Az iskola jövője

Szunyogh Szabolcs Trencsényi Lászlóval beszélgetett a Klubrádióban 2026. május 26-án.

A megvalósult disztópia: az állam 16 évesen elküldi a kamaszokat, nehogy okosabbak legyenek, a szakképzésben a közismereti tárgyak (társadalomtudomány, természettudomány) elenyésző jelentőséggel bírnak, a multiknak elég a saját egyetemeiken képzett elit...

A minap rendezett a Magyar Pedagógiai Társaság egy konferenciát, következő címmel: Az iskola jövője – utópiák és disztópiák. Megnéztem a lexikonban, mit jelent a disztópia szó. Valamilyen, a jelenleginél rosszabb világnak a víziója. Disztópia számos művészeti alkotásban megjelenik, az elembertelenedés, háború, elnyomó rendszerek uralma, társadalmi katasztrófák, járványok, erőszak jellemzi e művekbe foglalt, elképzelt társadalomképet. A disztópiát bemutató művek valódi problémákra hívják fel a figyelmet. Hogyan jön össze ez az iskola jövőjével?

Knausz Imre mostanában arra adta fejét, hogy a világon gondolkozzék. Fogalmazott egy (már-már) kiáltványt, melyben – “túllépve a mai kocsmán” – nem a mai hazai iskolarendszer bajait, daganatait elemezte, hanem globálisan, az emberiség válságának magaslatáról tekintett a világra: klímakatasztrófa, háború, túlnépesedés, szegénység, éhínség stb. Úgy gondolta (ez az utópikus rész): egy dolog menti meg az emberiséget, ha olyan iskolák lesznek, melyben megtanulnak a gyerekek nemcsak felelősen gondolkodni (ezzel az iskola nem nagyon foglalkozik), megtanulnak a jövőre gondolni. Az hiányzik – írta Imre –, hogy mindenfélét gondolunk a világról, de az iskolát tekintve nincs elképzelés: mit hoz a jövő? Mit hoz? Ha nem Takaró Mihály írja a NAT-ot, és nem is Paplan Gizella? Akkor jobb lesz az iskolának, ha nem tankerület van? Nem erre gondolt. Hanem egyáltalán egy elképzelt jövő társadalomban, mely halad a katasztrófa felé, ezekre a krizishelyzetekre az iskola teljes forradalma (más is használta ezt a szót, de nem pedagógiai értelemben) végbemenne, és a kritikai gondolkodás és felelősség kerülne a tananyag középpontjába, akkor új nemzedék még megmenthetné a világot. Összehívta barátait, engem is: mit lehet tenni. Ha nincs jövőkép. A holnapra gondoljunk. Mi lesz, ha MP-nek sikerül bevonulnia Észak-Indonéziába, vagy ha megállítják?1 Idáig terjed gondolkodásunk. Ettől függetlenül: képes-e az iskola olyan jövőképeket ültetni a gyerekek szívébe, lelkébe, eszébe, melyekkel képesek meghaladni a krízist. Knausz nem tagadta, hogy ennek az oka leginkább a kapitalizmus (többen mások se, megint mások igen, ezért volt jó a konferencia). Ő arról beszélt, hogy a világ a fasizmus felé halad, ezt lehet okossá tevő iskolákkal megelőzni, a “meg nem gondolt gondolat” okozza a legnagyobb bajt. Beszélgettünk. Kellene egy konferencia, gyűjtsünk össze jeles kollégákat, korombélieket, középnemzedéket, legfiatalabbakat: hogyan gondolkodnak erről. Válogatás nélkül. Egy kivétel: aki elkötelezte magát valamelyik párthoz, különösen a regnáló politikai pártok irányába, az most ne kapjon fórumot. Ehhez képest a paletta színes volt. Voltak, akik bevallottan konzervatívnak tartották magukat, mások egyenesen forradalmi baloldalinak. 17 előadó volt. Csányi Vilmos is vállalkozott, de egy műtét miatt kórházba vonult, így csak a Kortárs-beli cikkét hivatkoztuk, s többen hivatkozták más munkáit, nagyon érdekes gondolatai vannak az iskoláról.

Tehát: Radó Péter, Mészáros György, Lannert Judit, Knausz Imre, Ercse Kriszta, Csovcsics Erika – sorolhatám a kiváló neveket.

Az első előadás erről szólt, milyen oktatási jövőképeket vizionáljunk. Péter kétszer is szót kapott. Először egy mondhatni “ügyrendi” kérdésben: ha egy oktatási rendszer jövőképet alkot (jó lenne, bár voltak, akik ezt tagadták), milyen algoritmus szerint kell végiggondolni, a tulajdonlástól a tartalmakig, a kapcsolatrendszerig stb. Pontos rendszerbe tudta szedni, hisz van ebben tapasztalata, több fejlődő országban szakemberként közreműködött ilyesmiben. Idehaza nem kell, de jó könyveket ír erről. Voltak, akik ezt a precíz, nekem rokonszenves algoritmust vitatták, már ez sem ideológiamentes – mondták –, volt, aki egyenesen “letechnokratázta”, volt csetepaté ebből, de ez hozzátartozott a konferencia hangulatához. Ellenpontja volt Sáska, aki azt elemezte, az ő bölcsességével, történelmi tanulságok alapján, hogy vannak jövőképek, melyek empiriára alapítottak, van hatáselemzés, elképzelések kontrollja, valóságos társadalmi szükségletekből indulnak ki, s vannak ideologikus jövőképek, van elképzelt utópia vagy disztópia (ilyen is van, ha szatírát lehetne írni a mairól Orwell, Huxley, akár Swift nyomán, remek lenne, csak mi szenvedünk benne, nem nevettető olvasmányként olvassuk. Ugyanezt mondta Horváth Attila. Ő sokáig fontos személyiség volt az szakmában (a PTE-n tanított a 80-as években, az OKI főigazgatója volt, aztán jó tanulmányt írt a poroszos oktatásról, bizonyítván, hogy rossz közhely, amit használunk, hisz az a maga céljai szerint modernizálódó – amennyiben a “porosz út” modernizáció volt – országban annak idején jó rendszer volt). Egyszercsak hagyta a csudába az egészet pályája csúcspontján, kiment a gazdaságba minőségbiztosítási tanácsadóként, most azzal hencegett, hogy osztályidegen: autószerelő, fizikai munkás. Felkészülten sorolta az összes, iskoláról szóló ideológiát. Megoldja e kihívásokat az iskola? Fenét oldja meg. Még azt az állítást is cáfolta, hogy a “kiművelt emberfők” előbbre viszik a gazdaságot, a reformok jelentkezésekor a GDP éppenhogy nem növekedett, vitába szállt az utópiákkal. Lannert optimistább volt, a kapitalizmusról differenciáltabban gondolkodott, akár mint Knausz, akár a forradalmi baloldaliak, akik épphogy nem “a Téli Palota ostromára” készülnek. Aranyosak, fiatalok, majd végiggondolják érett fővel is. Lannert Judit úgy gondolkodott: van technikai fejlődés, ez a fő kihívás. Ezzel lépést tud-e tartani, tud-e élni az ember a MI világában, tudja-e az iskola felvállalni: intelligencia és kreativitás, mint ikrek érvényesüljenek, a modern gazdaság ezt az embert szereti, aki intelligens, magasan képzett, ugyanakkor érzelmi intelligenciával is rendelkezik. Ilyen ember – így gondolta – az iskolában “előállítható”. A Kreatív Partnerség programot emlegette, a PTE Művészeti Kar fiatal művészeket, képzőművészjelöteket kísér ki a Pécs környéki általános iskolákba, ahol köztudottan nehéz körülmények közt élő családok gyerekei tanulnak. E művészemberek nem művészeti nevelést végeznek (az sem árt), hanem hagyományos tantárgyak tanításában az ő művészi kreativitásukat érvényesítik. Láttam ilyen tesiórát, tornaeszközökkel, olyan pályát állítottak fel, ahol még a geometriai ismeretek alkalmazására is szükség volt. Judit optimista, neheztelt a kritkusokra, akik közül a legradikálisabbak, Mészáros Gyuri, Tóth Tamás Május mellett, szintén a pécsi nehéz világból érkező Csovcsics Erika voltak (ő a Gandhi Gimnázium vezetője volt, később másiknak is alapítója, ahonnan a KLIK kilakoltatta). Szenvedélyes előadásával jeleskedet. S egy kedves társaság is szót kapott, az “aranyos forradalmárok”, A Piros Fecskék közössége. Piros blúzban. (Ilyesmi utoljára Haraszti Miklóssal fordult elő rövid maoista korszakából, ahol a vádpontok közt volt az egyetemi fegyelmin: tüntetőleg piros golyóstollal jegyzetel az órán.) Forradalmi hangulatot terjesztettek, komolyan készülnek, együtt akarnak mint utópisták egy iskolát létrehozni, erősen támaszkodnak, Freirere, a felszabadítás pedagógusára, a krikikai pedagógiára. Freireről – mi tagadás – eleddig alig lehetett hallani, miközben Latin-Amerikában ő állította fel a modern iskolarendszereket. Élete egyik felét kormánymegbízottként, a másikat börtönben töltötte, attól függően, hogy az adott országban éppen a diktatúra győzött vagy a demokrácia. A felszabadítás pedagógiájában meghirdetett műben egyszerre hivatkozik marxistákra és keresztényekre (meg őrá is amazok). Nem szokatlan ez, Ferenc pápát is a felszabadítás teológusaként szokták emlegetni, Freire a felszabadítás pedagógusa volt, a “felszabadítás színháza” is van, amely a drámapedagógiát nyomortelepeken műveli, ahol nem kőszínház van, hanem az utca terein létrejövő színház, hogy az a felszabadítás gondolatát elhozza (Augosto Boal a képviselője). 

Én más hangot ütöttem meg. Azt firtattam: minden jövőkép szép, de hogy vannak a társadalmi igények, mit igényel a társadalom? Elmondtam történelmi példaként a népiskola létrejöttének különös társadalmi együttállását. Mária Terézia, Nagy Frigyes, Nagy Katalin, korábban a reformáció-ellenreformáció körében volt társadalmi konszenzus: iskoláknak lenni kell, ahogy Apáczai mondta (beköszöntő beszédében, nem sokáig élt aztán e beköszöntő jegyében, lehetetlenné tette a korabeli reakció). Volt társadalmi konszenzus: a polgárság, amely a céhes gazdálkodásból ekkor áll át manufakturába Comenius forradalmi pedagógiája alapján ezt jól le lehet írni, ugyanaz a technológia. Ha van jó technológia (szebben mondta) akkor mindenki megtanítható, hiszen mindenkire egyformán süt Isten napja. Az államoknak is jól jött a meghatározott, óvatosan meghatározott iskolai tudás. Egyedül a “komisz kölkök” viselték nehezen. De Csányi éppen azt mondja: ez volt minden polgári forradalom gyökere, mert az emberiség az iskolákban tanulta meg, hogy a hatalmat le lehet győzni, szerencsétlen professzorok voltak az áldozatok (amiképp ezt Karácsony Sándor nyolcéves háborúnak nevezte). Volt a társadalomban tört igényegybeesés. Ám ez aztán felbomlott. Mire a XX. században eljöttek a reformpedagógusok, addigra kiderült: az igényekben nem egységes a társadalom. A reformerek eleinte messianisztikus hittel hirdették: ha majd minden iskola ilyen lesz... Aztán rendre kiderült: kis társadalmi csoport az, mely e kezdeményezéseket támogatja. A neveléstörténet két oktatáspolitikust ismer (Lunacsarszkijt és Magyar Bálintot), akik államilag rendelték el a reformpedagógia alkalmazását. Szegény Lunacsarszkij megjárta, 36-ban betiltották, hivatkozva erre-arra-amarra, ebbe belefér Sztálin személyes küzdelme Buharinnal. Tény, hogy e társadalmi igények jóval tagoltabbak. Ettől nem veszett el a világ. Létrejöttek az alternatívák. Janusz Korczak Varsóban “repülő egyetemeken” tanult, tanított. József Attila a csillebérci erdőben ifjúmunkásokat tanított esztétikára, sorra alakulnak más művelődő közösségek (akár Laoszban – ez későbbi példa – a barlangokban).

Sok izgalmas kérdés. Kihívások, társadalmi igények. S a mai időben? Mik ma a társadalmi igények, melyek egy modern, demokratikus országnak igényei az iskolával szemben. Megjelennek-e? Hogyan? S hogy felel meg a társadalom?

Ezek az alternatívák körülvették az iskolarendszert. S voltak szerencsés pillanatok, pl. a népi kollégiumok ideje, ahol be tudtak türemkedni egy időre a “hivatalos iskolába”, de – Horváth Attila is éppen erről szólt – az iskola működési rendje hamar lerázta a radikális elképzeléseket. Ma egy másik konferencián a Wesleyn panaszkodtak a kollégák a pedagógustársadalomra: milyen nehezen mozdítható, az élbolyban a “mozdonyemberek” (Báthory Zoltán kifejezése) már nem húzzák a szerelvényt, mint akkor, ez nem működik. Ha, úgymond, kívülről a társadalom veszi rá az iskolát, hogy változzék... Ezért mondtam, hogy a civilekben bízhatunk, melyekre most nincs jó világ.

Amikor a népművelésből közművelődés lett (igaz, ebben benne volt Pozsgay Imre disztópiája, akarnok karrierizmusa, hogy ennek élére állt), volt valóságos mozgalom. Megindultak kezdeményezések, még iskolaszék is alakult 4-5, főleg a Pest megyei agglomerációban, ahol a kiköltöző értelmiségi szülők voltak elégedtelenek az iskolával, s az iskolaszékkel próbálták kikényszeríteni a változást (Perbálon, Dabason) Akkor változik az iskola, ha a társadalmi igények...

Mik azok?

Korszerű állam? Mégiscsak akármit mondott Attila, kell jó iskola. Ahol azok tanulnak, akiket nem lehet megvezetni, nem lehet nekik mondani, hogy Ukrajna az agresszor, s nem az, aki megtámadta. (Jobbágyiban egy helybeli úgy elmondta, hogy ezek az ukránok támadták meg Oroszországot, akik a magyaroknak is ártottak.) Nézd kritikával a tévét, válogass! Az államnak is, a társadalomnak lehetne igénye, erről beszélt Imre. A tudás primer forrásaihoz akarjanak hozzájutni. A 70-es évek falujában: “tanulj fiam, hogy ne kelljen a tsz-ben földet túrnod” –, ennek vége, nem így küldik a gyerekeket a szülők, ilyen szempontból különösen a mi perverz kis kapitalizmusunkban a nem nemes úton való haszon- és jövedelemszerzés felé orientálódnak a szülők, akiknek nem adatik meg más.

De mégiscsak érdeke a társadalomnak, hogy értelmes emberek legyenek.

A megvalósult disztópia: az állam 16 évesen elküldi a kamaszokat, nehogy okosabbak legyenek, a szakképzésben a közismereti tárgyak (társadalomtudomány, természettudomány) elenyésző jelentőséggel bírnak, a multiknak elég a saját egyetemeiken képzett elit (Van McDonald’s Egyetem, ahol kiképzik a cég értelmiségét, de huncutul: ő már a McMásikban – nem akarok terméket megnevezni –, a konkurens szendvicskészítő cégnél ne tudja alkalmazni, korlátozott tudás. Ez a kapitalista működésben benne van. Bízzunk Lannert jövendölésében. Kikényszeríti a technológia az iskola kultúraváltását. Én még tanultam: a termelőerők fejlődése kikényszeríti a termelési viszonyok változását.

Kikényszeríti? A modern élet elvárásai és az iskola közt szakadék tátong. Ki tudja ez kényszeríteni az iskola változását, vagy az elit kivonul alternatív iskolákba, a tömeg ott marad.

Ez az egyik disztópia. Vagy elmegy civil irányba. Hogy mit fog hozni az új törvény? Az abszolút disztópia. Tele van az ország olyan civil kezdeményezésekkel, ahol a tudásmegosztás közösségi keretek közt zajlik, hol iskolában, hol azon innen vagy túl. A Salföldön kikényszerítették az iskola átalakítását, elégedetlenek voltak, mozgássérült volt a fiúcskájuk, s kikényszerítették az akadálymentesítést is. Ahol vegyes a helyi társadalom, nem szegregátum, ott van esélye közösségi művelődési formáknak, ahol nem pártába öltözött gyerekek csoszognak óvodaavatón, hanem valóban a közösségi művelődés legjobb hagyományai maradnak talpon, szerveződnek újjá. Ebben látom a jövőt.

Hosszú évekig volt kutatási témám az integrált intézmény, az ÁMK, ahol a település valamennyi művelődési ágazatát (szabadidő, sport, bölcsőde, óvoda, művház, iskola stb.) egy szervezetben működtették. Így lett a család valóban az intézmény látogatója, ugyanannak az épületnek különböző kapuin belépve. Volt, ahol épület is született, nem csak Pécsett (a híres NEVKO), de Csorváson, másutt is. Hiszek ebben. De ez ma lehetetlen. Az iskola az államé. A közművelődés kié? A bálás butikosé? Óvoda az önkormányzaté. Nem lehet integrált szervezetet, egységes helyzetet teremteni. Bár Baján az egyházi ÁMK megmaradt, s ugyancsak Baján a német nemzetiségi ÁMK. Szép épületet kapott németektől. Megértették, hogy a műveltség az egységes.

Nemzetiszínű átvágások?

Jól hangzik.

Nem olyan a politikai környezet, mely önállóan gondolkodó européer szellem kibontakozását sürgetné. Tele vagyunk magyarkodó törekvésekkel. Nem vagyok biztos: ki fogja-e tudni kényszeríteni a társadalom a civileken keresztül egy új kultúra elterjedését. Biztos vagy ebben?

Ez az én utópiám. Ha ez nincsen, a terrorral gúzsba kötött, pedagógussal gúzsba kötött iskola nem tud sokáig fennmaradni. Távoli történet: az amerikai iskola 50-es évek végétől kezdődő megszigorítása nyomán kitörtek a diáklázadások, nem lehet egy erjedő társadalomban ledugaszolva tartani az ifjúságot. Az utópia másik része, melyet fogalmaznak társadalomtudósok (most egy másik Iljicsre hivatkozom, Iván Ilichre, aki a társadalom iskolátlanításáról beszélt). Leíratik, hogy az iskola ártalmas egy egészségesen működő társadalom számára. Ez disztópia. Horváth Attila azzal zárta kritikus előadását: iskola márpedig lesz, már csak azért is, mert van, megszüntethetetlen a posztmodern társadalom körülményei közt, de a gondolat megbizsergeti a társadalmat. Erős mozgalom volt Magyarországon is míg be nem tiltották: homeschooling. A magántanulóvá átnevezett gyerekek szülei megtalálták egymást, odahaza házias körülmények közt megcsinálták a maguk iskoláját.

De a korosztály együttléte? A szocializáció?

Persze, annyi minden kellene. Én benne voltam, ma pontosan tudom, katasztrófa volt az 1 millió tag az uttörőben (csak az a 16 éves fiú, aki szült, azt tették ki az úttörőből, a többit nem). De hogy most összesen 12 országosan bejegyzett serdülőszervezet létezik, s összensen nem számol 20 0000-t az abszurdum. A cserkészet honlapján is 6000 cserkészetről adnak számot. Van, nagyon jól csinálja a kiképzést őrsvezetőként, tisztként, sok tanítványom akad köztük, egyebek közt Gloviczki Zoltán lánya, Orsi az egyik legkiválóbb cserkészvezető, de hát ez 6000 gyerek, mi az az egymillió utcán ténfergőkhöz képest? Kéne oly társadalom, mely ezeknek a gyerekeknek nemcsak meleg ételt (most hallom, hogy a bejárós napközis táborokat megszüntetik, a korábbi, Duna-parti napközis tábort már rég piaci célokra hasznosítják, s az egyik iskola betonudvarán lesz a napközis tábor – ez a disztópia.

Szembeállítottad a konzervatív értékekkel a magadét. Az emberi élet értékének két felfogása van – írtad. A konzervatív az egyént alárendeli a nagyobb identitásnak, (család, haza), a másik, a modernben fókuszban a felszabadult egyén, az egyszeri, megismételhetetlen halandó élete áll. Pontos meghatározás. Sorsunk azon dől el, hogy az egyéni ember a nemzet alapja, vagy a nagy szellemi struktúráké, melyekben az egyén egy csavar. Mi kell az egyéni emberek ösnzerveződéséhez?

Kreativitás és intellektuális fejlettség együtt. Szép példa, módszer, amit sikerült elrontani majdnem teljesen, amikor, már a NER idején, elrendelte a kormányzat: 1000 iskolában egy év alatt bevezetni, az egri egyetem erre nagy pénzt kapott. Ez volt a KIP (néhány iskolában csinálják, abszurd módon 45 perces tanórákba beszorítva). A hagyományos csoportmunka valamennyire elterjedt. Nos, a KIP-órákon lezajlik ez a fázis, a csoport beszámol a kutatói feladatról, majd a 2. fázisban a tanulást menedzselő pedagógus a csoport tagjainak a tagok előzetes tudását, érdeklődését, pályaorientációját ismerő pedagógus (egy értelmiségi szakdolgozótól ez elvárható) testhezálló újabb feladatot ad a csoport teljesítménye alapján. Pl. labdarúgó VB a téma, akinek az eredmények, a számok a mániái, készítse el a tabellát, akinek a kommunikáció, készítsen plakátot – érdeklődésének, kompetenciáinak megfelelő feladatot kap, amit nem tud megcsinálni, ha az elsőben, a kooperatív szakaszban nincs ott. Sok tanítványom tanít KIP módszerrel. Ezt 45 perc alatt végig kell futtatnia, holott ez egy délelőtt legalább. Loránd Ferenc kollégámmal jártunk Németországban, egy szocdem tartományban, ahol az esélyegyenlősítő iskolát próbálták megvalósítani. Az elemi 4.-ben volt a tanulóknak “szabad munka” tantárgyuk. Bejöttek a könyvtárba (még nem volt internet). Könyvtári kartotékrendszerben ott voltak a város jeles hivatainak, üzemeinek vezetői adatai, akikkel korábban szerződött az iskola: ha lesz érdeklődő gyerek, fogadja őket. A gyerek választott témát – városi vízmű – kikereste a kartotékot. Telefon. A titkárnő felvette, s egy óra múlva ott volt az igazgató Mercédesze. Elvitték a vízműbe, a kommunikációs vezető végigvezette az üzemen, délre nagy szatyor prospektussal érkezett, s boldogan mesélte, ő e tudás birtokosa lett, s még kakaót is kapott. A vezérigazgató tudta – kapitalizmus ide, kapitalizmus oda –, hogy minden gyerekre szüksége van.

Szabad embert szabad ember, kreatív embert kreatív ember nevelhet. A pedagógustársadalmat felszabaditani? Ha lesz változás jó irányba, mit kell először tenni?

Arra gondolok, hogy a megmaradt, talpon álló pedagógusegyesületeket, szervezeteket kell mozgósítani először, melyek többször bizony nemcsak tüntetni tudnak, de van elgondolásuk jó iskoláról. Törley Katáról köztudott, hogy kiemelkedő tanára volt a Kölcseynek, vagy itt van a Vörösmarty!

Azért léptek fel, hogy jól tudjanak tanítani.

Talpon áll a Magyartanárok Egyesülete, a Történelemtanárok Egylete, Magyar Rajztanárok Országos Egyesülete. A magunkét is mondanám (Magyar Pedagógiai Társaság), egészen tarka szőttes ez a 1200 taggal. Még világnézetileg is különböző, de azt tanulják, hogy lehet dialógusban élni. Még van 2 esztendőm a szervezetben, ne aggastyánok vezessék, érzem, ahol rutinok miatt már nem merek lépni. E hét végén a küldöttgyűlésen majd kiderül, hogy értékelik az elnökség beszámolóját. Ezen emberek egy identitást találtak, s erre felépítenek szakmai közösséget. Minden nyáron 50-60 ember táborba vonul, van ennek sugárzó ereje. Idén Ceglédre megyünk. Váltottunk üzenetet az alpolgármester asszonnyal, aki óvodapedagógus volt, majd kollégiumigazgató, ám politikai színezete nyomán nem sorolnám a “forradalmi tömegek közé”, mégis a Kossuth GImnáziumban nem csak a 125 éves alma matert fogjuk megismerni, hanem a városban pályáját kezdő Szüdi Jánosról fogunk tartani emkezést.

A liberális oktatáspolitikusról...

János elkötelezett, jogisztelő ember volt, megkapta az instrukciót, s annak nyomán “kodifikált”. S “kínjában” lett liberális, amikor azt látta, hogy más politikai akarat nem tiszteli a jogot. Így köteleződött el. Érdekes az ő útja. A kis tábori konferencián róla lesz szó.

Abból induljunk ki: támogassák a pedagógus civil mozgalmakat?

Meg a nem pedagógus civileket, közművelődést, helyi kultúrát. Ahol felbukkan pedagógus a művelődésszervezővel, akár más helyi érdekvédelmi szerv emberével, s el tud beszélgetni vele: milyen legyen a mi iskolánk, majd akkor olyan lesz....

• 1. Utalás arra, hogy a rádióműsor idején zajlott a Tisza Párt elnökének zarándokútja Nagyváradig.