontos, hogy mit csinál ezután: megbüntetheti a gyerekeket, adhat nekik rossz magatartás jegyet, elküldheti a gyerekeket az igazgatóhoz, vagy egy egészen más utat választhat: odafordulhat a veszekedőkhöz és megkérdezheti: "Mi történt?" és elkezdődhet egy beszélgetés, és a beszélgetés nyomán lecsillapodhatnak a kedélyek, és a szembenálló feleknek módja nyílhat, hogy a problémát, amelyre csupán erőszakos megoldást láttak, más eszközökkel oldják meg. Az egész verekedést az élet részének kell tekinteni, nem pedig valamiféle rendzavarásnak.

Persze mindez nem azt jelenti, hogy a tanárnak feltétlenül meg kell szakítania a tevékenységet, amivel éppen foglalkoznak, ha egy konfliktus kitör. A vitát el lehet halasztani kedvezőbb időkre, de a dologgal foglalkozni kell. A konfliktusok megoldására sincs általános recept, sok függ a tanári intuíciótól, a gyerekektől, az egész osztály légkörétől.

A tanárnak gyakran fel kell tennie magának a kérdést, hogy MIÉRT? Miért nem lehetnek a gyerekek hangosak? Miért kell mindennap ugyanott ülniük, állniuk? Miért ne beszélgethetnének egymással? Miért kell jelentkezniük, ha felelni akarnak? Miért kell házi feladatot írniuk?

A tanárnak nem könnyű hatalmi helyzetét feladni, aminek nevében kényszereket alkalmazhat, büntetéseket oszthat ki, intőket írhat, pofozhat és verhet (ami ugyan törvényileg tilos, de mint tudjuk, előfordul). Ha valaki új módon kíván tanítani, akkor meg kell tanulnia a hatalom ezen – neki pozíciója adta - eszközeiről lemondani.

Nem fogok jegyeket adni, nem fogok büntetni, senkit nem fogok az igazgatóhoz küldeni. És ha ezt egyszer elhatározta, akkor emellett ki is kell tartania. Ez nem mindig könnyű. Aki ilyen alapelveket meghirdet, és azután nem ezek szerint cselekszik, az újabb nehézségeket okoz magának.

Jobb talán lépésről lépésre menni előre: csak akkor fogok jegyeket adni, ha ez mindenképpen szükséges, és az igazgatóhoz csak akkor fogok valakit elküldeni, ha abszolút veszélyhelyzet van.

Ha valaki lemond a hatalmi eszközökről, tekintélyelvről, és megpróbál egy szabadabb tanítási stílust megvalósítani, akkor tudnia kell, hogy mindezt nem elég szavakban hirdetnie. Csak ha a tanár elég hosszú ideig tartja magát a szavaihoz, akkor válik világossá a gyerekek számára, hogy a szavakat őszintén gondolta. Az első év, amikor a konfliktusok elnyomása helyett, azokat nyíltan az osztály előtt megbeszélik, és a problémákra közösen keresnek megoldásokat, kemény év lehet. Különösen kényes, veszélyes szituációkban könnyű visszaesni a tekintélyelvű tanár szerepébe.

Nehézségek az igazgatókkal és a tanügyi hatóságokkal

A tanári szabadság mértéke iskoláról iskolára változó. Ezért amikor egy tanár, aki hisz abban, hogy a gyerekekkel kooperálva is lehet tanítani, jól teszi, ha megpróbálja megtudni, hogy az iskola, ahova tanítani mehet, mennyi szabadságot biztosit majd neki. Nem biztos, hogy azok az elvek, amelyeket az iskolaigazgató előad, fedik a valóságot. Vannak igazgatók, akik nagy szabadságot ígérnek a tanárnak, de valójában azután nagyon is ellenőrzik, és olyan keretek közé szorítják a tanárt, amelyek egy nyitott osztály megteremtését lehetetlenné teszik. Sajnos nagyon kevés olyan igazgató van, aki valóban támogatja azt a tanítási módot, amit az eddigiekben leírtam. Mindezek miatt a tanár, aki munkát keres, jól teszi, ha nem csupán az iskolaigazgatóval beszél, hanem meglátogat egy órát is, ha lehet, beszélget gyerekekkel, és egyáltalán figyel. A szünetek hangulatából, a gyerekek, a tanárok arcáról sok minden leolvasható. Az igazán jó igazgatót azután persze csak akkor lehet felismerni, ha nehéz helyzetekben támogatja a tanárt, és nem esik pánikba, ha felülről a konzervatívok nyomása alá kerül.

Egy nyitott osztály az első pillanatban veszélyesnek tűnhet az iskolai élet sok résztvevőjének:

• mindenkinek, akinek az ellenőrzött világ fontos, aki a jogokat és befolyást követelő gyerekeket eleve elutasítja;
• a felsőbb oktatásügyi hatóságok dolgozóinak, akik tudni szeretnék, hogy melyik pillanatban mi történik az osztályokban;
• a szülőknek, akik aggódnak gyerekeik jövőjéért, és akik csak a teszteredményeket és az érdemjegyeket nézik;
• és nem utolsósorban veszélyesnek tűnik azoknak a gyerekeknek, akik túl sok időt töltöttek el már az iskolában, és félnek a szabadságtól.

Mindezekért az út, amely egy nyitott osztályhoz vezet, a tanár számára nem lesz könnyű. Sokszor fogja érezni, hogy egyedül van, és erősnek kell lennie a hitben, hogy a dolog megéri, és gyümölcsöket fog hozni a gyerekeknek és neki magának is.

Mindenki tudja, hogy az újítók veszélyeknek vannak kitéve, és a társadalmi környezet gyakran ellenséges velük szemben. Ez a szituáció igaz az újító tanárra is. Gyakran kell kompromisszumokat kötni az iskolaigazgatókkal, vagy más hatalmi helyzetben levő emberrel, annak érdekében, hogy a kísérlet tovább folyhasson. Néha ez a kompromisszum ésszerű, de vannak helyzetek, amikor az embernek tudni kell venni a kalapját, ha teljesen lehetetlenné akarják tenni. A következőkben szeretnék részletesebben foglalkozni azzal, hogy milyen módon lehet eredményeket elérni a mai tekintélyelvű rendszerben.

Konfliktusok más tanárokkal

Zaj

Egy osztály, amelyben párhuzamosan sokféle tevékenység zajlik, érthetően nem csendes. A gyerekek beszélnek egymáshoz. Beszélnek a tanárral is, és a helyüket is változtatják. Ez a zaj, még ha nem is nagyon erős, irritálhatja azt a tanárt, akinek fontos a csend az osztályban. Ennek mélyebb oka az lehet, hogy a zaj mobilizálja azt a tudatalatti félelmet, hogy elveszíthetjük ellenőrzésünket az osztály felett. Valójában az a zaj, amit egy tevékeny osztály gerjeszt, produktív zaj.

A zajt lehet csökkenteni, de nem lehet teljesen megszüntetni. Ha más tanárok túlzottnak találják az osztály zajszintjét, akkor ezt meg lehet mondani az osztálynak, és közösen valamilyen módszert keresni a hangerő szabályozására. A gyerekek jogát arra, hogy beszélgessenek, nem lehet erősen korlátozni, annak veszélye nélkül, hogy az osztály nyitottságát ne fenyegetnénk ezzel.

Piszok

A piszok legalább ugyanolyan sok tanár számára zavaró, mint a zaj. Mindennek tisztának, sterilnek kell lennie egy osztályban. A gyerekek nem csinálhatnak rendetlenséget, nem dekorálhatják a falat kedvük szerint, nem dobhatnak semmit a földre anélkül, hogy rájuk szólna valaki. A tanár attól való félelmében, hogy elveszti az ellenőrzést, megpróbálja sterilizálni a környezetet.

Egy nyitott osztálynak nem kell borzalmasan kinéznie, de lehet benne rendetlenség, mert számos dolog történik itt. A gyerekek kísérleteket végezhetnek, és egy kísérlet közbülső eredménye nyugodtan a helyén maradhat egy darabig. Ugyancsak dekorálhatják a falat, használhatják a könyvtárat, mozgathatják a bútorokat, és általában kényelmesen kell érezzék magukat az osztályban.

Bár néhány tanár nem állhatja egy nyitott osztály látszólagos rendetlenségét, a dolog mégis könnyebben kezelhető, mint a zaj problémája. Ha nem látják a rendetlenséget, akkor nem lesznek felháborodva. A legjobb módszer az, ha az ember csak olyan tanárokat hív meg az osztályába, akik szimpatizálnak módszereivel. Ha az osztályod szabadsága nem érezhető az osztály falain túl, akkor sok tekintélyelvű tanár nem vesz róla tudomást.

A gyerekek mint fenyegetés

Egy gyerek, aki egy nyitott osztályban tanul, fenyegetés lehet más tanárok számára. Ha a gyerekek kommunikációs hálózatán át elterjed a híre annak, hogy a te osztályodban érdekes dolgok történnek, akkor érdeklődő más osztálybeliek fognak jelentkezni, akik szeretnének többet megtudni erről. Invitáld őket be az osztályba, és mondd el nekik, hogy mi történik nálad. Nincs jobb módszer arra, hogy elterjeszd a hírét annak, hogy lehet másképpen is tanítani. Osztályod tanulói is elmondhatják barátaiknak, hogy létezik az iskolán belül egy olyan élő alternatíva, ahol a gyerekek nem csupán tárgyai a tanításnak. Ne csodálkozz azon, hogy bizonyos tanárok merev tekintettel bámulnak majd rád, és mint rossz példát fognakl emlegetni gyerekeiddel együtt az iskolában. Nem tudok jó tanácsot adni arra, hogy lehetne ezzel a jelenséggel megbirkózni, de fontos, hogy ne legyél meglepődve, ha felbukkan. Az iskolákban sok ember nem őszinte a többiekhez. Sértődött, megbántott emberek vannak, akik rémhíreket terjesztenek, és képesek mindenféle összeesküvésre. Ne csodálkozz, ha egy nehéz helyzetben kiderül, hogy sok ellenséged van. Valójában minden ember, aki képes arra, hogy nyitottabb és szabadabb legyen, egyben egy fenyegetés az iskola mai rendszerére.

Hogyan lehet szövetségeseket találni?

Ha lehet, keress valakit a tanári karon belül, akivel őszintén beszélhetsz. Fontos, hogy olyan emberekre találj, akik nem árulnak el, és nem forgatják ki a szavaidat, ha saját problémáidról beszélsz nekik, vagy ha elmondod, hogyan látod a többiek munkáját. Szembetűnő jele annak, hogy egy másik tanár a szövetségesed lehet, az, ha képes saját hibáiról beszélni, és képes önmagát kritikusan szemlélni. Persze mint mindennel, ezzel a tanáccsal is vigyázni kell, nehogy valaki így férkőzzön a bizalmadba, és áruljon el. A szövetségesek megtalálásához egy nagy adag megérzésre van szükség.

Uj tanárként az iskolában egy szövetséges fontos lehet, mert mesélhet az iskola veszélyeiről. Elmondhatja, hogy kiben nem lehet bízni. Persze mindig érhetik az embert meglepetések: Első pillanatra cinikus merev tanárokról kiderülhet, hogy a gyerekekkel szemben nyitottak, és jól tanítanak, míg mások, akik liberálisnak igyekeznek magukat feltüntetni valójában tekintélyelvűek.

Ha sikerült az iskolában megvetni a lábadat, és találtál barátokat, akkor érdemes megpróbálni szélesíteni a szabadabb tanítás területét az iskolában: iskola alakulhat az iskolán belül. Lehetnek közös órák más tanárokkal együtt, és a gyerekek átjárhatnak másik osztályokba, hogy az ottani projektekben részt vegyenek, hiszen minden osztálynak és tanárnak vannak erős és gyengébb oldalai. Osszátok meg egymással tapasztalataitokat és használjátok az iskolai eszközöket közösen. Nem feltétlenül kell mindenről írásos tervet készíteni, és nem kell mindenre engedélyt kérni, néha elég szóban megállapodni dolgokról, és néha erről jó az iskolavezetést is tájékoztatni. A változásokat egyszerűen el kell kezdeni.

A közös fellépésnek nagy előnyei vannak: még a legkonzervatívabb igazgatók és szülök is tudják valahol, hogy valami nem stimmel az ilyen iskolával. Arra ugyan képesek, hogy egy-egy tanárt tönkretegyenek, és bűnbaknak kiáltsanak ki, de ha a lázadók többen vannak, akkor nagyobb az esély arra, hogy kitérnek, és hagynak titeket dolgozni azon a módon, amit ti magatoknak választottatok.

Természetesen szövetségeseket nemcsak a tanári karon belül kell keresni, hanem a szülök és a társadalmi szervezetek körében is. Sok szervezetben dolgoznak emberek, akik szívesen segítenek, és akiknek a segítsége döntő lehet. De a sikernek akkor is van jelentősége, ha azt az ember külső szövetségesek nélkül éri el.

Konfrontációk

Természetesen vannak értelmetlen ütközések. Ide tartozhat az, ha a tanár egy hónapnyi tanítás után elkezdi mások tanítási stílusát kritizálni. Sokkal fontosabb az első időben energiádat arra fordítani, hogy a rád bízott gyerekeket megismerd, és jól végezd a tanítást.

Óvatosnak kell lenni az ebéd közbeni beszélgetéseknél is. Sok iskolában a tanárok külön ebédelnek, és ilyenkor tör ki sok tanárból a frusztráció, amit délelőtt magába fojtott. Sok tekintélyelvű tanárnak vannak problémái azzal a szereppel, amit betölt, de fél más utakon elindulni. Szenvednek az iskolában, gyűlölik a gyerekeket, és gyűlölik a helyzetet, hogy tanítaniuk kell. De az ebédidő nem alkalmas arra, hogy ezekkel a problémákra megoldást találjanak. A legjobb talán a közös ebédlőt elkerülni, és az ebédet meditálva egyedül, vagy gyerekek társaságában eltölteni.

Vannak azonban helyzetek, amelyek elől nem lehet kitérni anélkül, hogy ne vesztenéd el a becsületedet önmagad előtt. Amikor tanárok kegyetlenek egy gyerekekkel, megaláznak, vagy más módon bántalmaznak valakit, akkor nem lehet mást tenni, mint a gyerek segítségére sietni. Az iskola titkos etikája azonban tiltja, hogy egy tanár egy másik tanárral szemben a gyerekek vagy szülők előtt vitába kezdjen. Ez talán az egyik legfontosabb szabály, amely a tanártársadalomban kialakult annak érdekében, hogy a tanárok ne tegyenek kárt egymásban. Az iskola túlélése fontosabb, mint egy gyereké.

Iskolaigazgatók, akik szimpatizálnak egy fiatal tanár haragjával egy-egy tanuló brutális inzultálása kapcsán, gyakran adják azt a tanácsot, hogy várni kell addig, amíg a gyerek elmegy, és akkor kell a brutalitást elkövető tanárt tettével szembesíteni. Ez azonban értelmetlen. Ez a viselkedés azt mondja, hogy az ember összeesküvő társa a brutális tanárnak. A gyereknek joga van tudni, hogy van valaki, aki nem ért egyet azzal, ami vele történt. Van egy pont, ahol a munkahely biztonsága és az elemi felháborodás nem egyeztethető össze. Ha a konfrontáció elkerülhetetlen, akkor a direkt próbálkozásokon kívül a nyilvánossághoz is fordulni kell. Ott lehet hagyni az iskolát, vagy konfrontálódni, és várni, hogy kirúgjanak. Ha erre sor kerül, akkor ragaszkodni kell ahhoz, hogy az ügyet független szervek kivizsgálják. Egy iskolában gyakran politikai harc folyik a rasszista és a liberális tanárok között. A tanárcsoportok megpróbálják egymás pozícióját rontani, és a másik csoportot kiebrudalni az iskolából. Ebben a harcban a liberális oldalra kell állni, és megpróbálni szövetségeseket keresni a szülök között.

Szomorú eset az, ha az iskola közönsége hátrányos helyzetű csoportokból kerül ki, és mégis a szülők ragaszkodnak a hagyományos tekintélyelvű tanításhoz. Aki ebben a helyzetbe kerül, és új módon szeretne tanítani, annak nehéz dolga lesz, mert politikai szövetségesei nem azt várják tőle, amit ő nyújtani szeretne. Ilyen esetben meg kell próbálni, amennyire csak lehet, elmondani a szülőknek, hogy mit is szeretnél csinálni, és hogy mi történik az osztályban. Megmutathatod a gyerekek munkáit is. Ha a szülők még mindig máshogy gondolkodnak, akkor lehet, hogy jobb elmenni egy másik iskolába, és ott próbálkozni az emberibb tanítási módszerekkel.

Mindenképpen fontos, hogy naplót vezessél. Ez a dokumentum a legértékesebb forrása lehet annak, hogy utólag átgondold a munkádat, és adott esetben fegyverré is lehet.

Problémák

Nélkülözhetetlennek lenni

Van egy útja annak, hogy az ember önmagát nélkülözhetetlenné tegye, és ne kelljen a tekintélyelvű igazgatóktól tartania. Ez az út az, ha az ő osztályában gyűjtik össze azokat a gyerekeket, akik a normális osztályokban nem tudnak megmaradni különféle okok miatt. Ez lehet értelmi elmaradás vagy lázadás, vagy más deviáns tevékenység. Ezeket a gyerekeket problémás gyereknek nevezik ki, és gyakran előfordul, hogy az iskolán belül egy külön osztályba koncentrálják őket, megszabadítva ezzel a tanárokat a velük való foglalkozástól. Ezeknek a gyerekeknek azután nem kell a tantervnek megfelelniük, nem kell teszteket írniuk. Amit az őket tanító tanártól elvárnak, az csupán az, hogy levegye ezeknek a gyerekeknek a terhét a többi tanár válláról. Sok nagyszerű tanár elfogadta ezt a szituációt, és teremtett egy nyitott légkörű osztályt az ilyen gyerekeknek. Természetesen az ilyen osztályok léte egyszerre jó is meg nem is. Jó a gyerekeknek, akik lehetőséget kapnak arra, hogy fejlődésnek induljanak, másrészt viszont az ilyen osztályok léte lehetővé teszi azt, hogy a többi osztályban a régi módon folyjon az oktatás.

Problémák a gyerekekkel

Nem szabad azt képzelnünk, hogy a gyerekek rögtön tudnak élni ezzel a szabadsággal. Majd mindenkit arra szoktatnak a kezdetektől, hogy engedelmeskedjen, és ennek hatására egy rossz függőség alakul ki bennünk, amitől nem könnyű megszabadulni. A hirtelen szabadságban gyakran lesz az ember dezorientált és zavarodott. Sokszor a függő viszony kellemesebbnek tűnik neki, és visszasírja láncait. Egy jó időre van szükség, míg rájön az ember a szabadság izére, és rájön előnyeire.

A tanárnak kitartónak kell lennie abban, hogy szerepe a valódi segítőé. Ennek a szerepnek egyik eleme az, hogy igyekszik olyan dolgokat az osztályba hozni, amelyek segítségével a tanulók érdeklődésüket kielégíthetik, másrészt rendelkezésre áll, ha szükséges. Az osztályban minél több jó könyvnek, anyagnak, tanulást segítő eszköznek kell jelen lennie, amelyek közül a gyerekek választhatnak. Egy vákuumban nem lehet választani. Az osztályban levő dolgokat a gyerekek a maguk módján használják fel, sokszor nem várt módokon.

Világunk túlzott mértékben a dominanciára épít. A férfiak uralják a nőket, a felnőttek a gyerekeket, a főnökök a beosztottakat stb. Egy új világban, amely sokkal inkább a partneri kapcsolatokra épít, a tanár szerepe is más lesz. Az a félelmünk, hogy ha nem nyúzzuk a gyereket, akkor nem tanulnak majd semmit, és nem lesz belőlük semmi, nehezen győzhető le. Az igazi tanulás azonban belülről motivált, és egy olyan környezetben virágzik, ahol kérdéseket lehet feltenni, ahol beszélgetni lehet dolgokról, ahol az ember biztonságban érzi magát, ahol ezért oldottabbá, magabiztosabbá válik, és ennek következtében számos veselkedési probléma egyszerűen eltűnik. Szép lenne, ha az átmenet ebbe a világba könnyebb lenne, de illúzió volna ebben hinni. A dominancia világa mélyen gyökeredzik a mai társadalomban, és kevesen vannak, akik más utakat látnak és tudnak követni.

A gyakorló tanítás problémái

A tanárképző főiskolák és egyetemek gyakran kiszűrik azokat a tanárjelölteket, akik szabadabban szeretnének tanítani. Az ilyen intézményekben azok jutnak könnyen előre, akik később tekintélyelvű tanárok lesznek, és azok szóródnak ki, akik később új utakat keresnének. Azok a tanárok a gyakorló iskolákban, akik a leendő tanárokat felügyelik, gyakran a legmagabiztosabb, de tekintélyelvű tanárok. Könnyen tartanak fegyelmet, és könnyen elintézik az elégedetlenkedő gyerekeket. Ragaszkodnak a tanmenethez, és a tanítás náluk gördülékenyen folyik, a tananyag leadásától a számonkérésen át az ismétlésig. Tanulóik is beletanultak ebbe a szerepjátékba, és szorgalmasak, igyekvőek. Mindenki elégedett. A tanárjelöltnek ezt a jóindulatú diktátor szerepet kell átvenniük és tovább folytatniuk. Ha egy tanárjelölt abban hisz, hogy létezik más tanítási módszer, amely szabadabb, és amely inkább gyerekközpontú, akkor ezt a nézetét értetlenség, bizalmatlanság és elutasítás fogadja. Ha a tanárjelölt nem mond le nézeteiről, akkor gyakran tapasztalhatja, hogy tanítási gyakorlata sikertelen volt, és nem kapja meg a remélt pontokat. Ha ez konfliktusokhoz vezet, akkor a tanárjelölt megtapasztalhatja, hogy a gyakorló intézmény a vezető tanárok mögött áll, és a tanárjelölt egyedül marad, hasonlóan a rossz gyerekhez az iskolában.

Természetesen meg lehet tanulni eleget tenni külső kívánságoknak, miközben az ember belül őrzi autonómiáját, és tudja, hogy a tanárképzőben csak az a feladata, hogy megszerezze a jogosítványt ahhoz, hogy taníthasson. Természetesen az egyes tanárképző intézmények nem egyformák, és minden intézményben számos tanár működik. Érdemes nemcsak arra figyelni, hogy melyik intézménybe nyerhet valaki felvételt, hanem azt is tudni, hogy hova érdemes menni. Az internet mai világában érdemes felvenni a kapcsolatot olyan hallgatókkal, akik belülről ismerik egy-egy intézmény légkörét, és így elvesztegetett évek helyett a tanárképzés évei is hasznosak lehetnek.

Vizsgák, osztályozás

Vannak olyan dolgok, amelyek az iskolarendszerben ma elkerülhetetlenek. Ilyenek a tesztek. Ha valaki tovább akar kerülni, akkor elkerülhetetlen, hogy teszteket töltsön ki. Bármit gondol is az ember a tesztek fontosságáról, meg kell tanulni velük élni. Nem szabad azonban abba a hibába esni, hogy az ember hasra esik a tesztek előtt, és önmagát a tesztkészítők szemével nézi. A tesztek készítői emberek, akik kérdéseikre válaszokat várnak. Így is kell nézni ezeket, és meg kell próbálni átlátni, hogy miért éppen ezek a kérdések szerepelnek, és mi a kérdésekkel a kérdező célja. Általában például igaz az, hogy a kérdezők a legegyszerűbb választ várják el, nem pedig a legokosabb változatot, mert nem arra kíváncsiak, hogy a válaszoló kreatív-e, sokkal inkább arra, hogy tud-e utasításokat követni. Ha ezt az ember tudja, akkor már egy adag bizonytalanságot és félelmet elrámolt az útjából.

A gyerekeket gyakran nem tanítják meg teszteket kitölteni. Inkább azt igyekeznek elhitetni velük, hogy a tesztek szent dolgok az iskolában. A tesztek az iskolába érkezve bekerülnek a páncélszekrénybe. A tesztek kitöltési utasításait egy az egyben minden kommentár nélkül kell felolvasni a gyerekeknek, ezzel látszólag az objektivitást megőrizni, ami persze nem létezik, hiszen ezzel éppen azok a gyerekek kerülnek előnybe, akik ismerik a tesztkészítők nyelvét. A tanárok gyakran nem mehetnek saját osztályukba a teszteket kitöltetni. Mindez a látszólagos objektivitásra való törekvés nem veszi figyelembe azt, hogy az egész tesztelés így a félelem légkörét árasztja, és azok hátrányba kerülnek, akiknek teljesítményét a félelem erősen korlátozza. A legtöbb tanár kihasználja ezt a helyzetet, és igyekszik a tesztet misztikus ködbe burkolni, és vele az iskolarendszer és önmaga hatalmát demonstrálni. Ha a gyerekek átlátnak ezen a szitán, és elfogadják a teszteket mint egy szükséges rosszat, és nem olyan hatalmat látnak benne, amely létezésükről vagy bukásukról szól, akkor könnyedebben fogják venni ezt az akadályt.

Mindenképpen érdemes a gyerekekkel ezekről a dolgokról beszélni. Fel lehet őket kérni, hogy írjanak maguk tesztkérdéseket, amelyeket azután a többiek megválaszolnak. Meg lehet vizsgálni régi kérdőíveket, és analizálni a kérdéseket, amelyek sokaknak problémát okoztak. Rá lehet kérdezni, hogy mitől problémásak bizonyos kérdések, és a rossz válaszokban milyen szerepe van a rossz kérdéseknek. Az egész tesztelési szituációt el lehet játszani egy szerepjátékban. Mindez arra szolgál, hogy az éles szituációban könnyedebbek legyenek, és ne gondolják azt, hogy a tesztek valóban objektíven mérnek, és az, aki hibázott a kitöltésben, feltétlenül buta.

Értékelés tesztek nélkül

A tesztek azt a célt kellene szolgálják, hogy összemérjék a tanulók tudását egymáshoz és egy megadott normához hasonlítva. Ha valaki felismeri, hogy nem kell mindenkit egy normához mérni, és egymáshoz sem kell hasonlítani, akkor előkerülhetnek más korábban jól ismert formái az értékelésnek. Egy gyerek munkáját nagyszerűen lehet mérni korábbi teljesítményéhez. A teljesítmény mérése nem pontokban, vagy jegyekben kell megmutatkozzon, hanem egy őszinte beszélgetésben, amelyben egyaránt fontos a múlt, a jelen és a jövő is. Az értékelés mindig valami szubjektív, és nem szabad, hogy a nem létező objektivitás képében tetszelegjen. Ez még bizonyos mértékben olyan objektívnek tetsző tárgyakra is igaz, mint a matematika. Itt sem az csupán a kérdés, hogy az adott eredmény helyes-e vagy sem, hanem az is, hogy egy hiba okaira közösen jöjjön rá a tanár és a tanuló.

Amikor értékelünk, akkor szinte mindig elfeledkezünk arról, hogy a tanárt is értékelni kellene. Ennek módszereire is érvényesek az előbb mondottak. A legfontosabb – ugyanúgy, mint a gyerekek esetében – az önértékelés. Ahogyan a legértékesebb értékelés az, amire a tanuló maga képes, ugyanez igaz a tanárra is. Rá kell jönnie, ha félrevezette a tanulókat, és képesnek lennie hibáit belátni, és ha kell korrigálnia magát.

A tanárok ritkán beszélnek egymással önmaguk munkájáról, és ritkán reflektálnak egymás tevékenységére is. Elsősorban a tanári kézikönyvekre támaszkodnak, vagy a felügyelők és szakértők ítéletére figyelnek. Ennek máshogyan kellene lennie. Mindenkinek tudnia kellene saját munkáját értékelni, és nagyon jó lenne, ha mindenki naplót vezetne arról, ami történt és ezt időről-időre átolvasná. E mellett fontos olyan tanárokat találni, akikkel a tanár megoszthatja tapasztalatát, és szabadon beszélhet sikereiről és kudarcairól.

A tanárok hibáit gyakran elkendőzik az iskolában. Holott a jobb tanítás felé csak az vezet, ha valaki képes saját hibáival szembenézni, és újrakezdeni, ha valami félresikerült. A felügyelők ugyanúgy bánnak a tanárokkal, mint azok a diákokkal. Hibáztatják őket, és magukra hagyják a korrigálás feladatával. El kéne mozdulnunk az egymás versenyszerű érékelésétől (ami majdnem mindig leértékelést jelent) a tapasztalatok megosztása felé, hogy egy valódi, nyílt és őszinte kapcsolatokon alapuló tanári közösség alakuljon ki

Összefoglalás

A tanár szerepét újra meg kellene határozni. Hiába tesznek úgy a tanárok, mintha tudnák, hogy mit kell minden egyes gyereknek tanulnia. Hibás azt gondolni, hogy a gyerek megtanítható arra, amiről a tanár azt gondolja, hogy a gyereknek tudnia kell. A tanulás egy egyéni organikus folyamat, amelyben a megértésnek, a megfigyelésnek, a kipróbálásnak mind helyet kell kapnia. A tanulás legfontosabb motivátora az, ha a gyerek relevánsnak, fontosnak érzi azt, amit tanul. Ezt és, csak ezt fogják igazán tudni.

A tanárnak nem szabad a gyerekek útjában állnia, hanem elérhetőnek kell lennie. Ez nem azt jelenti, hogy passzívnak kell lennie, és semmit se kell csinálnia. A tanári aktivitás sokféle lehet. Olyan környezetet kell teremtenie, amelyben a gyerekek tanulhatnak. Könyveknek kell az osztályban lennie, nemcsak olyanoknak, ami kötelező, hanem olyanoknak is, ami a tanárnak és a gyerekeknek fontos. Kísérleti eszközökre van szükség, művészeti anyagokra, térképekre, számítógépekre, és mindezeket gondozni kell, nem beszélve a pénz megszerzéséről, ami mindehhez kell. A tanárnak magának is egy fontos forrásnak kell lennie, türelemmel várva arra az időre, amikor a gyerekeknek szüksége van rá. A gyerekek tudni akarnak számtalan dolgot: mit hogyan kell kimondani, melyik idegen szó mit jelent, vagy hogy hogyan kell ezt vagy azt a problémát megoldani, vagy hogy mi történt a múltban.

Bele kell törődnie a tanárnak abba, hogy a gyerekek az iskolán kívül is tanulnak, és hogy az iskolában is tanulnak anélkül, hogy a tanárra állandóan szükségük lenne. Tudják önmagukat és egymást korrigálni, és ez is fejlődésük egyik fontos motorja, nemcsak valami, ami előtt elvileg hajlongani kell. Az iskola egy olyan hellyé vált, ahol a tanítás fontosabb, mint az, hogy vajon a tanításból lehet-e tanulni, holott ennek állandó vizsgálata tenné ki a jó iskola lényegét, és nem az állandó sajnálkozás a rossz a gyerekanyagról.

Az iskola előtt a gyerekek úgy használják a felnőtteket, ahogy nekik szükségük van rájuk. Kérdeznek tőlük, és ha úgy érzik, a másik tud nekik valamit mondani, igyekeznek őket játékukba bevonni, ha a felnőttek tudnak még játszani. Még vissza merik utasítani a kéretlen segítséget, és azt tanulják, ami éppen izgatja őket. A felnőttek ebben az időben a gyerekek értékes segítői, de nem főnökei.

E szerint a modell szerint kellene tovább dolgozni az iskolában, és ez nem utópia. Magam is olyan tanár voltam kezdetben, akinek elsődleges aggodalma volt a rend fenntartása. Ez az aggodalom, mint rájöttem, azzal kapcsolatos, hogy a tanár elveszti a gyerekek feletti ellenőrzést. Ez azonban a gyerekek számára nem segítség, erre nincsen szükségük. Meg kellet tanulnom bízni a gyerekekben, és úgy viselkednem, hogy megbízzanak bennem. Ekkor lehet az osztálytermi csatateret átváltoztatni egy olyan hellyé, ahol igazi tanulás folyik, ahol igazi közvetlen demokrácia van. Erre a változásra lenne szükség a világ sok-sok tantermében.

• 1. Lásd pl. John Holt: Learning All The Time. Da Capo Press, 1990 és a What Do I Do Monday (Boynton/Cook, 1995) második része.
• 2. Fiam óvodájában szokás volt egy ilyen napot tartani minden héten, amikor valamit be lehettet vinni az óvodába, míg egy napon ezt megtiltották. Azt, hogy mi volt a tiltás oka, már elfelejtettem, vagy kitöröltem az agyamból.
• 3. Szomorúan hallottam, hogy a lakóhelyemen működő állami iskolában (Guntramsdorf, Ausztria) a választható sáv keretében választhattak a gyerekek, hogy a krokodilokkal vagy az oroszlánokkal foglalkoznak.