Az oktatás helyzete alulnézetből

Mészárosné Győrvári Bella írása

Mit lehetne tenni? Erre a kérdésre akkor tudunk válaszolni, ha világos elképzelésünk van arról, hogy milyen legyen a jövő iskolája, ahová szívesen járnak a gyerekek, ahol motiváltak és lelkesek a tanárok, és amely megalapozott, használható tudást ad, függetlenül attól, hogy a fővárosban, vagy egy elmaradott térség kis iskolájában koptatja a padot a nebuló.

1996-ban tanítottam utoljára, aztán úgy alakult, hogy családi vállalkozásunk miatt pályaelhagyó lettem. Három éve hirtelen elhatározástól vezérelve visszakanyarodtam az oktatáshoz. Hezitálásra nem sok idő adódott, mivel a lehetőség gyorsan jött; a gondolat megfogalmazódása után néhány héttel már a terepen találtam magam. Restelkedve vallom be, hogy az első napok, hetek szinte sokkoltak, akkora különbség volt az ezredforduló előtti tanítványok és a mostaniak viselkedése, tanuláshoz való hozzáállása között. Persze, mondhatnánk, hogy az idő mindent megszépít, ki emlékszik már a régi csibészekre, s az egy városi, jól felszerelt iskola volt, ez meg egy forráshiányos, közösségi tér és tornaterem nélküli, falusi kisiskola. Persze, hogy mások a gyerekek. Valami mégiscsak félrecsúszott, és nemcsak én érzem úgy, hogy rossz irányba tartanak a folyamatok. Bajban vannak a gyerekek, de a szülők és a tanárok is. 

A társadalmi környezet változása közvetlenül is hatást gyakorol az oktatási intézményekre; a korábbi értékrend szétbomlott, a néhány évtizede még létező világos korlátok, tekintélyi viszonyok mára már ködbe vesznek. Az ezredfordulóig viszonylag jól működő pedagógiai módszerek a mai, informatika és média uralta térben felnövő gyerekek esetében jórészt kudarcra vannak ítélve. Mást és máshogy kellene tanítani. Oktatási szakemberek paradigmaváltást sürgetnek, hozzátéve, hogy nem lehet azonnal gyökeres változást elérni, a mostani döntések 15-20 évre határozhatják meg az oktatás helyzetét Magyarországon. Ha ez így van, akkor pedig az a kérdés, hogy birtokában vagyunk-e azoknak az információknak, amelyek megalapozhatnak egy ilyen súlyos döntést? Talán nem én gondolom egyedül azt, hogy nem. Például, csak a statisztikai adatok drasztikus romlását látjuk „az egyéb pszichés fejlődési zavar” diagnózis esetében, de arról nincs egzakt tudásunk, hogy milyen konkrét, jól körülhatárolható okok állnak a jelenség mögött, és mit kellene tennünk azért, hogy a tendencia megálljon, majd megforduljon. Az okok objektív, korrekt feltárása és a helyes módszerek kiválasztása akkor lehet sikeres alapja ennek a nagy horderejű változásnak, ha felszínre tud törni az összes megoldásra váró probléma, nehézség, amelyekkel a terepen dolgozó pedagógusok szembesülnek nap mint nap az elmaradott és fejlettebb térségekben egyaránt. Ehhez pedig párbeszéd, együttműködés és szövetség kell mindenkivel – tanárokkal, oktatási szakemberekkel, szülőkkel és a gyerekekkel is – aki az oktatási helyzet tényleges javulásáért tenni szeretne. 

Problémaleltár

Óvónők, logopédus és fejlesztő pedagógus szakemberek, valamint alsó tagozatos tanítók tapasztalata szerint a sajátos nevelési igényű, magatartási problémákkal küzdő kisiskolások aránya növekvő tendenciát mutat, egyes osztályokban már a gyermekek közel harmada ide tartozik. A finommotorikus képességek romlásának tudható be, hogy nehezebben veszik az akadályokat az írás elsajátításában, sokan nem tudnak vonalon belül színezni és ügyetlenebbek a technika órákon is. 

A gyermekek nagy százaléka él csonka, vagy hideg, agressziótól terhelt légkörű családokban. Elsősorban nem az anyagi gondok okozzák a gyerekek tanulási, beilleszkedési és viselkedési problémáit, inkább a társadalmi, családi normák, követendő példák, nevelés hiánya. Megdöbbentően nagy arányban esnek szét a családok, és a gyerekek kiszolgáltatottan és biztos hátterüket vesztve sodródnak egyik helyről a másikra. Sok esetben a szülők felelőtlen, a gyermekek érdekeit figyelmen kívül hagyó életvitele együtt jár a szegénységgel, így ezek a gyerekek fizikailag és érzelmileg is elképzelhetetlenül sokat nélkülöznek. Hogy nem marginális problémáról van szó, azt jól jelzi, hogy Győrtől 15 km-re lévő település általános iskolájában nincs olyan osztály, ahol legalább 2-3 gyermek ne lenne érintett. Akkor milyen lehet az arány a hátrányos helyzetű térségekben?

A „normális” családok is gondokkal küzdenek; a szülők rengeteget dolgoznak, így sem idejük, sem energiájuk nincs arra, hogy gyermekeik lelki szükségleteivel komolyan törődjenek. A jelenlegi felgyorsult, fogyasztásközpontú, média által uralt világban a gyermekek jogos igényénél lényegesen kevesebb idő jut családdal együtt eltöltött minőségi időre. Az oktatási intézményekben mért adatok eredője sokszor a családok megváltozott helyzetére, viselkedésére vezethető vissza. A figyelemzavar, koncentrálásra való képtelenség akár lehet a szülőktől tanult minta is, hiszen a babák mindennapos tapasztalata, hogy anya, vagy apa félbehagyja vele a játékot, ha a telefonra SMS, vagy facebook üzenet érkezik, egész nap szól a TV, folyamatosan villódznak a képek, zuhog a kontrollálatlan információk sokasága. A szülők is gyakran végeznek párhuzamosan más és más tevékenységet, ritka, amikor elmélyülten és kizárólagosan egy dologgal foglalkoznak. És sajnos egyre ritkább, hogy a gyerekekkel, akár csak rövid ideig is, a külvilágot teljesen kizárva játszanának. A megváltozott életritmus sok esetben teljesen felborítja a gyerekek napirendjét is, nincs meghatározott ideje az evésnek, alvásnak, játéknak. Mivel nem alakul ki a kiszámítható napirend, így iskolába kerülve problémát okoz, hogy a tanórán helyén kell maradnia, figyelnie kell, nem ehet, vagy játszhat, amikor szeretne. 

Nem lehet megkerülni és szó nélkül hagyni az internetről és a médiából folyamatosan és kontrollálhatatlanul ömlő erőszak és pornográfia kérdését, mely szélsőséges esetekben akár visszafordíthatatlanul káros hatást gyakorolhat a fiatal személyiségek fejlődésére A személyi számítógépek, okos telefonok elterjedésével a tanulók olyan – sok esetben kifejezetten pornográf és agressziót tartalmazó –tartalmakat tölthetnek le, melyek felmérhetetlen torzulást okozhatnak fejlődő pszichéjükben. Ez a lélektani torzulás egyre több és egyre fiatalabb korú gyermeket érint, a szülők, nevelők pedig legtöbb esetben tehetetlenül állnak a problémával szemben. 

A tanárok túlságosan nagy a leterheltség mellett végzik feladataikat, sok az értelmetlen adminisztráció, ami elfojthatja a lelkesedést, a kreativitást. A megváltozott társadalmi körülmények, a gyerekek sajátos nevelési igénye, magatartási gondjai, a tanulással kapcsolatos motivációs problémák nagyfokú rugalmasságot, fokozott empátiát, differenciálásuk folyamatos szakmai felkészülést kíván. Sokkal több időt kellene fordítani a gyerekek érzelmi fejlesztésére, mivel az iskolai viselkedésproblémák egyre gyakoribbak, egyre súlyosabbak, és egyre változatosabb képet mutatnak. Az agresszív magatartás, a társakkal szembeni elfogadás, empátia hiánya, a trágár beszéd a tanárral szemben is egyre többször előfordul, ahogy az órai rend zavarása, a munka megtagadása is sajnos a mindennapok részévé vált. A sajátos nevelési igényű, a tanulás iránt motiválatlan és a követelményeket jó, megfelelő és kiváló szinten teljesíteni képes gyerekek együtt tanítása komoly kihívás elé állítja a tapasztalt pedagógusokat is. 

Mit lehetne tenni?

Erre a kérdésre akkor tudunk válaszolni, ha világos elképzelésünk van arról, hogy milyen legyen a jövő iskolája, ahová szívesen járnak a gyerekek, ahol motiváltak és lelkesek a tanárok, és amely megalapozott, használható tudást ad, függetlenül attól, hogy a fővárosban, vagy egy elmaradott térség kis iskolájában koptatja a padot a nebuló. Biztos, hogy egészen más struktúrákban, módszerekben kell gondolkozni.

Véleményem szerint a legfontosabb feladat a társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítése az oktatás segítségével. Először talán érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek miért termelődnek újra nálunk, miért határozza meg egy gyerek jövőjét az, hogy hová születik. Hiába ösztönzi a kormány, hogy több gyermeket vállaljanak a családok, ha a megszületők jelentős része óhatatlanul elkallódik megfelelő szocializáció és oktatás híján. Reménytelen a gyerekek kilátása addig, amíg az elmaradott térségekben nem tudnak piacképes tudáshoz jutni, és nincs olyan lehetőség, melynek segítségével kiemelkedhetnének a tehetséges, de nehézsorsú tanulók. (Ahol működik ilyen, azt többnyire civil szervezetek által létrehozott alapítványok működtetik.) Ezen a téren olyan állami programokra, megoldásokra lenne szükség, melyek az ország összes állami intézményét lefedik, ugyanis a rosszabb oktatási körülmények miatt a munkaerőpiacon beváltható tudást nem szerző gyerekek újratermelik a nyomort, ami tehertétel az ott élő családok, de közvetve az egész magyar társadalom számára is. Az oktatás nagyon jó eszköz lehetne arra, hogy hogy a régiós és társadalmi deficitek kiegyenlítődjenek. Létezik több megoldás is; ilyen például a Stanford Egyetemen kifejlesztett és hazai körülményekre adaptált KIP (Komplex Instrukciós Program), mely a hejőkeresztúri IV. Béla Általános Általános Iskola sikeres oktatási modellje. Érdekes kezdeményezés az E-Tanoda program is,  de ezen kívül számtalan jó ötlet, módszertani újítás csökkenthetné a leszakadó térségekbe születő gyerekek hátrányait. (A program lényege, hogy fővárosi középiskolás fiatalok segítenek a leszakadó térségben élő hátrányos helyzetű diákoknak, Skype-korrepetálásokat tartanak nekik.) Ha a „Digitális Jólét” program segítségével valóban elérhetővé válik az internet a legeldugottabb településeken is, akkor az E-Tanoda mintájára akár állami programot is lehetne indítani arra, hogy főiskolások, egyetemisták vagy középiskolások akár az iskolai közösségi szolgálat terhére korrepetálják, patronálják azokat a gyerekeket, akik hátrányos, leszakadó régiókban járnak iskolába. Ezenkívül az alternatív iskolákban jól működő módszerek némelyikét az állami oktatásban is fel lehetne használni, persze nem kötelező jelleggel, hanem a helyi tantestület döntése alapján.

Nem tartozik szorosan az oktatási területhez, de a leszakadást, perspektíva nélküliséget fokozza, hogy munkahely híján értelmiségiek nélkül maradnak a települések, a tanárok sok helyen csak óraadóként járnak ki az iskolákba. Pedig pont itt lenne szükség magasan képzett, kreatív és elhivatott oktatókra, hiszen csak így lehet esély eredményesen ledolgozni a hátrányokat. Ahhoz, hogy egy magasan képzett, fiatal tanár állást vállaljon egy borsodi, vagy alföldi településen, olyan feltételeket kell kínálni, amelyek legalábbis elgondolkoztatják arról, hogy elfogadja-e a lehetőséget. Szolgálati lakások építésével – vagy a településen lévő, nem lakott házak megvásárlásával és felújításával – kellene elősegíteni a pedagógusok letelepedését. 

Legalább ennyire fontos az érzelmi intelligencia és együttműködés fejlesztése kisiskoláskorban. Sajnos egyre nagyobb arányban kerülnek be az iskolába olyan kisgyerekek, akik különböző okok miatt alacsony érzelmi intelligenciával rendelkeznek. Sok esetben szocializációs deficit, a médiából, vagy a családból hozott negatív minták okozzák a normaszegő viselkedést, melynek következménye az állandó veszekedés, a durva, a másik testi épségét is veszélyeztető verekedés, agresszió, egymással szembeni intolerancia, árulkodás, csúfolkodás, önzés, egymás piszkálása, önkontroll nélküli versengés, együttműködés hiánya. 

Nehéz így eredményes munkát végezni, tanárnak és diáknak egyaránt. Az alacsony önbecsüléssel rendelkező gyerekek életre szóló lelki sebeket szerezhetnek, de a többiek, még az agresszív viselkedésűek is csak vesztesei lehetnek ennek a helyzetnek. Ha sikerül megingathatatlan empátiával, bizalommal fordulni azokhoz a gyerekekhez, akik tanulási és magatartási problémákkal küzdenek, először zavarba jönnek a számukra szokatlan hangvétel miatt, majd együttműködőbbé válik a viselkedésük, egy idő után pedig javul a magatartásuk és az órai munkájuk is. Persze a felsősöknél sok beszélgetés és kitartás kell ahhoz, hogy mindenki számára érzékelhető változáson menjenek keresztül és ez hatványozottan így van a 13-14 éves kamaszoknál. Azonban ha az első két évfolyamon az olvasás, írás és számolás megtanítása mellett minden általános iskolában helyet kaphatna az érzelmi intelligencia fejlesztése és az együttműködés technikáinak kialakítása, az úgy gondolom, hogy pozitív irányba mozdítaná el a gyerekek egymással szembeni viselkedését, tanulás iránti motivációját és magatartását is. Az empátia és az együttműködés belső tulajdonsággá válása a későbbi évfolyamokban is megkönnyítené a tanárok és a diákok munkáját. A beszélgető köröket több alternatív iskola bevált módszerként alkalmazza. Hasonlóképpen az állami általános iskolákban is minden nap kellene időt szánni arra, hogy a gyerekek egymásra figyelve megbeszéljék mindazt, ami fontos számukra, és ami foglalkoztatja őket. A beszélgetések érzelmeket keltenek, amelyek segítségével a gyerekek megtanulnak azonosulni a másik helyzetével. Az érzelmi intelligencia fejlesztésére különböző módszereket lehet felhasználni, attól függően, hogy mennyi idősek a gyerkőcök, és milyen érzelmi területet szeretnénk fejleszteni (az érzelmek felismerésének képessége, az érzelmek kezelésének képessége, önmotiválás képessége, mások érzéseinek felismerése, kapcsolatkezelés képessége).

Több kutatásból is az derült ki, hogy az iskolában megszerzett ismeretek, az értelmi intelligencia, vagyis az IQ kisebb mértékben lesz az életre szóló boldogulás záloga, mint a magas érzelmi intelligencia, ami szerencsére korhatár nélkül fejleszthető. Az eltérő szociális, kulturális különbségek akkor egyenlíthetők ki eredményesebben, ha kisiskolás korban nyitottá és befogadóvá válnak egymás iránt, nem akarják mindenáron a másikra kényszeríteni véleményüket, hanem elfogadják és megértik, hogy egymás mellett békében megférhetnek különböző identitású, szociális és kulturális háttérrel rendelkező emberek. Az egymással való együttműködés megtanítása pedig olyan személyiségjegyeket erősít meg bennük, amelyek felnőtt korukban alkalmassá teszik őket arra, hogy mind a családi életükben, mind a munkahelyükön átlássák és meg tudják oldani a problémáikat, kreatív, az életüket aktívan irányító csapatjátékossá váljanak.

Nagyon nagy segítség lenne, ha az osztálytanító irányításával pedagógiai asszisztens dolgozhatna minden olyan első osztályban – vagy akár felsőbb osztályokban is –, ahol 2-3 főnél több speciális bánásmódot igénylő kisgyermek tanul. Annál is inkább fontos lenne ilyen szakemberek alkalmazása, mivel a speciális oktatási, nevelési feladatok megoldásához a szaktanárok nem kapnak megfelelő segítséget, illetve felkészítést. Rendkívül fontos, hogy az első osztályban azok a gyerekek, akik nehezebben veszik az akadályokat, segítséget kapjanak, hiszen így biztosabb alappal tudnak a magasabb osztályokba tovább menni, és csökkenthető lenne a tanulási és magatartási problémákat okozó kudarc mértéke.

A szakmán belüli együttgondolkodás, együttműködés színtere lehetne egy, az oktatási államtitkárság égisze alatt létrehozandó internetes felület, ahol minden olyan kezdeményezés, oktatási innováció, alternatív hazai és külföldi módszer, fejlesztési lehetőség megjelenhetne, amely beleilleszthető a Nemzeti alaptanterv irányvonalába. Ez a felület lehetőséget adhatna arra is, hogy egymásra találhassanak azok az intézmények, amelyek jól bevált módszertani megoldásokat kínálnak, illetve keresnek. Mivel mások egy borsodi vagy zalai kistelepülés iskolájának a problémái, mint egy nagyvárosi intézményé, így valószínűleg minden olyan iskola, mely szeretne gondjaira működő, máshol már bevált megoldást találni, hasonló adottságú referenciaintézményt találhatna az online felületen. Hasznos lenne, ha itt lehetőség nyílna eszmecserére, és felszínre törhetnének azok a problémák, nehézségek, amelyekkel az elmaradott és fejlettebb térségekben dolgozó pedagógusok szembesülnek nap mint nap. Ha a gondokat feltáró tanárokra nem ellenségként, hanem szövetségesként tekint az oktatásügyi államtitkárság, az biztosan segít a helyes, hosszú távon eredményeket hozó megoldások megtalálásában is

Záró gondolatok

Az ország jelenlegi, biztató gazdasági helyzetében vissza nem térő lehetőség kínálkozik arra, hogy Magyarország olyan oktatási fordulatot hajtson végre, mint évtizedekkel ezelőtt Finnország vagy Szingapúr. Ma már világosan látszik, hogy azokban az országokban az oktatásért felelős szakemberek jól határozták meg a célokat és jól rendelték a célokhoz az eszközöket is. Finnországban felszámolták a területi egyenlőtlenségeket, ugyanazt a színvonalú oktatást kapják a gyerekek a városi, mint a legeldugottabb kis vidéki iskolában. A tanári pályának presztízse van, a túljelentkezés miatt a legrátermettebbeket, legelhivatottabbakat veszik fel az egyetemre. Általános bizalmi légkörben dolgozik tanár és diák, a kreativitás, innováció a mindennapok része lett. Ha mi is olyan oktatást szeretnénk, amely évtizedek múlva a magyar gazdaság hajtómotorjává válhat, akkor az oktatásügyet az aktuális pártpolitika fölé emelve, elsősorban szakmai érvek és tapasztalatok mentén, hosszú távú együttműködésre, együttgondolkodásra kell törekedni minden érdekelttel. A problémák objektív, korrekt feltérképezése után – társadalmi egyeztetés mentén – a lehető leggyorsabban meg kell határozni az oktatásügy előtt álló feladatokat.