Igazság és homályos tudat

A közoktatásról rendszerkritikai kontextusban. Knausz Imre írása

Joggal gondolhatjuk, hogy a homályos tudat természetes ellenszere a világismeret, amelynek közvetítése klasszikusan az iskola feladata. Csakhogy az iskola a 20. század folyamán maga is betagolódott a homályos tudat társadalmi újratermelésének folyamatába...

Ez egy hosszabb szöveg. Az alábbiakban a gondolatmenetet áttekintő bevezető olvasható. A teljes esszé pdf formában tölthető le.

„Mi zavar, a tudatlanság vagy a közöny?
Nem tudom! De nem is érdekel.”
(Ricsárdgír)

„…nézze csak, milyen furcsa! furcsa, hogy ez igaz!”
(Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig)

Az Orbán-rendszer egyebek mellett abban különbözik az eddig ismert modern autokráciáktól, hogy láthatóan semmit nem akar kezdeni a közoktatással: azt nem tekinti legitimációs bázisnak, sem a kulturális hegemónia létrehozását szolgáló eszköznek. Erre jó oka van, úgy is mondhatnánk, hogy megértette az idők szavát. Amint erről ebben az írásban még lesz szó, az oktatás mára kiüresedett, egyszerűen szólva: mindegy, hogy Esterházyt vagy Wass Albertet tanítanak irodalomórán, a tanulókat mindkettő teljesen hidegen fogja hagyni. Ez a kiüresedett nagyrendszer természetesen rendbehozható, ez azonban a hatalmon lévők számításai szerint túl költséges lenne, a kulturális hegemónia kiépítésének jóval kézenfekvőbb és korszerűbb eszközei állnak rendelkezésre a média, különösen a közösségi média világában. Az alábbi esszé azt az ajánlást fogalmazza meg a hazai rendszerkritikus baloldalnak, hogy éppen ellenkezőleg a közoktatás rekonstrukciójára fókuszálva alakítsa ki társadalmi-politikai stratégiáját. Ez nem egy szakpolitikai ajánlás, azaz nem arról lesz szó, hogy adott feltételek között mire érdemes költeni, vagy milyen szabályozásokat kell bevezetni. De az sem célja, hogy originális elméleti meglátásokkal sokkolja vagy éppen kényeztesse az olvasót. Amit itt a helyzetről leírok, azt már számos monográfiában nálam százszor alaposabban és pontosabban megfogalmazták mások. Írásom nem törekszik többre, mint hogy meggyőzze az olvasót arról, hogy a közoktatás rekonstrukcióját érdemes a baloldali gondolkodás fókuszába állítani. És nemcsak azért – bár ez is borzasztó fontos –, mert az elnyomottak – a munkásosztály, a prekariátus, a nők, az etnikai és más kisebbségek stb. – empowermentjének különlegesen hatékony eszköze lehet, hanem azért is, mert az oktatás – azaz a pedagógiai igazságkonstrukció – olyan világ lehet, amely közvetlenül szembeállítható az eldologiasodással, amennyiben képes megvalósítani a találkozás kultúráját – hogy korunk talán legradikálisabb politikai gondolkodóját, Ferenc pápát idézzük. Azt is állítom továbbá, hogy a közoktatás ilyen értelemben vett rekonstrukciója elvileg lehetséges, azaz nem tartalmaz önellentmondást.

A kapitalizmus, és különösen a kései kapitalizmus egyik lényegi – ha nem a legfőbb – sajátossága az igazságfelejtés, azaz annak tartós elhomályosulása, hogy mit tekintünk igazságnak. A kérdés látóterünk perifériájára szorul, kikerül az érdeklődés fókuszából, ennek következtében egy homályos tudat válik uralkodóvá, amely mindannyiunkat képtelenné tesz saját helyzetünk és cselekvési lehetőségeink felismerésére. Így különösen az elnyomottak válnak kiszolgáltatottá egyfelől különböző gazdasági és politikai manipulációknak, másfelől mindazoknak a strukturális eredetű hatásoknak, amelyek életüket fogságban tartó örök és megváltoztathatatlan körülményekként jelennek meg számukra. Joggal gondolhatjuk, hogy a homályos tudat természetes ellenszere a világismeret, amelynek közvetítése klasszikusan az iskola feladata. Csakhogy az iskola a 20. század folyamán maga is betagolódott a homályos tudat társadalmi újratermelésének folyamatába, így az a látszat keletkezik, mintha a közoktatás hibái – alulfinanszírozottsága, korszerűtlen működésmódja – hoznák létre a homályos tudatot. Valójában a háttérben a kései kapitalizmus mindennapi kultúrája áll, amelyhez az iskolarendszer nagyon is funkcionális módon illeszkedik. Világos, hogy az igazság feltárulása nem történhet meg pusztán az iskola segítségével, ehhez a valósággal való intenzív találkozásra van szükség. Ugyanakkor az is világos, hogy az iskola kiszakítása a homályos tudat újratermelésének nagyon is belakott mókuskerekéből jelentősen növelheti az elnyomottak világ- és önismeretét és ezáltal mind egyéni érdekérvényesítő potenciáljukat, mind az önszerveződésre és a kollektív cselekvésre való képességüket. Ez az empowerment akkor történhet meg, ha az iskola a pedagógiai igazságkonstrukció színterévé válik. Ennek megvalósítása szakmai értelemben sokkal kisebb kihívás, mint amilyennek első pillantásra látszik, politikailag azonban olyan masszív érdekeket sért, hogy az itt következő gondolatmenet utópikus jellegét magam is készséggel elismerem.