A tudat elhomályosítása és az iskola

Forrás: https://www.thisismoney.co.uk/

Bessenyei István megjegyzései Knausz Imre tanulmányához

A továbbgondolásra serkentő, inspiratív tanulmány két területen keltett bennem hiányérzetet.

Bessenyei IstvánKnausz Imre nagyívű tanulmánya nem kevesebb célt tűzött ki, mint hogy elméleti keretbe foglalja azt a szabadságharcot, amelyet az iskolarendszer vív az igazságot manipuláló hatalmakkal. Az iskola mint az igazságkeresés és -őrzés, a világismeret, a felvilágosítás intézménye jelenik meg, és áll szemben az ipari társadalmak elidegenítő, „eldologiasító”, a tudatot elhomályosító1 tömegkultúrájával, reklámiparával. A „hamis tudatban”2 élő elnyomott rétegeket ez a kultúripar úgy manipulálja, hogy ne ismerjék fel elnyomott mivoltukat, és mint fogyasztók (és mint tűrőképes részmunkások) engedelmes profittermelő állampolgárok legyenek. Sőt, a tudomány is az elnyomás szolgálatába állítható, és a hatalmat birtoklók élnek is azzal a lehetőséggel, hogy hatalmuk szolgálatába állítsák a tudományos kutatásokat is. Az iskolarendszer sem tölti be felvilágosító küldetését – hangsúlyozza a szerző –, hiszen tömegtermelésre beállt üzemmódjával, merev tantervi kereteivel, ideologikus mivoltával, központosított, bürokratikus struktúrájával maga is beáll a tudatot elhomályosító intézmények sorába. Az információs társadalmak digitális (tömeg)kultúrája is követi ezt a logikát: szolgáltatásokat nyújtok neked, te cserébe nekem adod az adataidat, aminek segítségével irányítani tudom szükségleteidet.

A szerző rendszerbe szedi azokat a módszertani, pedagógiai eszközöket, amelyek alkalmazásával az iskolarendszer elvileg sikerrel vehetné fel a versenyt a manipulatív hatalmakkal. Olyan iskolát vázol fel, amely az egyéni igényekre is képes reagálni, az érdeklődésre alapozva motivál, a diákok kérdéseiből indul ki, a kreatív gondolkodtatásra szoktat, kevesebb megjegyzendő tényanyagot követel meg, több együttműködő saját tudástermelésre biztosít lehetőséget, amelyben a tanárképzés követi az aktuális pedagógiai és tudásgenerálási fejleményeket. Megállapítja azt is, hogy a központosított, tananyagcentrikus, tényközpontú, a kritikus gondolkodást nem fejlesztő iskolarendszer maga is a megismerés örömétől való elidegenedést szolgálhatja.

A továbbgondolásra serkentő, inspiratív tanulmány két területen keltett bennem hiányérzetet. Egyrészt úgy érzem, hogy a szerzőnek reflektálnia kellett volna arra az ismeretelméleti helyzetre, hogy nincs a tudásnak jól megalapozott tudománya, és így egységes definíciója sem, és hogy végül is a tudat, a tudatosság, az igazság, vagy akár a műveltség mibenlétéről is csak homályos elméleteink, s legfeljebb többé-kevésbé termékeny hipotéziseink vannak. Emiatt egy ilyen nagy igényű munkában elengedhetetlen lett volna a fogalmak pontosabb definíciója és a fogalmak egységesítése. Ilyen fogalmak például a közömbös igazságérték, az igazságfelejtés, a valódi tudás, az igazságkonstrukció, a tárgyi ismeret, az eldologiasodott szabályozás.

Komoly hiányosságnak érzem, hogy a digitális világ pozitív lehetőségei reflexió nélkül maradnak. Röviden megjelenik a dolgozatban a digitális világ szokványos és jogos kritikája a függőségről, az álhírekről mint az „igazságfelejtés” hatásos eszközeiről, a megbízhatatlannak tartott szöveggenerátorokról, ugyanakkor a szerző nem tematizálja a digitális világ hatalmas tudást tároló kapacitásának pedagógiai felhasználhatóságát, pedig már a világháló régóta működő tudástárainak (a Wikipédiának, a Google-nak és társaiknak) didaktikai potenciálja is említést érdemelt volna.

A mesterséges intelligencia mindennapjainkba való betörése nyomán mind a manipuláció, mind a termékeny tudásgenerálás rendkívül nagy hatású új eszközökhöz jutott. Megjelenésük nyomán számos merőben új gyakorlati és elméleti kérdés merül fel a dolgozatok eredetvizsgálatának technológiai kérdésétől a válaszok hitelességének ellenőrzésén keresztül az MI által generált tudás jellegéig. Fontos kutatási témává válhat, hogy nem teszi-e kérdésessé az előadás-tananyag-házi dolgozat és a feleletválasztós tesztekkel való számonkérés rutinját az a lehetőség, hogy a diákok otthon az egyre megbízhatóbb, egyre jobban teljesítő Bing és Bard segítségével fáradhatatlan és gyakorlatilag minden iskolai közegben felmerülő kérdésre érdemi – és ellenőrizhető ­– választ kaphatnak.

Az MI által támogatott új eszközök (a keresési eredményekkel megtámogatott szöveggenerátorok) ráadásul interaktívak, tehát egyéni kérdésre adnak válaszokat, míg például a Wikipédia néma lexikon, amely válaszaiban nem igazodik a kérdésben kifejeződő egyéni információszükségletekhez. Ezek olyan vadonatúj fejlemények, amelyek ismeretelméleti, pedagógiai elemzése, a konkrét tapasztalatok összegyűjtése és megfigyelése még éppen csak megkezdődött, és amelyek megfigyeléséhez, elemzéséhez, elméleti megalapozásához Knausz Imre vitára késztető tanulmánya pozitívan hozzájárulhat.

A „homályos tudat” értelmezéséhez kértem a Bing segítségét. Legnagyobb meglepetésemre a Bing Knausz Imre cikkére hivatkozva pedagógiai összefüggésben válaszolt, valószínűleg azért, mert keresője, az Edge a weben összesen csak egy anyagot talált, amely így használta a fogalmat, és kikerülte a pszichiátriai értelmezést. Ezt az tette lehetővé, hogy a Bing az Edge kereső és a GPT szöveggeneráló képességeit egyesítette.

A Bing:

A „homályos tudat” kifejezés általában a világ és saját helyzetünk felismerésének hiányát jelenti. Ez a tudati állapot gyakran megnehezíti az egyén számára, hogy tisztán lássa a valóságot, és felismerje cselekvési lehetőségeit. A homályos tudat gyakran hozzájárul a társadalmi manipulációhoz és a strukturális eredetű hatásokhoz, amelyek az elnyomottak számára úgy tűnhetnek, mint örök és megváltoztathatatlan körülmények. A homályos tudat természetes ellenszere a világismeret, amelynek közvetítése klasszikusan az iskola feladata. Azonban a modern társadalomban az iskolák gyakran részt vesznek a homályos tudat társadalmi újratermelésében.

  • 1. A „homályos tudat” kifejezés a pszichiátriában használatos, az iskola vagy a tömegkultúra által manipulált tudat értelmében nem.
  • 2. Bár Knausz irodalomjegyzékében felsorolja Lukács „Történelem és osztálytudat” c. művét, annak „hamis tudat” kategóriáját nem emelte be a dolgozatba, a másik manipulációt elemző klasszikus, Herbert Marcuse „Egydimenziós embere” nem jelenik meg az irodalomjegyzékben.
A szerzőről: 

Hozzászólások

knauszi képe

Hálával tartozom Bessenyei Istvánnak, hogy időt és energiát szánt az írásomra, köszönöm az értő és elgondolkodtató bírálatot. És külön köszönöm a lehetőséget, hogy fő gondolataimat a bírálat kapcsán újra tömören kifejthetem. Azzal kell kezdenem a választ, hogy mindkét "hiányérzetet" teljesen jogosnak és megfontolandónak látom. Magam is úgy gondolom, hogy esszém "koraszülött" lett, azaz olyan igényekkel lép fel, amelyek megvalósításához egyelőre nem rendelkezem a kellő felkészültséggel. Mentségemre szolgáljon, hogy nagyon erős volt bennem a vágy, hogy minél hamarabb közöljem a világgal azt, amiben biztos vagyok: egy pedagógiai forradalom szükségességét és lehetőségét.

Két ponton érzem úgy, hogy pontosításra szorul az a mód, ahogy Bessenyei István értelmezi a gondolataimat. Kezdjük a "homályos tudat" fogalmával. Igaza van bírálómnak, amikor azt mondja, hogy ilyen fogalom nincs, és nem is kell létrehozni. Most úgy érzem, hogy a jövőben nem is fogom használni. De fontosnak tartom elmondani, hogy a szándékolt jelentés nem azonos a Bessenyei István által javasolt "hamis tudat", illetve "manipulált tudat" terminusokkal. Ezek téves tudattartalmakra mutatnak rá, én pedig a "homályos tudattal" inkább a valóság iránti közömbösségre akartam célozni. Nem arra, hogy helytelenül látjuk a világot, hogy meg vagyunk tévesztve, hanem hogy mindegy is, milyen a világ.

Itt kell kitérni a "közömbös igazságérték" kifejezésre. Én ilyen terminust nem akartam kreálni, de a félreértéshez kétségkívül ügyetlen megfogalmazásom vezetett. Az inkriminált mondat így szól: "Azok az összefüggések (történetek, adatok stb.), amelyeknek nem látjuk a jelentőségét, olyan tudásként jelennek meg számunka, amelynek igazságértéke közömbös." Helyesebb lett volna így írni: "amelynek igazságértéke számunkra közömbös" vagy "amelynek igazságértékével szemben közömbösek vagyunk". Tehát nem egy kijelentés vagy elmélet igazságértékéről van szó, hanem a szubjektum attitűdjéről, és ez az attitűd nagyon is az érvelésem középpontjában áll. Most úgy gondolom – visszatérve a "homályos tudat"-ra –, hogy nem egyfajta "tudatról" kell beszélni, hanem egyfajta "mentalitásról" (abban az értelemben, ahogy a mentalitástörténészek használják a fogalmat), és ennek a mentalitásnak a sajátosságát a "homályosság"-nál kevésbé metaforikus jelentésű irracionalizmus fogalmával ragadnám meg. De ezt majd kifejtem, amikor készen állok rá. :)

Másik megjegyzésem arra vonatkozik, ahogy pedagógiai nézeteimet Bessenyei István összefoglalja. Ezt írja: "Olyan iskolát vázol fel, amely az egyéni igényekre is képes reagálni, az érdeklődésre alapozva motivál, a diákok kérdéseiből indul ki, a kreatív gondolkodtatásra szoktat, kevesebb megjegyzendő tényanyagot követel meg, több együttműködő saját tudástermelésre biztosít lehetőséget, amelyben a tanárképzés követi az aktuális pedagógiai és tudásgenerálási fejleményeket." Az itt felsoroltakat persze mind vallom, sok más pedagógussal együtt, de valahogy úgy érzem, hogy ebben az ideálképben elsikkad a lényeg. Amit én valóban forradalmi fordulatnak gondolok, az a következő: az oktatás (mindenekelőtt a műveltségközvetítés) célja nem előre kijelölt tudástartalmak elsajátíttatása, hanem a valóság iránti érdeklődés felkeltése, az igazságkonstrukció iránti igény kialakítása. Ez például a hagyományos tantervi szabályozás teljes felszámolását igényli, és ebben az értelemben valódi közoktatási forradalmat jelentene.

knauszi képe

Szeretnék reflektálni István cikkének a végére is, amelyben idézi a Bing összefoglalását a homályos tudatról. Ez teljesen az én cikkemen alapul. A szerző első gondolata ilyenkor persze a hiúságé: bekerültem a világirodalomba! :) A második gondolat, hogy ez lenyűgöző, a MI gyakorlatilag szabatosan és félreértés nélkül foglalta össze egy tanulmány gondolatait. A harmadik gondolat azonban a kételyé: jó ez nekünk? Az MI jelenlegi formájában a határozott, egyértelmű, mondhatni dogmatizáló válaszokat preferálja. Olyan, mint egy nagyon hagyományos tanár: a tanuló kérdez, ő megadja a választ, és ebben a tanuló megnyugszik. Azt hiszem, az iskolában nem lehet ez a cél. Bernstein szavaival: "...csak a kiválasztottak tapasztalják saját bőrükön, élik át igazán azt az eszmét, hogy a tudás áthatolható, hogy annak rendszerezései ideiglenesek, hogy a tudás dialektikája a zártság és a nyíltság." A Bing rövidre zárja a dolgot, rátalál egy alig olvasott, kétes hitelességű cikkre, és azt úgy tálalja, mint megnyugtató választ. Azt hiszem, baj, ha efelé haladunk, és különösen az iskolának kellene egész más irányba mennie: az aktív igazságkonstrukció felé.

Most olvasom ezt a könyvet, nagyon tudom ajánlani: Justin Smith-Ruiu: The Internet Is Not What You Think It Is: A History, a Philosophy, a Warning.