Az egerszalóki demokratikus iskola egy éve
Szlaukó Mónikával Fóti Péter beszélgetett 2017 nyarán.
Sok éves készülődés előzte meg azt a sokunknak örömteli eseményt, amikor 2016 szeptemberében Egerszalókon, az eddig félig üresen álló iskola épületében megkezdte munkáját az első magyarországi legális demokratikus iskola.
Te az iskola kezdeményezője és egyik alapítója vagy, ezért szeretnék az itt következőkben egy párbeszédet folytatni veled az elmúlt egy év tapasztalatairól.
Világos volt az első pillanattól kezdve, hogy az iskola önmagát demokratikus, elnevezésében közösségközpontú iskolának képzeli, és ezzel alapvetően más igyekszik lenni, mint a létező állami iskolák. Mindez az iskola alapító irataiban is le volt írva. Ezeknek a dokumentumoknak a létrehozása az iskola nagy érdeme. Az, hogy ezeket a dokumentumokat hivatalosan elfogadták, precedenst teremt, amire későbbi kezdeményezések hivatkozhatnak.
Az iskolát néhány lelkes ember készítette elő. A szakmai részével rajtad kívül Balogh Irma és Táborosi Norbert foglalkoztak. Az adminisztrációval és az engedélyeztetés jogi ügyeivel Kelemen Judit. Az iskola fenntartója pedig a Zöld Horizont Nonprofit Kft. volt, amelynek ügyvezetője Magyar Ádám, akinek a vállalkozása az iskola épületének másik részében működött már az indulás előtt is. Az iskola összevont 1-2. osztállyal, 12 gyerekkel indult el.
Milyen volt az indulás?
Az iskola tervezése olyan volt, mint egy kreatív játék az álomiskolával. Mindenki szabadon elmondhatta, hogy mit és hogyan képzel el. Álmodoztunk és terveztünk, és közben ismerkedtünk a másik elképzeléseivel. Aztán elkezdődött a munka, amikor ténylegesen fel kellett építeni az egészet: gazdasági és jogi hátteret kellett adni a dolognak, és szakmailag is fel kellett építeni, el kellett készíteni a dokumentumokat. Az iskola indulásához nemcsak a különféle engedélyek megszerzése tartozott, hanem a személyi feltételek megteremtése is. Elsősorban kellett egy igazgató. Irma szerencsés választásnak bizonyult. Hamarosan felismerte, hogy itt nem egy szokásos iskolaigazgatóra van szükség. Az engedélyeztetés útján pedig az első lépés a kerettanterv kiválasztása volt. Ezen a téren könnyű dolgunk volt, mert a szociális kompetenciák fejlesztésére épülő kerettanterv, amelyet a Humánus, Kincskereső, Meixner, Palánta és Rogers Iskola készített, nagyon jó alapot adott az alternatív iskolai modellünknek és a demokratikus működés megvalósításának. Hálával tartozunk a budapesti Rogers Iskolának a sok segítségért és azért, hogy ők is, és természetesen a többi iskola is engedélyezték, hogy használjuk a kerettantervüket. Nem volt egyszerű időszak, mert kevés időnk volt, a munka pedig sok. Közben pedig már toboroztuk a jelentkezőket is, nyílt napokat tartottunk. Sokan eljöttek, de végül 12 család volt elég bátor ahhoz, hogy megbízzon bennünk, és belevágjon.
Visszatérve az iskola koncepciójára: azoknak, akik ma Magyarországon alternatív megoldást keresnek a gyermekeik számára, és hajlandóak ebbe extra munkát, pénzt fektetni, a következő lehetőségek állnak rendelkezésére:
- otthontanulás (magántanulói státusz, félévenként vizsgát kell tenni),
- otthontanulás (Clonlara amerikai iskola távoktató programjában vesz részt),
- magántanulói közösség (magántanulói státusz mellett tanulás egy állandó tanulócsoportban, félévenként vizsgát kell tenni),
- engedélyezett, alternatív magániskola.
Amiért a választásunk erre a legutóbbi lehetőségre esett, az az volt, hogy a iskolai lét biztonságot adhat a családoknak, akik egyébként félnének belekezdeni valami ismeretlenbe. Továbbá az iskola legális státusza egyben biztosíték volt arra, hogy a gyerekek saját tempójuknak megfelelően szabadon fejlődjenek, tanuljanak, hiszen a magántanulói közösséggel ellentétben, így nem kell félévente vizsgát tenniük egy olyan intézményben, ahol nem látják a mindennapokban őket, nem ismerik a személyiségüket, az egyéni fejlődési ritmusukat, gondolataikat és a társas megnyilvánulásaikat.
Az iskola elindulása előtt sokat beszélgettünk arról, hogy hogyan is folyjon az iskolában a tanulás? Legyenek-e kötelező órák, mint az az iskolákban szokásos, vagy legyen a tanulás a gyerekek saját felelőssége? Egy dolog biztos volt, ahogy korábban mondtad: az iskolában demokratikus önkormányzat fog működni. Ez azt jelentette, hogy az iskolai élet egy részéről a gyerekek a tanárokkal együtt közösen döntenek egy ember – egy szavazat alapon. Hogyan működött ez a gyakorlatban?
Hetente tartottunk az iskolában gyűléseket már a kezdetektől, az első héttől kezdve. Először én voltam a gyűlésvezető, aztán valamelyik másik felnőtt, és utána megkérdeztük, hogy ki szeretne gyűlésvezető lenni. Többen is vállalkoztak rá. Elkezdték egymást beosztani. Kezdetben az aktuális gyűlésvezetővel a gyűlés előtt leültem, és elmagyaráztam neki, hogy milyen lépései vannak a gyűlésnek, és azt is elmondtam, hogy az ő felelőssége, hogy a gyűlés hatékony legyen. Ha úgy érzi, hogy valami ezt akadályozza, akkor joga van tenni ellene úgy, ahogy szeretne. Egy idő után kialakult, hogy figyelmeztetést adtak a gyűlést zavaró személynek a gyűlésvezetők, és három figyelmeztetés után el kellett hagynia gyűlést. Érdekes volt látni azt, hogy bár mondtuk, hogy nem kötelező a gyűlésen részt venni, mégis mindenki ott akart lenni. A gyűlésvezetők nagyon gyorsan beletanultak, és szívesen és jól csinálták. Mindenkire rá került a sor, mindenki ki akarta próbálni, és többször is. Mi felnőttek már csak a rendkívüli gyűléseket vezettük, mert olyan nagy tolongás lett e tisztség körül. Örültünk neki. Aztán volt olyan is, hogy sorolással döntöttük el, hogy ki vezesse a gyűlést. Szerették csinálni, és jól csinálták. Nagyon izgalmas volt.
A gyűlés bevezetését úgy kezdtük, hogy elmagyaráztuk, hogy mi, felnőttek, szeretnénk, ha közösen alakítanánk az iskolát olyanra, amilyenre mi, mindannyian szeretnénk… Nem akarunk mi dönteni egyedül, hanem szeretnénk, ha közösen döntenénk arról, hogy mi legyen az iskolában, hogy hogyan éljük a mindennapokat. Ha van valami, ami esetleg zavar minket, vagy jó lenne rajta változtatni, akkor ezt megbeszélhetjük, eldönthetjük közösen. Nem hoztunk rögtön szabályokat csak úgy, hanem vártunk, hogy valami konkrét probléma napirendre kerüljön. És persze az együttélés meg is hozta a problémákat: például a tornaterem használata, bunkerépítés, kizárás a játékból, fiú és lány ellentétek stb. A problémák megbeszélése kezdetektől nagyon jól működött. Őszintén beszéltek az érzéseikről, meg tudták fogalmazni, hogy mi az, ami igazán zavarja őket. És miután mindenkit, aki hozzá akart szólni, meghallgattunk, rátértünk a javaslatokra. Nagyon jó ötletekkel, elgondolásokkal álltak elő, és egymás iránt nagyon megértőek voltak. Talán ez a megértés akkor változott csak meg, amikor egy-egy eset többszöri megtárgyalása után sem történt változás az illető személy odafigyelésével, viselkedésével kapcsolatban. És a tehetetlenség hozta elő a közösségből azt a megoldást, hogy jelezzük a személynek valamilyen megvonással azt, hogy változtatnia kell, mert ezt mi nem tudjuk elfogadni. Nem hívtuk büntetésnek eleinte, hanem jelzésnek. Ezeknek a jelzéseknek mindig volt hatásuk, de azért nem szűntek meg a szabálysértések. Azt hiszem, hogy ez részben gyerekfüggő volt, vagyis volt, aki elsőre értette a jelzést, jogosnak tartotta, és változtatott, és volt olyan, aki másokra kezdett mutogatni, személyes sértésnek vette, és nem változtatott, inkább folyton háborgott. Ez volt a nehezebb eset. Azt hiszem, hogy ő nem értette meg a tanév végére sem, hogy a közösség jelzéseiről van szó, és nem támadásról, büntetésről. Úgy gondolom, hogy sok múlik azon, hogy milyen személyiségjegyekkel veszünk részt egy közösségben. És persze a legfontosabb kérdés az, hogy szeretnénk-e része lenni a közösségnek? Hajlandók vagyunk-e hétről hétre leülni és megbeszélni az együttélés szabályait, a problémákat, vagy sem? És ez nem csak a gyerekekkel való kapcsolatra igaz. Ezen a hozzáálláson múlik minden. Én azt gondolom, hogy a gyerekekkel ez nagyon jól alakult ebben az egy évben. A legnagyobb öröm és eredmény számomra az volt, amikor önállóan hívtak össze megbeszéléseket, mini gyűléseket, és azt is nagyon jó volt látni, hogy a felnőttekkel való problémáikat is határozottan vállalták, és nagyon jól meg tudták fogalmazni, javaslatokkal álltak elő, és mindkét fél számára elfogadható döntéseket hoztak. A felnőttek sokszor sértésnek veszik, ha a gyerekek kritikát fogalmaznak meg, tükröt tartanak feléjük. Nem mindenki tudja elfogadni ezt. A felnőttek attitűdjén is sok múlik.
Hogyan változtak a dolgok az év folyamán? Miben kellett koncepciót módosítani, és miért?
Folyamatosan figyeltük a gyerekek reakcióit, és aszerint formáltuk a mindennapokat, amilyen visszajelzést kaptunk tőlük. Ez nagyon nehéz feladat, egy igazi kihívás. Az elsődleges célunk a közösség létrehozása, a kommunikáció alapjainak lerakása, és természetesen az együttélésből adódó konfliktusok megoldása volt. Nagyon sokat tanultunk mi is, és a gyerekek is egymástól. A jelenlétünk nem korlátozódott a foglalkozások megtartására, hanem egész napos iskolaként egész nap ott voltunk, gyakorlatilag együtt éltünk. Amiben eltértünk a tervezett koncepciótól, az az volt, hogy a tananyaggal sokkal többet foglalkoztunk, mint ahogy azt kezdetben elképzeltük. Nem voltunk erőszakosak, és nem volt semmi kötelező, mindig megadtuk a választás szabadságát, és az egyéni vállalásoknak is teret adtunk. De figyelnünk kellett a tananyagra. Hogy miért? Nyilván legfőképpen a törvényes működés miatt, de ugyanakkor nagy szerepet játszottak a szülők is ebben. Nagyon nyitottak és együttműködőek voltak, azt mondhatjuk, hogy álom szülői gárdánk volt, de valahogy a sorok között mindig ott bujkált a tudás megszerzése, a méregetés, hogy mit tudnak, hogy haladnak, mivel töltik a napjaikat. A szülőknek vannak elvárásaik, még ha nem is mondják ki nyíltan. Ezt mi tudtuk a reakcióikból és a nonverbális jelekből. Igyekeztünk nekik is megfelelni, és persze próbáltuk őket is formálni, szülői műhelyeket tartottunk nekik havonta.
Hogyan változtak a gyerekek az év folyamán?
Egyszerűen kinyíltak. Sokféle elfojtással érkeztek hozzánk, amihez idő kellett, hogy levetkőzzék. A közösség sokat alakított mindenkin. Nagy hatással voltak egymásra, az biztos. A kapcsolatok is nagyon sokat változtak az év folyamán. Ami érdekes, hogy a közösség reakciója nagyon meghatározta a viselkedésüket, figyeltek egymásra. Valami miatt a fiúk és a lányok közötti különbségtétel végig megmaradt. Nem harcoltak egymás ellen, sokat játszottak együtt, szerelmek is szövődtek, de valahogy mindig volt valami megkülönböztetés. Talán életkori sajátossággal magyarázható mindez. Ahogy egyre jobban megismertük egymást, elfogadtuk egymást, egyre több minden bontakozott ki a személyiségükben. És a humor nagy szerepet játszott egész évben. Azt vettük észre, hogy egyre tudatosabb döntéseket hoztak, ahogy telt az idő. Kezdetben előfordult, hogy elutasítóak voltak a tanulással kapcsolatban, hiszen a többség már egy évet járt más iskolába, megtapasztalták, hogy mi az, hogy kötelező, és ezért semmit nem akartak csinálni. Ez szép lassan megváltozott. Ebben az esetben is nagyon sokat számított az, hogy nem sürgettük a változást, hanem türelmesek voltunk, de azért megkapták a figyelmünket továbbra is. A demokratikus működés is hatott rájuk: megnőtt az igazságérzetük, és gyakran alkalmazták a szavazást a mindennapok apró történéseiben is.
Mi működött, és mi nem? Milyen tanácsot adnál azoknak, akik iskolaalapításra adják a fejüket?
Azt hiszem, hogy az egyik legfontosabb, hogy legyen egy ütőképes, jó csapat, akik egymásért tűzön-vízen át kiállnak. A másik legfontosabb, hogy az alapvető kérdésekben konszenzus szülessen. A döntés legyen közös döntés. Nagyon fontos, hogy ha úgy érezzük, hogy nincs rá időnk és energiánk, mert annyi a teendő, akkor is legyenek megbeszélések és gyűlések. A harmadik legfontosabb a tudatos tervezés és szervezés. Tudnunk kell, hogy most mi az, ami van, amire képesek vagyunk, ami lehetséges, és tudnunk kell, hogy hova szeretnénk eljutni, mikor és hogyan. Azt mondják mások, hogy az iskolaalapításhoz nem kell más, csak pénz. Én ezzel nem értek egyet. Szerintem munka, szakmaiság, tudatosság, valamint igény kell hozzá.
Mit csinálnál másképpen?
Sok lehetőséget ad a gyerekeknek és a felnőtteknek egy demokratikus iskola. A közösség kialakításakor nagyon jelen kell lenni, és érzékelni kell, ha változtatásra van szükség. Állandó ötletelést, gondolkodást és figyelmet igényel mindenki részéről. A közösség alakítja a maga útját, de mindig kell, hogy legyen alternatíva, ha valami mégsem működik jól. Úgy érzem, hogy nekünk mindig volt figyelmünk, ötletünk, és sok mindent ki is próbáltunk. De persze minden helyzetben ott volt, hogy lehetett volna másképp is csinálni, megoldani, kipróbálni. Szívesen kipróbálnám ezeket a helyzeteket most másképp. Kipróbálnám a konszenzusos döntéshozást, a nagyon tudatos tervezést és a szabadabb tanulást… Sok mindent másképp látok és másképp csinálnék már. Persze van egy alapvető szemlélet, ami nem változott: bízom a gyerekekben.