Horváth Ferenc: A hullám
Ezeket a részleteket már döbbent csendben nézték a gyerekek. Az asztalokon félbehagyott tízóraik, félig telt palackok, de senki nem eszik vagy iszik. Erről megfeledkeztek. Már nem hajolnak a padtárshoz, nem sugdosnak. Feszülten figyelnek.
Előfordul, hogy a pedagógus ihletett pillanatában deviáns tettekre szánja el magát. A Hullám című film (R.: Dennis Gansel), melyet Trencsényi tanár úr óráján néztünk meg, és amely megállíthatatlan beszélgetésfolyamot indított el a hallgatók között, oly mértékben magával ragadott, hogy elhatároztam, médiaórán megnézetem nyolcadikos növendékeimmel. Tudtam, ez a film a magyar irodalom (Radnóti), a történelem (második világháború), a személyiségfejlesztés és az erkölcsi nevelés eszköze egyszerre.
Vetítettünk hát.
Előzőleg magam is bedőltem a „Nagy Általánosításnak”, hogy gyermekeink, akiket ma már a televízió, az internet, a kortárscsoportok sok-sok tanulmány szerint inkább szocializálnak, mint a család vagy a társadalom „erre rendelt” intézményei, a média infantilizmusán nőnek föl. Példaképeik a gondokról tudomást sem vevő, „édes életet” élő celebek. Az weboldalak a dolgok leegyszerűsítésének, a felelősség nélküli kapcsolatoknak a színterei, a kontrollálatlan kitárulkozás és információszerzés csapdái, az egészséges személyiség darálói.
A hipotézis mindig azonos: bizonyos, hogy a médiumoktól függő gyermek értéktorzulást, értékvesztést szenved el. A vizsgálatok pedig erre az alaptételre építve nyomozzák szűkebb és szélesebb mintán, korosztályok szerint osztályozva a tévézési, internetezési, számítógépezési szokásokat, az időráfordítást, a szülő és az iskola korlátozó és szabályozó törekvéseit.
Miután nyolcadikos csoportommal megnéztük a Hullám című filmet, már tudtam, hogy hibás a hipotézis. A gyermekek értelme és ítéletei sértetlenek maradhatnak függetlenül a kitágult világ csábításaitól, felszínességétől, a nem nekik szóló műsorok és internetes oldalak üzeneteitől, a közösségi oldalak stílusától, szabadosságától.
A jövőben azt kellene vizsgálni, van-e különbség a rendszeres „médiafogyasztó” és a médiumoktól távol tartott gyermek értékrendje között. Vagy a felnőtt és a gyermek értékrendje között, hiszen a felnőtt sem független a média befolyásától.
A Hullám iskolai vetítése óta prejudikálom, hogy nincs. Ha mégis lenne, bizonyos, hogy a gyerekek értékítélete tisztább; zavaros világunk ködében ők még tudják, mi fontos, mi érték, mi nem.
Tanítványaim átlagos gyermekek, „intim” kapcsolatuk a számítógéppel rögtön az óra elején kiderült. Mivel bizonytalan voltam technikai felkészültségemben, megkértem tanár kollégámat, segítsen a gépet összekötni az interaktív táblával, és – ha már úgyis ott van – keresse elő a filmet. Az első húsz perc a két pedagógus szerencsétlenkedésével telt, melynek végén bevallottam a gyerekeknek, hogy szánom-bánom, de a vetítés elmarad. Lili, aki a többiekkel együtt egészséges kikapcsolódásra használta ügyetlenkedésünk idejét, udvariasan megkérdezte, segíthet-e? Néhány kattintás, két perc és a mozi megkezdődött. (Ő talán már van tizennégy, én talán elmúltam ötvenkettő. Ennyit elég is mondanom az alkalmazható tudásról, a kompetenciáról.)
A zene, a száguldás az autóval rögtön megragadta őket. Mozogtak a lábak, kopogott az asztalon a ritmus. (Együtt rohantunk a nem sejthető vég felé.) Láthatóan eltartott egy ideig, míg megértették, hogy az iskolába belépő, üvöltő zenét hallgató, bőrdzsekis figura tanár, de segített a megértésben a kontraszt, a hagyományos tanárkarakterrel való találkozás, ütköztetés. Az osztályba lépését követő jelenet váltotta ki növendékeim újabb érzékelhető reakcióit. Egyre feszültebbek lettek, padtársak hajoltak össze, az izgalom tapinthatóvá vált, azonnal kommentálniuk kellett (legalább egymásnak) elképedésüket: a diákok tegezik a tanárt, óráit szabadon választhatták. Bárki formaságok nélkül megnyilatkozhat, egymásnak is válaszolhatnak, sőt az indulatok, érzések kifejezése, a „beszólás” is megengedett. A tanárnak szabad ellentmondani, nem tartozik a főbűnök közé, ha a tanítvány véleménye eltérő, esetleg tiltakozik. (Szinte beleborzongtak a vágyba, hogy ilyen legyen az ő iskolájuk is.) Valamennyien értették, hogy a gyerekek kizárólag a tanár személye miatt választották a lényüktől, létüktől oly távol eső témát, az autokráciát.
A filmről szóló beszélgetésünk elején megkértem növendékeimet, hogy a látottak kipróbálása kedvéért tegezzenek. Senkinek sem sikerült. (Hiába, egy több évtizedes/évszázados hierarchia szokásrendje nem változtatható meg varázsütésre.) Kértem őket, beszélgessenek szabadon. Valamilyen módon mindig visszacsatoltak a „mindent eldöntő pedagógushoz”. Egy nézéssel, egy párbeszédbe való bevonással, segélykéréssel, kérdéssel… Tipikusan tekintélyelvű társadalomban és iskolában élnek, képtelenek átmenetileg is kiszakadni fogságukból.
A film pergett. Nem tartottunk szünetet, senki nem akart büfébe menni, szükségleteit intézni, nem gyártottak alibiket, amelyek miatt megszakíthattuk volna a film vetítését. De szokatlan dolgok történtek a filmbéli szünetben is: a terem jelentősen megváltozott. Növendékeimnek ismerős volt az új környezet: szerteszórt bútorok helyett padsorok. De minden más is megváltozott: a tanárt nem lehetett többé tegezni, kötelezővé tette a jelentkezést, csak az szólhatott, akinek engedélyezte, de ő is csak felállva. A közbeszólókat rendre utasította, az ellenállókat, akik nem fogadták el az új szabályokat, eltávolította a csoportból. A véleménynyilvánítást formaságok akadályozták, a hozzászólások rövidek, feleletszerűek lettek. Egy lányt leültet, hogy gondolja végig, majd szakszerűbben fogalmazza meg véleményét. Az önkifejezés eddig elfogadott természetes eszközeit sutba vághatták.
Növendékeim izgatottan figyelték a változást. Nem kerülte el figyelmüket a diákok kelletlensége sem. A környezet, a tanári attitűd tökéletesen megszokott volt számukra. Ebben élnek nyolc éve. A film elején néhány percre betekinthettek a „Paradicsom kapuján”. Látták, lehet tanulni és tanítani is másként. Döbbenten figyelték, hogyan lesz a vágyak iskolájából tipikus magyar iskola: tanári hatalommal, a növendékek alávetettségével, kiszolgáltatottságával. Dühösek voltak és csalódottak. Ellenálltak a történéseknek. Többen elővették uzsonnájukat, italos palackjaikat, és kérés, kérdés, engedély nélkül enni, inni kezdetek, amit az elmúlt években egyszer sem kíséreltek meg. Föllázadtak. (Tudtam, jó úton járunk.)
Megkérdeztem, melyik tanár és melyik iskola tetszett jobban? Érdekes, hogy a közvetlen, laza, diákjait partnernek tekintő tanár mindenkinek jobban tetszett, de ahogy az várható is volt fegyelmezett lányok egy csoportja a megszokott, szervezett, átlátható, egyéniséget mellőző, szigorú szabályok szerint működő iskolát választotta.
Nagyjából eddig vonatkoztathatták a filmet saját iskolai közegükre, életükre. Az ezután történteknek csak egy-egy eleme érintette őket közvetlenül. Ettől kezdve a filmet alkotásként, fikcióként nézték, nem cselekedeteik, véleményük cáfolatát vagy igazolását várták tőle.
A fiún, akit a kortárs közösség előzőleg rendszeresen megalázott, aki utolsónak maradva a teremben bevallotta a tanárnak, hogy ez volt élete legjobb órája, csodálkoztak. Kivéve azt a néhány túlfegyelmezett, teljesítményorientált növendékemet, akik előzőleg a tanóra és az iskolai élet szabályozottságára szavaztak.
Miért tetszik neki a fegyelem, a korlátok, mely elől mindannyian menekülni szeretnének? A „mert így ő is lehetett valaki” és a „mert nem bánthatták” a kérdésemre adott kiváló megoldások voltak. Végül közösen megállapítottuk: az erkölcsileg „gyengéknek”, a bátortalanoknak, az önérvényesítésre képteleneknek szükségük van a „rendre”, mindegy, honnan ered és miféle cél felé halad, mert az autokratikus rendszerben már nem az egyéni adottságok, képességek, rátermettség összemérése történik. Mércévé az elv, az eszme kritikátlan elfogadása, önmagunk korlátlan feladása lesz.
Az együvé tartozás formai kifejezői az egyenruha, a logó, a köszönés, a honlap még tetszettek is növendékeimnek. Hány iskola különbözeti meg magát a többiektől hazánkban ezekkel a formaságokkal? Önmagunk meghatározásának, csoporthoz tartozásunk jelzésének természetes külsőségei. Mi a baj ezzel? Beszélgetésünk során növendékeim pillanatok alatt rájöttek, hogy nem ezzel van a baj, hanem a formaságokat nem elfogadók elkülönítésével, megkülönböztetésével, kizárásával.
Azt nehezebben értették meg, mit jelez, hogy az addig kiközösített fiút a másik kettő megvédte: „meg kell védeni a társukat.” A kamaszoktól ez az elsődlegesen várható helyes válasz. Csak lassan, a beszélgetés során jöttek rá, hogy a másik kettő nem az iskolatársát, nem az embert védte, aki gyámolításra szorul, ahogyan egy idegent is meg kell védenünk, ha bántják, megalázzák, hanem a csoport egy tagját, akit előzőleg ők is kigúnyoltak vagy kihasználtak. Nem emberségből segítettek, hanem a csoporthoz tartozása miatt, mely felülírta az eddigi megvetést, lebecsülést. A csoport tehát más törvények szerint működik, mint az egyének halmaza. Ez volt a sokadik fontos megállapításunk.
A pozícióharcról a lányok és fiúk csoportjában eltereltem a beszélgetést, mert a film „finom árnyalatai” számos fontos, de az elsődleges jelentés szempontjából a fő útvonalról elterelő mellékutcába vezettek volna.
A filmben egymást követik a deviáns, agresszív, a csoport erőfölényével visszaélő, fegyverrel fenyegető akciók. A hullám-mozgalom jelképének felfestése, a falragaszok kihelyezése a tekintélyrombolás és az új „hatalom” terjesztése jegyében történik. A gördeszkapályát csak a mozgalom tagjai használhatják. A náluk fiatalabbak, a „csatlakozó hullám-mozgalmisták” nem engedik be az iskolai rendezvényre a hullám-mozgalom köszöntését megtagadókat. Az előző kudarcért visszavágni kívánó anarchisták csoportját fegyverrel fenyegeti a „rendpárti” fiú, aki ebben a rendszerben egyre inkább magára talál, kiteljesedik. Ezeket a részleteket már döbbent csendben nézték a gyerekek. Az asztalokon félbehagyott tízóraik, félig telt palackok, de senki nem eszik vagy iszik. Erről megfeledkeztek. Már nem hajolnak a padtárshoz, nem sugdosnak. Feszülten figyelnek.
Mikor azt mondom: „látjátok, ilyen egy igazán összetartó közösség”, szinte ledönt a lábamról a dühös tiltakozás. Egymás szavába vágva sorolják tévedhetetlenül helyes ítéleteiket: „Nem szabad rongálni. Úgy jártak, mint a bűnözök vagy bankrablók. Maszkban, hogy ne ismerjék fel őket. Meggyalázták a Krisztus/Mária (?) szobrot, a templomot. Aki így jár éjjel, biztosan tudja, hogy rosszat tesz! Nincs joguk ahhoz, hogy kisajátítsák a pályát! Betörtek, láncot vágtak le! Hagyták, hogy az egyik fiú az életét kockáztassa! Terrorizálták a kisebbeket! Mindenkit megfélemlítettek! A leggyávább fegyverrel fenyegette az ellenfeleket!” Nem sorolom tovább, kiegészítésre sincs szükség. Növendékeim képesek megkülönböztetni a jót és a rosszat. Kell-e ennél több?
A filmet nézve együtt vagyunk tanúi annak, hogy az elkötelezettség a diktatórikus csoport mellett (lásd: szuverenitás feladása, vezérkeresés, engedelmesség, az ügy szolgálata) miként teszi tönkre a csoporton kívüli kapcsolatokat. A tanár és a gyermeket váró felesége, a keletnémet fiú és szerelme. Növendékeim önállóan fedezik fel a két kapcsolat párhuzamát, maguktól jönnek rá, hogy a filmben csak nők állnak ellen a zsarnokságnak, a férfi hatalomvágyának. Hosszabb közös beszélgetés arra is rávezeti rá őket, hogy azért éppen a nők, mert ők a jövő hordozói. Ezért terhes a tanár felesége.
A vízilabda-mérkőzések, ahogyan az egyik kislány megfogalmazta: „megmutatták a hullám előtti és a kiteljesedett hullám állapotában a fiúk viselkedését.” Az első meccsen a keletnémet fiú „önző” dobása a vereség szélére sodorja a csapatot. A török fiúval való együttműködés sikeres. Ekkor még egyének, nem szorosan összezárt csapat. A második mérkőzésen tökéletes az összjáték, a csoportérdekeknek való alárendelődés elképesztő változást okozott. Növendékeimet lenyűgözte, hogy a hullám-mozgalom eredményes, ütőképes csapattá tette a nemrég még esélyteleneket.
Itt megálltunk. Megkérdeztem, hogy mi volt az ára? És tudták: „Szerelmi csalódások, mások megfélemlítése, ijesztgetés, kapcsolatok fölbomlása, a hullámtagok csak csoporton belüliekkel barátkozhattak, már nem számított semmi, csak a mozgalom”.
Ismét megállunk. Mi történt volna, ha a tanár nem ugrik be a medencébe? (Hosszú csönd.) Lehet, hogy a hullámos fiú megölte volna ellenfelét? „Biztosan megtette volna. A másik eltörte az orrát, de élve nem jött volna föl.” Mégis, miért történt így? „Mert a másik heccelte.” És hasonló megnyilatkozások után együtt kiderítettük a fő okot: a hullám-mozgalom nem veszíthet, mások élete árán is győznie kell.
A második meccsről két dolgot állapítottunk meg: a hullám-mozgalom káprázatos összjátékot, összefogást eredményezett, ugyanakkor az emberölés kísérletéig fokozta az agressziót.
Gyűjtsük össze a mozgalom előnyeit is. Hibátlanul sorolják, hogy a gyerekek célt találtak életükben, közösségként kiválóak voltak, egyéni teljesítményük javult, kiálltak egymásért, közösségi eredményeik minden várakozást felülmúltak. Amikor az eredményeket összevetettük a kérdéssel, hogy ezek a pozitívumok olyan fontosak-e, hogy akár csak egyetlen ember az életével fizessen értük, vagy egy szerető kapcsolat tönkremenjen miatta, mindannyian egyetértettünk abban, hogy az élet, a szeretet mindenek előtt való, semmiféle győzelmi vágy vagy ideológia nem igazolhatja elvételét.
Növendékeim felpörögtek, tudták, hogy a mindent eldöntő vég következik.
A tanár utoljára összehívja a hullám-mozgalom tagjait és a szimpatizánsokat. A megszállott tömeget összefüggéstelen „hitleri” hablatyolással provokálja, ellenségképet teremt, „szónoklata”, gesztusai Hitlert idézik. Jutalma a diktatúrákban megszokott hosszú taps. Beavatott partnerét, a keletnémet fiút a színpadra rángatják. Itt mi elgondolkodtunk: ha a tanár valóban őrült, „alkalmi” diktátor lenne, elérné-e, hogy a többiek megöljék társukat? Növendékeim többsége igennel szavazott.
Mit akart bizonyítani akkor az összejövetellel és a keletnémet fiú színpadra vonszolásával? Gondolkodás nélkül tudják a választ: „Hogy valamennyien megértsék, ok nélkül, felhergelve, a parancsnak vakon engedelmeskedve bármilyen szörnyűségre képesek lennének. Még a közülük valót is elpusztítanák elvakultságukban. Meg akarta mutatni, milyen értelmetlen, gyűlöletes cselekedetekre készek a vezető parancsára.”
Miért végződik mégis tragédiával?
A történet az elnyomott, megalázott, társai zaklatásait tűrő, szabályozott világra vágyó gyermeké is, aki kiteljesedik és szerepet talál magának az új rendben, amely értéket ad személyének, majd rangot, végül hatalmat. Nem a tanár, a kísérlete fölött a kontrollt elveszítő és ezért megfizető figurája a veszélyes, hanem a fiú, aki szinte a helyettesévé küzdötte fel magát. Ezért kérdeztem növendékeimtől: melyik szereplőnek létfontosságú, hogy a hullám-mozgalom megmaradjon? Mindenki a fiúra gondolt, aki nem tudott a hullám nélkül élni, ezért öngyilkos lett.
Vajon hány (millió) ember él a földön, aki ideológiától, eszmétől, hittől, filozófiától függetlenül képes saját önértékelési zavarai vagy valóban elszenvedett zaklatásai miatt csatlakozni bármilyen célt, tartást, fegyelmet, „menedéket”, esetleg bosszút ígérő csoportosuláshoz, amelynek nevében kész akár a maga életét, akár számolatlanul a másét kioltani?
Úgy döntöttem, ezt a filmet a Gandhi követi majd.
Hozzászólások
Nagyon tetszik az írás. Egy
Nagyon tetszik az írás. Egy aprócska közbevetés, egy hajdani"túlfegyelmezett és teljesítményorientált" nőnemű diák részéről: a fajtám (: védelmében szeretném elmondani, hogy többségünk nem az egyéniség eltörlésére és a vakhitre teszi fel az életét, távolról sem. A mi problémánk általában az, hogy TÉNYLEG érdekel minket a tananyag (vannak ilyen csodák.... ), és részint feltételezzük, hogy a tanerő képes értelmes gondolatokkal árnyalni azt, ami a papírra van írva, részint pedig szomorú tapasztalatokból tudjuk, hogy minél nagyobb a kedves osztálytárs egója és szabad szelleme, a valóságban annál kevesebbet tud hozzátenni egy értelmes vitához - ha csak úgy szabadjára van engedve, mint az őrült, ki letépte. A kellően moderált hatalmas egóból némi noszogatás hatására aztán többniyre előbukkannak az okok, a családi háttér, a frusztráltság meg a többi, de az ember egy tanórán nem feltétlenül erre kíváncsi. (Azonnal tisztáznám a félreértést: a túlfegyelmezett teljesítményorintáltaknak is lehetnek, mi több, vannak frusztrációik és problémáik, csak nem biztos, hogy erre pl. a szinuszgörbe vagy a levantei kereskedelem taglalása során szeretnének kitérni. Kitűnő alkalom lenne a kitérésre pl. a magyar irodalom óra, ahol a költői eszközök gondos megszámolása helyett esetleg a megfogalmazott emberi problémákkal kellene foglalkozni. Az osztályfőnöki óra pszichiátriai célokra nem alkalmas, ott túlságosan kilóg a lóláb (: ). A mitokondrum működése az emberiség 99%-át nem érdekli, de aki ezzel szeretne foglalkozni a továbbiakban (mert embert vagy állatot kíván gyógyítani, vagy egyszerűen csak őrült módon vágyik arra, hogy a nagy rejtelmes világ egy picike szeletét megfejtse), az ennek a hóbortjának csak akkor tud éni, ha hagyják. Egyszóval: aki tanulni vagy továbbtanulni szeretne, és ehhez azt igényli, hogy pl. kémia órán a kémiáról hallgasson meg eszmefuttatásokat, nem pedig Szabó Pistike legújabb viccére kíváncsi, az nem feltétlenül egy emberi nulla. Egy jól működő szabad szellemi közösség ennek a kisebbségnek az elmebaját is elismeri és tiszteli. Ennek természetesen a legjobb módja egy olyan iskola lenne, ahol az ilyen habókosokat elkülönítve tartják, de az anyagi és egyéb viszonyok ismeretében ez azért kissé utópisztikus (: Viszont a totális szellemi diktatúra és a totális káosz közt azért vannak átmenetek, érdemes őket megkeresni (: