A nyomor széle. Bejegyzések L. Ritók Nóra blogjából

http://nyomorszele.blog.fn.hu/

2009. október 11.

A család teljes mélyszegénységben él, öt gyerek, közülük három sajátos nevelési igényű. Mégsem esnek bele a gyermekvédelmi kedvezményezett kategóriájába, mert …két éve meghalt a családfenntartó édesapa. Az árvasági a családi pótlékkal már jóval meghaladja a kedvezmény jövedelemhatárát. Tehát fizetni kell az étkezésért, tankönyvért, művészeti oktatásért stb. De nem bírnak. Sem ezt, sem tüzelőt, kabátot, élelmet venni. Mert amikor a hónap elején 6-a és 10-e körül megkapják a pénzt, máshoz megy. Ahhoz, aki az apa betegsége idején kölcsönt adott. Kamatra. Amiből nem lehet kiszállni. Úgyhogy pénz, amit a megélhetésre lehetne fordítani, a családnál nem marad. A gyerekek otthon gyakran éheznek, ingerültek, és rendszeresen lopnak. Az uzsorás? Elkaphatatlan. A feljelentés szóba sem jöhet, a félelem erősebb. A rendőrség tehetetlen, még ha tettenérés is van, és bevihetik az uzsorást, az eljárást nem tudják lefolytatni, bizonyíték nincs.

Ez a család tehát nem részesül rendszeres gyermekvédelmi kedvezményben, mert papíron a jövedelemhatár felett vannak. Egy másik család jogosult. Az ő igazolt jövedelmük alatta van ennek. Nekik jár az ingyenes étkezés, tankönyv, művészeti oktatás… December első hetében rendszerint nem jár iskolába a kislányuk, mert a francia Alpokban síelnek.

 

 

2009. november 11.

Az asszony 11 gyereket szült, két agyvérzésen van túl. Most öt gyerek után jár nekik a családi pótlék, a legkisebb mindjárt három éves. Ebből élnek. Az öt közül a másodikkal van baj. Többször bukott, nagylány. Legalábbis az osztálytársaihoz képest nagy. Nem érzi jól magát a kicsik közt. Csúfolják. Utál iskolába járni. Évet eddig is főleg a hiányzásai miatt ismételt. Most már szökik, vagy reggel, az iskolabuszról leszállva, vagy az első szünetben, amint tud. Akkor is, ha otthon kikap. Akkor is, ha agyonütik. Rengeteg a hiányzása. Jön a felszólítás, majd a büntetés, 70 ezer Ft. Az asszony őrjöng a hivatalban, 120 ezerből, amit havonta kapnak… Kérhet részletfizetést. 7 hónapra. De fizetni kell. Sír, nem akar. Amit kapnak sem elég, a hónap másik felében már nincs mit enniük. Mert az ötön kívül még ott vannak néhányan, akik nem dolgoznak, de esznek, laknak.

A hivatalnok magyarázatát végül megérti. Megért annyit, amit bír: ha nem fizet, börtönbe viszik, és a gyerekei abban a pillanatban állami gondozásba kerülnek. Ez kulcsszó! Ezt nem akarhatja. Felfogja, bár tudja, a többiek szájától vonódik el a havi tízezer.

Hazamegy. Hibáztatja a gyereket. Miatta van az egész. A gyerek is felfogja, amit felbír: ő a hibás. Amikor nem látják, beszedi az anyja vérnyomáscsökkentőit. Szerencsére még időben észreveszik, mentő, gyomormosás, saját felelősségre hazaviszik. Pénteken. Hétfőn még elmegy iskolába. Kedden már nem.
 

 

2009. december 11.

A kislány ötéves. Még sosem volt óvodában. Mindig van kifogás, tény, hogy még nem jár. Általában meztelen. Most, hogy hideg van, most is csak egy koszos, hosszú ujjú póló van rajta. Alul semmi.

Mikuláscsomagokat viszek. Oda, a sorra, ahová nem szokott menni a Mikulás. Megállok az autóval, kiszállok. Látom, fut ő is, része annak a riadóláncnak, ami rögtön beindul, ha megjelenek. Elérek a házukig. Már várnak. A ház, amit önkényesen foglaltak el (bár ez itt senkit nem zavar, itt sok az üres ház), két helyiségből áll. A belsőben csak két ágy, egy matrac, és valami szekrényféle, az elmaradhatatlan tv-vel, a külsőben asztal, két felfordított láda és egy vaslemez kályha. Lyukas, füstöl, ezért nyitva az ajtó is. Meg egyébként is nyitva, napközben mindig, errefelé nagy az átjárás.

A gyerekek közül két kicsi van itthon, a kislány, és három éves öccse. A kisfiún van valami szandaféle, de bugyi rajta sincs. Ugrálnak az örömtől és az izgatottságtól. Próbálom előadni a Mikulás küldte szöveget, de látom, fogalmuk sincs a témáról. Úgyhogy inkább odaadom a csomagot. Ketten kétfele szaladnak vele. A kislány a kályha mögé, a sarokba. Bontja, örül. Mellékuporodok, nézem. A mogyoróval nem boldogul. Mutatom, hogy kell. Megkóstolja, majd visszateszi. A szaloncukrot inkább. Gyorsan, míg más észre nem veszi.  Az a biztos, ami már a pocakban van. Nézem a kis lábát. A nedves sár a lábujjai között nyilván friss. A többi talán reggeli, vagy tegnapi? Ki tudja? Kint 10 fok körül van. Nézem, ahogy elmélyül a zacskó tartalmában. Odafigyel, és mellesleg, reflexszerűen, ügyesen, begyakorlottan, felváltva tarja talpacskáit a kályha felé. Pont olyan távolságba, hogy ne égesse meg. De átmelegítse. Az efféle begyakorlott mozdulataira, ami annyira idegen egy ekkora gyerektől, egyszer, nemrég, már rácsodálkoztam. Akkor késsel egy karéj kenyeret evett. Csak úgy, magában. Gyakran eszik ezt. Egy kis kés volt nála. Ügyesen, gyakorlottan, miközben engem figyelt, és oda sem nézett, vágta ki a kenyér belét a szikkadt héjából, és rakta a szájába. Nem úgy, mint egy ötéves, hanem mint egy sokat megélt öregember.
 

 

2009. december 20.

Fura dolog a hazugság, és annak megítélése is. Aki hazudik, jogosnak érzi, indokoltnak. Akinek hazudnak, az becsapásnak, szemétségnek. Holott van olyan helyzet, amikor mindkettőnek elfogadhatóak az indokai.

Az egyik hazugság egy cigányasszonyé. Szegények, de nem a legnagyobb nyomorban élnek. Kilátástalan helyzetben, de kicsit nyitottabban szemlélve a világot, mint a környezetük. Rendszeres támogatottjaink. A jó képességű kislánynak még számítógépet is szereztünk. A múlt hónapig még internetük is volt. Hamar rátalálnak alapítványunk honlapja után egy adománygyűjtő oldalra. Az asszony megrázó levelet ír, hogy éheznek, napokig csak kenyeret esznek, fáznak, és senki, de senki nem segít rajtuk. Könyörög a jó érzésű emberekhez, adományokért. Ám a kör hamar zárul, nálam érdeklődnek a honlap üzemeltetői, igaz-e a dolog.  Hát, nem teljesen…

A másik hazugság egy olyan segítő munkatársé, akinek inkább adminisztratív területen vannak rendben a dolgai. Úgy tökéletesen. Ám a gyakorlatban sok a mulasztása. Tehetne valamit, de nem tesz. Ám beszélni tud róla, szívesen fényezi magát. Amikor a főnökei előtt beszél, különösen. Folyamatosan hazudik, a mulasztásait sosem említi. Sőt javaslatokat ad másoknak, hogy ők is hasonlóan jól dolgozhassanak. Ugyan, miért beszélne a hibáiról? Ezen a területen mindig menekülési lehetőség „az én próbáltam, de ezekkel nem lehet” típusú válasz a problémákra. És egyébként is: az ő munkáját mindig az adminisztráció szempontjából ellenőrzik. Soha, senki nem kérte számon rajta ezen túl a szakmaiságot. Hát hazudik…

Mindketten hazudnak a jobb megítélésért, az előnyökért, a túlélésért… Fura, hogy míg az egyiket a többség elfogadja, a másikat elutasítja.
 

 

2009. december 27.

Az már rég teljesen világos számomra, hogy az, hová születik egy gyermek, meghatározza az életét. Mégis nehéz a különbségeket és lehetőségeket látva feldolgoznom magamban a helyzeteket. Pedig próbálom tudomásul venni. Csak azt utálom, hogy úgy csinálunk, mintha az esély mindenhol meglenne.

Egy gyerek koraszülöttként jön a világra, jó agyagi háttérrel rendelkező, a gyerekért mindent megtevő családba. Egyke. Nem is kell másik, csak ő rendben felnőjön. Mindent elkövetnek, hogy egészségesen fejlődjön. Még kicsi, de már dossziényi orvosi papírja van, több helyről, mindent kipróbálnak, hogy a fejlődése rendben legyen. Szakemberek dolgoznak a mozgásának, beszédének javításán, mindenki lesi minden rezdülését. A legjobb óvodát keresték meg neki. Pénz, idő, nem számít. Biztosan olyan felnőtt lesz, aki képes lesz dolgozni majd a családi vállalkozásban.

A másik gyerek egy mélyszegénységben élő családba születik. Ötödiknek. Korábban jön ő is, mint kellene. Az ő szülei távol vannak azoktól a lehetőségektől, amik segítenének rajta. Azt sem tudják, mi az, korai fejlesztés. A kisfiú most négy és fél éves. Még nem beszél. Négyéves koráig azért nem mehetett óvodába, mert nem volt szobatiszta. Szeptembertől viszik. Igaz, most is bepisil, főleg alvás közben, úgyhogy délben, ha megebédelt, haza is megy. Ő is, meg a testvére is. Azt a három órát meg kibírja. Legalább reggelizik is.

Két orvosi lelete van. Az egyik hároméves korában készült, megállapítja, hogy nem beszél, és nem szobatiszta. A másik most, decemberben. Ugyanez van rajta. Az okok firtatása, esetleg javaslat valamire, nincs. Egy év múlva kontroll. A segítő hálózat tudja ugyan a problémát, de mit csináljon? A „korai fejlesztés” mint szolgáltatás persze elérhető itt is, igaz, csak a kistérségben, és csak annak, aki be tudja vinni a gyereket. Arra meg nincs pénz. A „tanácsi kocsi”, ahogy errefelé nevezik, próbálja ugyan segíteni az itt élőket, de kevés a pénz az önkormányzatnál, és akin látszik, hogy beteg, az elsőbbséget élvez.  A kisfiún nem látszik. Csak nem beszél. És nem szobatiszta.

Az anyuka egyet értett meg az egészből: a doktor néni azt mondta, hogy majd megemelik a gyerekre kapott családi pótlékot. Hamarosan.

És ezzel a sorsa eldöntetett. Próbálkozás, fejlesztés, minden nélkül.
 

 

2009. december 30.

Az órám épp arra a napra esik, amikor Halász Judit koncert van a környék legnagyobb településén. Mindenhonnan utaznak be a gyerekek. Persze nem mindenki.

A teremben csak kis csapat vár, azok, akiknek szülei nem tudják befizetni a koncert árát.

Egymás szavába vágva újságolják, hogy azért vannak kevesebben, mert a többiek elmentek a koncertre. Természetes módon fűzik hozzá, hogy ez fizetős volt, és őket a szüleik nem fizették be.

Tudjátok mit? – mondom nekik. Akkor titeket a jövő héten elviszlek a Tehén Napjára (évente visszatérő rendezvényünk, kakaóparti, gyermekjátszó stb.)!

Örvendeznek, majd az egyik kislány arca elkomorul. Az ingyen van? – kérdezi. Igenlő válaszomra mer csak tovább örülni.

És egy hét múlva ott vannak ők is a 150 gyerek között, örülnek, játszanak, kakaóznak.  Mindenféle mókát kieszeltünk nekik, arcfestés is van, több tanár is dolgozik a kis pofikon, hogy mindenkinek meglegyen ez az öröme is.

Én is az éppen előttem ülő kis arcra meg a készülő macskapofira koncentrálok, amikor valaki hozzám bújik, és a fülembe súgja újra a kérdést: ez ingyen van? Felnézek, igen, ő az, akinek hétévesen minden tevékenységét, örömét meg kell előznie annak a kérdésnek, ingyen van-e. Mert neki csak azt lehet. Megtanulta a leckét, amikor egyszer jelentkezett. Azóta nem teszi. Amiért fizetni kell, oda nem. Az neki nem jár. Mert szegény.

De meg fogja szokni. Ugyanúgy, mint azok, akik felsősként már nem is vágyakoznak azokra a dolgokra, amiért külön kell fizetni. Sem kirándulásra, sem koncertekre, sem élményfürdőbe. Számukra ezek elérhetetlenek. Ők kirekesztődnek. Mi meg nézzük, és elvárjuk, hogy ugyanolyan  felnőttek legyenek, mint társaik.
 

 

2010. január 8.

A lánnyal tavaly találkoztam először. Kishúga már két éve járt hozzánk, a suliba, amikor hallottam, hogy testvére lesz. És ezzel egy időben nagynéni is lesz. Nem értettem a dolgot.

Aztán elmentem hozzájuk, amikor megszülettek a kicsik. Először az anya szült, majd alig két hétre rá a 15 éves lánya. Mindketten fiút.

Mentem, próbáltam holmikat szerezni, hiszen a két kicsinek sok minden kell, főleg, ha még öt gyerek van mellettük a családban.

Egy alkalommal babaholmikat vittem, és kaptam egy adományban szoptatós melltartót is, vattabetétekkel, ha szivárogna a tej. Magyaráztam a lánynak, hogy kell használni. Bólogatott, megértette, örült neki. Aztán, amikor jöttem el, szégyenlősen a kezembe nyomott néhány papírt. „Ezt el tetszik küldeni pályázatra?” – kérdezte. Megnéztem. Rajzok voltak. Ceruzarajzok, halványan színezve. Az egyiken egy nyuszi, a másikon Micimackó jól ismert képe. A rajzok hátoldalán, ahogy az iskolánkban szokás, és ahogy a húga mutatta: név, életkor, település, és az én nevem, mint felkészítő tanáré.

A rajzok gyerekrajzok voltak. Nem egy anyáé, aki épp szoptat, hanem egy gyereklányé. Akinek még játszani kellene. Aki még játszani akar.

Úgy volt, hogy ősszel újrakezdi az iskolát, szakiskolába megy majd. Mégis maradt otthon, mert a kicsikkel nem bír egyedül az édesanyja. Ő már nem lesz gyerek többet. Végérvényesen és visszavonhatatlanul anya marad.
 

 

2010. január 27.

Sokszor lepődik meg az ember, hogy egy-egy normálisnak tűnő feladat megoldása mennyire tükrözi a társadalmi egyenlőtlenségeket.

Elgondolkodtató, főleg, ha az ember utánamegy az órán tapasztaltaknak.

Volt már, hogy a fantáziafejlesztő feladatnál – „Rajzoljunk az álmainkról!” – a gyerek megkérdezte: ennivalóról is lehet álmodni? És azt rajzolta. Szalámit, banánt, csirkecombot, kiflit.

Az elmúlt órámon Noé bárkájáról rajzoltam, kicsikkel. Elmeséltem, hogyan gyűjtötte össze az állatokat, mindegyikből egy-egy párat. És megkérdeztem, szerintük milyen állatfajt kellett volna otthagynia Noénak, hogy ne maradjanak meg az özönvíz után.

Elgondolkodtató válaszokat kaptam.

Azon a településen, abban az osztályban, ahol jó körülmények között élő gyerekek vannak, kis gondolkodás után megegyeztek abban, hogy azokat az állatokat nem kellett volna felvinnie a hajóra, amelyek vérengzőek: pl. az oroszlánt, a cápát. Gondolom, ebben benne van a tévé műsorainak üzenete is, a veszedelmes állatokról…

A másik településen, ahol a csoportban szinte kivétel nélkül halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeim vannak, nem gondolkodtak soká, kórusban kiabálták: a patkányt, a csótányt és a tetűt. Azokat ott kellett volna hagynia.

Tudom, hogy ők miért ezeket az élőlényeket választották. Mert ezek megkeserítik a mindennapjaikat.

A fejtetűvel pl. folyamatosan küzdünk. A visszafertőződés állandó.

Amikor kopaszra nyírt fejjel látok fiúkat, már tudom, miért. Végső megoldás ez, bár kétségtelenül sikeres. Ilyenkor a fejükre húzott kapucniban, vagy sapkában vannak, persze a többiek csúfolódnak… A lányoknál nehezebb. A hosszabb hajat állandóan ellenőrizni kell.

Elég egy-két család, ahol feladják a küzdelmet, és mindenkiben előbb-utóbb ott a fejtetű.

Próbáltam az ellátó rendszeren keresztül segíteni: nem ment. Nekik a jelzés a dolguk. Most, ha tudok szerezni fejtetűirtót, szétosztom, és amíg tart, használják.

Ha elfogy, kezdődik minden elölről.

Már látom a kommenteket: miért nem takarítanak, na ugye, bezzeg a régiek, akiknél szintén nem volt mosógép, sampon, és mégis…

De ahogy a mindennapjaik kilátástalanságát nézem, érzékelem azt a pontot, amikor már ez sem lesz olyan fontos nekik… És nagyon nehéz ezt visszafordítani. Hogy újra fontos legyen.
 

 

2010. január 31.

Munkám révén sok olyan gyűlésen, konferencián, beszélgetésen veszek évek óta részt, ami a cigánysággal foglakozik.

Olyan szakemberekkel, akiknek ez a munkájuk, hogy ezzel a célcsoporttal foglalkozzanak.

Aztán, egy idő után elkezdtem bizonyos mondataikat feljegyezni. Mert ezeknek a mondatoknak furcsa üzenete van. Furcsa olyanoknak a szájából hallani, akik a munkájuk alanyairól beszélnek. Sajátos hozzáállást sugallnak.

Néhányat most közreadok. Többet is tudnék. De talán a jelenség érzékeltetésére ez is elég. Nem név nélküli kommentekben hangoztak el, nem is magánbeszélgetésekben. Olyan munkamegbeszéléseken, amelyek a problémák megoldásáról szóltak, és a munkájuk, hivatásuk gyakorlása közben mondták szakemberek.

Nem kommentálom a mondatokat. Csak leírom úgy, ahogy elhangoztak. A szövegkörnyezet talán nem fontos. A mondatok tatalmáról nem ad felmentést a többletinformáció.

Akik mondták (nem sorrendben): védőnő, országgyűlési képviselő (jobboldal), országgyűlési képviselő (baloldal), szociális munkás, gyámügyes, rendőr, pedagógus, pap, szociális irodavezető, polgármester, nevelőtanár, családgondozó.

„Lehet velük boldogulni, csak le kell hozzájuk ereszkedni.”
„Írjuk össze, hány cigány van köztük, és én majd szólok fent a fajtájuknak. Ők szót értenek majd velük.”
„Az nekem nincs benne a munkaköri leírásomban. Nem vagyok rá kötelezhető. Nekem csak jeleznem kell.”
 „Magunk közt vagyunk: mondjuk végre ki, hogy nem olyan fejlett az agyuk, mint nekünk.”
„Nem is érdemes velük foglalkozni. Úgysem érik fel ésszel, hogy normálisan kitakarítsanak.”
„Megmondtam neki, hogyha még egyszer részegen megy oda, én ott pofozom fel, mindenki előtt.”
„Csak nem képzeli, hogy én fogom megcsinálni, helyettük?”
 „Azt a szót sem akarom kiejteni, hogy cigány. Nemhogy beszéljek róluk a többieknek.”
„Prevenció? Arra nekünk nincs kapacitásunk. És nem is érzem feladatunknak.”
„Pontosan tudjuk, ugye, hogy nem képesek emberi módon viselkedni.”
„Ahogy ott állnak és néznek, már attól kiráz a hideg.”
„Én tudom a megoldást. Falhoz állítani őket.”
 

2010. február 11.

Amikor egy-egy újságcikk általános iskolát mutat be, általában két adatot kiemelnek: a továbbtanulási arányt és a kompetenciamérés eredményét. A minap is olvastam egyet egyik napilapunkban. Tudom, sok színvonalasan működő iskola is van. De a megfogalmazások és a valóság mögött sok helyen szakadékot tapasztalok. És ez általában a hátrányos helyzetűeket érinti.

Ha egy általános iskola bemutatkozási lehetőséget kap, mindig elmondják: a továbbtanulás 100%-os. Erre egy nem szakmabeli bizonyára elismerően bólint: ez igen, ez már valami. De én sosem értem, hogy ez miért akkora kunszt. A tankötelezettség 18 éves korig tart, nem ér véget a nyolcadik osztállyal, természetes és kötelező, hogy minden gyerek valamelyik középiskolában tanuljon tovább. Érdekes a kép viszont, ha megnézzük, hogy milyen a lemorzsolódás, főleg a halmozottan hátrányos helyzetűek között. Sokan közülük néhány hónapig bírják. Sosem voltak távol otthonról. A kollégium teljesen más környezettel, elvárásokkal nehezen megszokható mindenki számára, főleg azoknak, akik mélyszegénységből érkeznek. Még ha ingyenes is, csak kellene egy kis zsebpénz, útiköltség a hazautazáshoz. Ezt meg a család nem bírja. Úgyhogy otthon vannak hamar újra a faluban.
Az iskola persze nehezen válik meg tőlük. Főleg papíron. Bevált szokás, hogy görgetik a tanulókat, amíg csak lehet. Ez mindenkinek jó, a gyereknek, mert nem kell suliba járni, az iskolának meg, mert jár a normatíva, de nem kell kínlódni velük… Meg is lehet beszélni velük, csak csitt… nem kell nagydobra verni…

Papíron vizsgáznak, akkor is, ha nem járnak be órákra. Formálisan, tudás nélkül. Egyszerűbb mindent „lepapírozni”, mint jelenteni a jegyzőnek, utánajárni, rábeszélni, vitatkozni, meggyőzni… Aztán csodálkozunk, hogy a fiatalok közt is vannak, akik csak a nevük lassú leírásáig jutnak az iskolaköteles kor végére….

A másik, amire szívesen hivatkoznak, az a kompetenciamérés. Ami, ugye egységes az egész országban, egy időpontban van, és, ahol alacsonyabb, mint az országos átlag, hát, ott meg kell nézni az okokat, oda tanártovábbképzés kell, plusz fejlesztőprogramok stb., az IPR (hátrányos helyzetűek integrációs programja) előírja… Mindenki szeretne tehát jól teljesíteni. Hogy azt kommunikálhassa magáról az intézmény: itt magas szintű pedagógiai munka folyik. El is hinném. Ha nem ismernék olyan eseteket, amikor ezeken a napokon a gyenge teljesítményű, legtöbb esetben hátrányos helyzetű tanulókat megkéri a pedagógus, aznap ne menjenek iskolába, hogy ne rontsák az átlagot… Így, ezekkel a szavakkal. Legalábbis a gyerekek így mondták, amikor délután megkérdeztem őket, hogy miért nem voltak aznap délelőtt iskolában…

Mindig keresünk kiskapukat. És aki keres, az talál. Az adminisztratív alapon működő rendszerek lehetővé teszik. Az őszinteség talán eredményesebb lenne.