Demokrácia és unschooling
Fóti Péter írása két pedagógiai szupersztár, A. S. Neill és John Holt barátságáról
Az összekötő kapcsot újra ott láthatjuk, hogy Neill is, és Holt is észrevette a kényszer alatti tanulás romboló jellegét.
Tornyai Magdinak, köszönettel
„Az iskola válsága és más társadalmi intézményeink fokozódó kiüresedése félelmet és kétségeket hív létre, és mi úgy válaszolunk ezekre, ahogy a félő emberek szoktak: megpróbáljuk a rendet erőszakkal helyreállítani azt képzelve, hogy ha a szimptómákat elnyomjuk, akkor meggyógyítottuk a betegséget”
(Dennison: A gyerekek élete 12. fejezet)
Mielőtt John Holt könyveinek tanulmányozásába kezdtem volna, a kezembe került Aaron Falbel doktori disszertációja, amit Falbel egy dán szabad iskolában eltöltött látogatásáról írt. Ennek a dolgozatnak az első fejezetében van az a rövid okfejtés, amit én az oktatás alapvető paradigmájának szoktam nevezni. Abból az egyszerű tényből indul ki, hogy az ember – minden ember – háromféle módon tud tanulni:
- önállóan,
- valakinek a segítségét kérve, vagy
- kényszer hatása alatt.
Ez az okfejtés annyira magával ragadott, hogy 2006-ban egy cikket is írtam róla, első olyan cikkemet, amely nem a summerhilli iskoláról szólt. A cikk a Tanítás és tanulás címet viselte, és az abban foglalt gondolatokat mind a mai napig fontosnak tartom. A tanulás e három módjának megkülönböztetését Aaron Falbel John Holtnak tulajdonította, akinek nevét akkoriban már ismertem, de nem tudtam róla sokat.
Miért jutott egy Summerhill-őrült, mint én akkoriban voltam, arra a gondolatra, hogy a tanulásról elmélkedjen. Tudvalevő ugyanis, hogy Neill, Summerhill alapítója nem tulajdonított nagy jelentőséget a tanulásnak, ezért is hagyta, hogy az iskola diákjai csak azokat az órákat látogassák, amelyekhez kedvük van. Ezen túl még Neill más furcsa kijelentéseket is tett, mint például azt, hogy a könyvek a legkevésbé fontos dolgok egy iskolában.
Manapság, amikor valakinek igyekszem az unschooling elveit elmagyarázni, azt szoktam mondani, hogy a demokratikus iskolák és az unschooling közös sajátossága az, hogy elutasítják a 3. fajta kényszer alatti tanítás-tanulást, és kizárólag a tanulás két első módszerére (lehetőségére) támaszkodnak. Ezzel ellentétben minden más oktatási intézmény, beleértve a Waldorf- és Montessori-iskolákat, használják a tanulás-tanítás véleményem szerint hatástalan és romboló 3. módszerét. (Ezt a megállapítást tartom az iskolarendszer válsága fő okának, amit sokan hiába keresnek, és amire George Dennison a dolgozat bevezető idézetében utal.)
Úgy tűnt tehát számomra, hogy Neill és Holt között van valami kapcsolat. Éppen ezért nem voltam meglepve, amikor kiderült, hogy az 1960-as években ennek a két embernek a könyvei nagy hatást gyakoroltak arra az oktatási forradalomra, amely ezekben az években az USA-ban és Nyugat-Európában történt. A két ember közötti nagy életkori különbség magyarázza, hogy az 1960-ban publikált Summerhill-könyv Neill (1883–1973) utolsó (utáni) könyve volt, míg John Holt (1923–1985) 1964-ben jelentette meg első könyvét (How Children Fail). A két könyv világa igen távol állt egymástól. Neill könyve általános nevelési kérdésekkel foglalkozott, a hazudozástól a szexualitásig, a játéktól a lopásig, míg Holt könyve az iskolai osztályok világáról számolt be.
Eleinte nem nagyon értettem, hogy, hogyan kapcsolódhatnak ezek össze, és csodálkoztam, amikor egy másik könyvben, ami a summerhilli iskoláról és Neill munkásságáról szolt (Summerhill: For and Against, 1970), a számos szerző között ott találtam John Holtot is. Az összekötő kapcsot újra ott láthatjuk, hogy Neill is, és Holt is észrevette a kényszer alatti tanulás romboló jellegét. Mindezt Neill már legkésőbb 1921-ben megtette, míg John Holt első könyvének megjelenése után is hosszú ideig azon fáradozott, hogy az iskolai tantermekben a tanulást jobbá tegye anélkül, hogy le akart volna mondani az ott alkalmazott szokásos kényszerről.
Amikor tíz évvel Neill halála után 1983-ban Neill életrajzírója, Jonathan Croall megkérdezte John Holtot arról, hogy mennyiben hatott rá Neill, Holt elmondta, hogy személyesen három alkalommal találkoztak. Az első látogatásra 1965 márciusában került sor. Ennek a látogatásnak a nyomán írta aztán Holt a már fent említett dolgozatában ezeket a sorokat:
Az évek folyamán sok gyerek került Summerhillbe, akiknek az életkedvét elvették, akik az életben vereséget szenvedtek, akik be voltak zárkózva önvédő stratégiákba, akik ezért akarattal hibáztak, és tele voltak félelemmel, gyanakvóak voltak, és gyűlölettel teltek. Magam ismertem egy ilyen gyereket. Egy évvel azelőtt, hogy Summerhillbe ment, közel állt a teljes összeomláshoz. Summerhillben magára talált. A legtöbb gyerek, aki oda kerül – nem mind, mert az iskolának megvannak a maga hibái – magára talál. Visszakapja erejét, önbizalmát és bátorságát, az élet felé fordítja arcát, és igyekszik az életet megismerni, ahogyan azt az egészséges gyerekek mindig is teszik ahelyett, hogy elfutnának és elrejtőznének előle. Ebben az iskolában, amely nem sokra tartja a tradicionális iskolai tanulást, számos reménytelennek nyilvánított kudarcos gyerek végez hozzáértő, sőt néha kiváló munkát, és így kétszer, háromszor vagy akár ötször olyan gyorsan tanul, mint a tradicionálisan jó iskolák tradicionálisan jó tanulói.
Akkoriban és még ma is sokan, amikor Summerhill sikereit igyekeznek elmagyarázni vagy cáfolni, előkerül, hogy Summerhill sikere/kudarca arra vezethető vissza, hogy a gyerekeknek mindent szabad, hogy a gyerekek egy laissez-faire nevelési stílus sikerei/kudarcai. Természetesen ugyanez a vád elhangzik azokkal a családokkal szemben, amelyek a gyerekeket – a summerhilli gyakorlathoz hasonlóan – nem kényszerítik tanulni. Megmaradhatunk persze ebben a szokásos, végeérhetetlen vitában, de lehet, hogy egy más fogalmazással kijuthatunk ebből a csapdából. A gyerekek és nevelőik közötti kapcsolatra – amire Neill azt mondta, hogy ő lesz a gyerekek apja, azok vér szerinti apja helyett – az volt jellemző, hogy Neill képes volt ezeket a gyerekeket „látni“, védelmezni, és vigasztalni. Ezeknek a tulajdonságoknak a hiánya az, amelyektől a gyerekek a családokban szenvedhetnek. Nem tudom pontosan, ki találta ki, én Daniel Siegel amerikai agykutató-pszichiátertől tanultam, hogy a gyerek és a róla gondoskodó felnőtt között számos kapcsolat alakulhat ki:
- biztonságos kötödés (secure attachment),
- bizonytalan kötödés: elkerülő (avoidant attachment),
- bizonytalan kötödés: ambivalens (ambivalent attachment),
- bizonytalan kötödés: szervezetlen (disorganised attachment).
Úgy tűnik, hogy ez a fajta kapcsolati alapmodell nemcsak a gyerekkorra jellemző, hanem arra is, ahogyan a majd felnövő gyerek saját gyerekeihez fog viszonyulni. Mindez azonban nem sorsszerű. A bizonytalan kötödés különböző formáinak elszenvedői felismerhetik gyerekkoruk hibás mintáit, és több-kevesebb segítséggel átverekedhetik magukat olyan emberré, aki képes saját gyerekei számára a biztonságos kötödést nyújtani. Neill ezt a problematikát a maga eszközeivel úgy oldotta meg, hogy ő és Summerhill tanárai ezt az oda került problémás gyerekek számára nyújtani tudták. A gyerekek transzformációjára, amiről Holt a fenti idézetben beszámolt, egyrészt éppen ezért került sor. Mindezt azok a családok is megszívlelhetik, amelyek gyerekeiket otthon nevelik. Amikor a napokban a Nők Lapja újságírónője az interjú végén megkérdezte, hogy mit tartok nagyon fontosnak az otthoni oktatás megkezdésénél, akkor erre utaltam, hogy minden nevelés önneveléssel kezdődik.
Vajon milyen titkoknak volt a nyomában még Holt, amikor a summerhilli iskola gyerekeit látta. Visszaemlékezésében megemlíti, hogy utolsó, 1973-as látogatása alkalmával arra gondolt, hogy Neill-lel megvitatja majd akkoriban megjelent új könyvének téziseit. A könyv Holt kevésbé ismert művei közé tartozik (bár azért németre lefordították). Címe Escape from Childhood. Holt tézise ebben a könyvben az volt, hogy a gyerekek jogait a szokásos paternalizmus és annak lassú leépítése helyett sokkal hamarabb kellene a gyerekeknek jogot adni az önálló munkavégzésre, az otthonról való elköltözésre stb.
Mindezek vonatkozásában Neill tevékenysége is előremutató volt és maradt. Minderről így számolt be Holt visszaemlékezve első, 1965-ös látogatására: „nagy hatással volt rám a közösségi gyűlés, és mindenekelőtt az ott látott kis gyerekek élettelissége és boldogsága“. Összefügghetnek tehát a jogok és a boldogság? Sokak számára túlzottan távoli dolgoknak is tűnhetnek. Mik is Summerhillben a gyerekek jogai? Említettük fentebb, hogy joguk van arra, hogy csak az 1. és 2. pont szerint tanuljanak. Másodszor joguk van teljes jogú tagként az iskolagyűléseken részt venni. Mindezek pedig biztosítják azt, hogy amennyiben igazságtalanság érné őket, arra orvoslatot találjanak. Ennek jelentősége nem lebecsülhető. Az igazságtalanság élménye rombolja a személyiséget. Minden rombolja, ami negatív érzelmeket vált ki. Persze ezek közül vannak elkerülhetők és elkerülhetetlenek. Éppen a közösségi gyűlés az a hely, ahol ezeket a határvonalakat meghúzzák. Mindennek tanulsága van azokra a családokra, amelyek gyerekeiket otthon nevelik. Nem gondolom, hogy a családokban minden kérdésben a gyerekeknek szavazati jogot kell adni. De minden kérdésben lehet nekik tanácskozási jogot adni, és minden jó családban az igazságosságnak minden családtag felé érvényesülnie kell. Az igazságtalansággal kapcsolatos negatív érzelmeket, azok dezintegráló hatását el kell kerülnünk ahhoz, hogy egészséges, érdeklődő gyerekeink legyenek.
Neill soha nem tagadta, hogy a summerhilli iskola egyik legfontosabb sajátosságának, a heti iskolagyűléseknek (a demokratikus önkormányzatnak) a rendszerét egy amerikaitól, Homer Lane-től vette át. Lane zsenialitása és bizalma a hozzá került (általa kiválasztott) bűnöző gyerekekben együtt a demokratikus gyűlések rendszerével hatott úgy, hogy azok végre tudták hajtani a fordulatot, és a többi ember ellenségei helyett azok barátaivá tudtak válni. Holt így fogalmazott Neill-lel kapcsolatban:
Neill nem befolyásolta az én eszméim fejlődését. Ezeket az eszméket a saját tapasztalataimból formáltam, mielőtt Neillről hallottam volna, vagy találkoztam volna vele. De nagyon boldog voltam, amikor megtudtam, hogy amit én felfedeztem, azt valaki más sok évvel ezelőtt már megvalósította.
Mivel azokban, akiknek otthontanuló gyerekei elérik a pubertást, vagy akár előbb is, gyakran megfogalmazódik a vágy, hogy gyerekeiknek egy olyan intézményt hozzanak létre, ahol azok más hasonló gyerek társaságában tovább fejlődhetnek, álljon itt Holt véleménye Neill Summerhill c. könyvéről:
Summerhill egy nagyon befolyásos könyv volt a kései 60-as években. De mivel nagyrészt túlzottan leegyszerűsítette és szentimentalizálta Neill gondolatait és munkásságát, befolyása rövid életű volt. Amikor az emberek elolvasták a könyvet, és rohantak egy a könyvnek szerintük megfelelő alternatív iskolát alapítani, nem tudták, hogy az emberi szabadság komplikáltabb dolog, mint azt a könyv sugallja. Mindennek ellenére ez a könyv jellemez egy kort, és ha (akár az én könyveim) nem is változtatott sokat az iskolákon, de sok ember életében igenis változásokat hoztak, és hoznak.
Neill meg volt lepődve a könyv USA-beli népszerűségén. Amikor 1965-ben felhívtam és megkérdeztem, hogy idézhetek-e a könyvéből, elmesélte, hogy amikor a könyvet szerkesztő Harold Hart megkérdezte, hogy megcsinálhatja-e a Summerhill-könyvet, Neill azt mondta: rendben, ha ki akarod dobni a pénzedet.
Neill és Holt barátsága nem volt hasonlítható se Neill és Wilhelm Reich barátságához, sem Holt és George Dennison kapcsolatához. Barátságukat nem annyira a személyes kontaktus vagy a gyakori levelezés határozta meg, inkább a közös nézetek. Nem véletlen, hogy Holt egyik szerintem legjobb könyve, a Freedom and Beyond Holtnak abból a dolgozatából nőtt ki, amit Summerhill kapcsán írt. Holt ebben könyvben Neill színvonalán jóval túlmenve elemez olyan fontos filozofikus kérdéseket, mint a tekintély, a választás vagy a szabadság. Ez utóbbiról például azt állapítja meg, hogy az nem más, mint a félelem hiánya és a választás szabadsága. Holt képes volt megfogalmazni olyan dolgokat, amiket Neill csak a praxisban gyakorolt, de mivel nem volt szisztematikus gondolkodó, soha nem emelt elméleti szintre. Holt meg tudta tenni ezeket az ugrásokat, miközben hű maradt Summerhill üzenetéhez. Ezért írta Holt Neillnek utolsó látogatása után:
Tudom, hogy sokak érzését fejezem ki, amikor ezt írom: remélem, hogy még velünk leszel egy jó darabig. Nagy változást hoztál sok ember életében és gondolkodásában. Mi mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy életben tartsuk a szabadság és az öröm törékeny valóságát. (Holt levele Neillhez 1972 június)
Ezért van ma is az unschoolingról szóló irodalom tele olyan szerzőkkel is, akik demokratikus iskolákat (közösségeket) hoztak, hoznak létre. John Howlett Progressive Education c. könyvében az iskolátlanítás mozgalmáról szóló fejezetében találtam az alábbi idézetet:
Egy az iskolátlanításról szóló olvasókönyvben olyan megszokott szerzők mellett, mint Ivan Illich és John Holt olyan különböző szerzőket is találtam, mint Lev Tolsztoj vagy Rabindranath Tagore és A. S. Neill lánya, Zoe Readhead. Mindez nem csupán azt mondta nekem, hogy az iskolátlanítási mozgalomnak hosszú időre visszanyúló története van, hanem azt is, hogy az olyan iskolák, mint a „tekintély ellenes” Summerhill, ennek a mozgalomnak a körébe tartozhat. Ha ez igaz, akkor minden iskola, amely olyan oktatást és nevelést nyújt, ami a „kritikai gondolkodás kiépítésére és a demokratikus önigazgatásban való közreműködésre buzdít, egyben demonstrálja az iskolátlanítás elveit is.
Remélem sikerült felvázolnom, hogy az unschooling miért szövetségese a demokratikus iskolák mozgalmának. Neill és Holt barátsága erre a tényre alapozódott, és ezért nem nevezhető törésnek Holt 1977-es fordulata az otthonoktatás felé, ami nem jelentette feladását korábbi elveinek, hanem csupán azt a belátást, hogy járható utakat kell találni az iskolarendszer válságából, aminek a demokratikus iskolák ugyanúgy elemei, mint a gyerekeiket otthoni szabadságban nevelő családok. Ugyancsak nem szabad, hogy senkit megriasszon Neill írásom bevezetőjében említett kijelentése, hogy az iskolában a könyvek a legkevésbé fontos dolgok. Neill ilyen kijelentései felelőtlenek voltak, és inkább ártottak, mint használtak Summerhill és a szabadság ügyének. A tanulás, annak első két formájában az iskolai élet fontos részét képezi. Mindazokért a rossz praktikákért, amelyek a kényszerű tanítás miatt az iskolákat jellemzik, nem tehetők a könyvek felelőssé. Jó könyvekre és jó tanárokra lenne szükségünk a mainál jóval nagyobb számban. Jó tanár pedig lehet egy jó szülő is, sőt nélkülük a legjobb tanárok is csak kevesebbet érhetnek el. A jó tanárok pedig tudják, hogy egy gyerek felneveléséhez nem csupán egy jó családra, hanem egy egész „falura” van szükség. Az iskola önmagában nem reformálható meg a társadalom okos reformja nélkül. Ehhez a társadalmi reformhoz szükség van például arra, hogy a tanulás fogalmát újraértelmezzük és kitágítsuk a családi életre, és arra a közösségre is, ahol a családok élnek, beleértve az iskolákat is. Ebben az értelemben mondta Holt:
Értelmes élet, munka, amit érdemes végezni: ez az, amit minden gyereknek kívánok (és persze minden felnőttnek is) – nem csupán valami olyasmi, amire ma azt mondják, hogy egy „jobb képzésben” részesüljenek.