Dunántúl – Alföld – Dunántúl

By knauszi on 2023. szep. 09. - 13:12

Petkó Jenőt Akasztó községben köszöntik 2017-ben. Forrás: www.akaszto.hu

Petkó Jenő (1933. december 7. – 2021. február 14.). Körömi Gábor emlékezése

Petkó Jenő legsikeresebb játékaira is úgy emlékszik vissza, hogy azok épp a hagyományos színjátszástól eltérő metodikával készültek. Mindaz, amire szabályként tekintünk, épp arra való, hogy felülírjuk a gyerekekkel végzett munka során.

Az V. Művészetpedagógiai Konferencián az a megtiszteltetés ért, hogy a magyar gyermekszínjátszó mozgalom egyik fontos szereplőjét, szerzőjét és csoportvezetőjét, Petkó Jenőt mutathattam be a szakmai közönségnek. A kutatás és információgyűjtés közben szembesültem a szomorú ténnyel, hogy a Tanár Úr 2021. február 14-én elhunyt. Ez nem csak nekem volt új információ, hanem a szakmai közönségnek is. Az alább következő előadás szövege így lett nekrológ, egy nagyszerű pedagóguspálya állomásainak bemutatása.

A gyermekkultúra héroszainak bemutatásával célunk, hogy olyan meghatározó személyiségek életművét ismertessük, akiknek hatása nem csak helyi szinten, hanem az adott művészeti irányzat, mozgalom (például a gyermekszínjátszás) szempontjából országosan is meghatározó volt.. Olyan pedagógusokat, közösségi embereket, alkotókat vonultatunk fel, akik úgymond „letettek valamit az asztalra”. Munkásságukat szerencsés esetben még személyes találkozás során, de többek esetében már csak a velük készült interjúk, fennmaradt visszaemlékezések, színdarabok, előadásfelvételek, korábbi fesztiválbeszámolók alapján szerezhetünk információkat. Olyan életpályákat keresünk, melyek nem csak egyéniek, de tipikusak is. Segítségükkel sok mindent megtanulhatunk nem csak az alkotó-szakemberekről, de körülményeik, életútjuk bemutatásával pontosabb képet kaphatunk a mára már csak tükör által látszó világról, a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek Magyarországáról.

Petkó Jenő tanár úr életpályájának bemutatásával kísérletet teszek arra, hogy egy igazi vidéki pedagógus és alkotó portréját vázoljam fel, akinek nem csak gyakorlati, színjátszó csoport vezetői munkája volt fontos, hanem író emberként is maradandót alkotott. Színdarabjai máig élnek a gyermekszínjátszó közösségekben, sokfelé játsszák őket az országban, miközben a pedagógus, aki alkotta őket, már sajnos nincs közöttünk.

Az Arcanum Digitális Tudománytár nem sok információval bíztatja a kutatót. Elsősorban a Petkó Jenővel készült két beszélgetés lett a kiindulási pont, mindkettő a Drámapedagógiai Magazinban jelent meg. Trencsényi Imre 1993-ban, Glausius László pedig 2005-ben készített vele személyes hangú interjút. Az egyik a hatvanéves tanárembert köszöntötte, a másik pedig megpróbált műhelyébe is bepillantani. Irodalmi pályázatok eredményeit találjuk még, a Világ Ifjúsági Találkozóra meghirdetett irodalmi pályázat dokumentumjáték kategóriában elért sikerét, valamint a „Mit játsszunk?” pályázaton elért második helyezését a Csiribiri komédiákkal Szóda Sándor tatai szerzővel megosztva. Trencsényi tanár úr beszámolója egy 1977-es konferenciáról, mely a kamaszok és a költészet kapcsolatát járta körül. Itt Petkó Jenő a gyermekszínjátszó-körben végzett tevékenységéről és az irodalomoktatás merevségéről, szürkeségéről beszélt. A pécsi gyermekszínjátszó fesztiválokon rendezői és szerzői minőségben is szerepel a beszámolókban. Ezenkívül találtam még Baranya megyei hírt arról, hogy a sellyei úttörőszínpad szerepelt a Magyar Televízió Tízen Túliak Társasága című műsorában. Egykori tanítványa, Kiss Benedek költő visszaemlékezéseiben ejt szót számára meghatározó tanáregyéniségként Petkó Jenő tanár úrról, aki általános iskolában segítette irodalmi próbálkozásait.

Az életút állomásai sem olyan változatosak. Az Ormánság szívében a Baranya megyei Kákics, ahol 1933-ban megszületett, valamint Sellye, ahová általános iskolába járt, a kiindulási pont. Születésének indoka: a család két előző fiúgyermeke meghalt, így születhetett meg Jenő. Az alföldi nyolc év és egy beremendi művelődési házas kitérő után tért vissza szülőföldjére, Sellyére, mely szülőfalujától, Kákicstól 3 km-re fekszik. Ezekután került 1983-ban Pécsre, ahol nyugdíjba vonulásáig dolgozott. Ezen kívül kiadványok szerkesztőjeként találkozunk nevével a Baranya Megyei Művelődési Központ munkatársaként.

Trencsényi Imrének mesélte, a vele készült 1993-as interjúban, hogy volt egy osztályfőnöke, aki előszeretettel alázta meg a gyengébb képességű fiúkat fociban. Egy osztálytársa hetedikben azt mondta az osztályfőnöknek egy pályaválasztási beszélgetésben, hogy tanár szeretne lenni, mire őt lehülyézte. Erre Petkó így emlékezik vissza:

Egészen belelovalta magát a dühöngésbe, hogy az is bolond, aki tanárnak áll Magyarországon… Amikor rám került a sor, hirtelen elhatároztam, hogy bosszút állok rajta: én is azt mondtam, hogy tanár akarok lenni. Erre már csak legyintett.

Pedig valójában a cukrász szakma vonzotta, de aztán mégis a tanítóképzőt választotta. Elvégezte a tanítóképzőt, majd a magyar szakot. Szeretett volna szülőhelye közelében maradni, de a tanítóképző elvégzése után pályakezdőként mégsem ide tért vissza, hanem egy alföldi település, Akasztó lett az első munkahelye, ahol az általános iskolában nyolc éven keresztül tanított. Erre az időszakra így emlékszik vissza:

Eleinte csak járkáltam esténként a nagy alföldi deszkakerítések előtt, és vágyakoztam, hogy behívjon valaki. Aztán kiderült, hogy az ottani emberek sokkal nyitottabbak, melegebb szívűek, mint az én zárkózott ormánysági fajtám. Ott igazi közösségi élet volt. Tűzoltóknál, színjátszóknál, úttörőknél, népfrontnál, akárhová nézett az ember.

Még a tanárképzőben találkozott A Pál utcai fiúkkal, 1957-ben meg is rendezte első tanítványaival. Erről így vall Kiss Benedek költő:

Nagyon jó tanítóim voltak. Különösen Petkó Jenő nevű irodalomtanárom, aki művészi képességekkel megáldott ember volt, de feláldozta magát az iskolai munkában. Őhozzá fűződik egy jelentős emlékem. Az iskolában minden évben színdarabokat adtunk elő. 1957-ben A Pál utcai fiúkat, amiben Boka János szerepét kaptam. Csak később, már felnőtt fejjel döbbentem rá, milyen jelentőséggel bírt ez a darab, egy évvel a forradalom leverése után. Mindennek szellemi atyja, szervezője, rendezője Petkó tanár úr volt. Az ő szeme elé tártam első verseimet s hamar baráti kapcsolat fejlődött ki közöttünk, már nyolcadikos koromban. Rengeteget köszönhetek neki, főleg az egyéniségem fejlődése szempontjából.

Ahogy az alföldi településen megélték a forradalmat, egy évvel annak leverése után játszották el a nyolcadikosok a grundvédők harcát a vörösingesek ellen. Erről az előadásról így emlékszik vissza Petkó Jenő a Glausiussal készült 2005-ös interjúban:

[A Pál utcai fiúkat] nem is mertem többet elővenni. Féltem attól, hogy nem tudnám megismételni azt, ami akkor megszületett. Az akkori diákjaim abban az előadásban nem is játszottak, hanem élték a darabot. Nem is csináltam igazi szereposztást, mert mindenki szinte maga volt a szereplő. […] Emlékszem például, hogy mennyit próbáltam velük azt, mikor Bokáék elmennek a Füvészkertbe, és ott hátra arcot csinálnak. Egyszerűen nem ment a dolog. Aztán a szünetben meglestem a gyerekeket az udvaron és próbáltam rávenni őket, hogy legyenek olyanok, mint az udvaron, legyenek természetesek, legyenek önmaguk. Aztán egy éjjel megvilágosodtam, és rájöttem arra, hogy „Te hülye! Volt a Pál utcaiaknak egy tanár bácsijuk, aki kínlódott velük, és betanította nekik a hátra arcot? Hát nem!” És másnap a próbán egyszerűen hagytam őket, hadd csinálják maguk. Először furcsán néztek rám, aztán megcsinálták. Ott kellett megtanulni, hogy ezek a gyerekek többet tudnak, mint én. […] Amikor ezt az előadást készítettük, akkor derült ki például az is, hogy remekül lehet használni ezt a munkát az iskolai oktatásban is. Nem tudom, honnan jött az ötlet, de például megcsináltam, hogy levelet kapott az osztály a Pál utcai fiúktól. Persze én megbeszéltem a postással, hogy olyankor, amikor magyarórájuk van, hozza be a levelet és adja át az osztálynak. Szabályos levél volt, rendes dátumozással, címzéssel, és azt írták benne, hogy háborúra készülnek, és kérik az osztály segítségét. […] A választ az osztály Pestre címezte, de azt a postán mindig nekem adták oda. Kéthetente volt levélváltás, és így leveleztünk hónapokon át. Egy nagy hadijátékkal (számháborúval) zártuk a történetet. A nyolcadikosok voltak a vörösingesek, akiket az erdőben rejtettünk el. Az egész falu benne volt a játékban, és öreg nénik, anyukák, nagyszülők segítettek a csapatnak. Végül pedig egy zászlófelvonás volt, amikor megtudtuk, hogy Nemecsek meghalt, és akkor felkötöttünk egy fekete szalagot a zászlóra.

Történt mindez egy alföldi kis településen, 1957-ben. Jenő bácsi a helyi forradalmi eseményekben is részt vett, nyugodtsága okán azonban nem volt nagyobb felfordulás a településen, így nem volt megtorlás sem.

Nyolc év alföldi tanítást követően, 1964-ben a beremendi művelődési ház igazgatói kitérője után visszatért szülőhelyére, Sellyére. A művelődési házi munkáját tévedésnek élte meg, olyasvalamit szerettek volna tőle, amit egyáltalán nem szeretett, ahogy írta: „elverni a port másokon”.

Sellyére visszatérve megalapította a Csiribiri Csoportot, mely fesztiválszerepléseivel országos sikereket ért el, ugyanakkor ezek a sikerek helyben csak mérsékelt elismerést hoztak.

…Amikor az Alföldről, Akasztóról visszatértem Sellyére, akkor csöppentem bele az egész színjátszó fesztiválos mozgalomba. Egyébként érdekes, hogy a pályám során egyedül Akasztón éreztem, hogy nem egy tanárra, hanem kifejezetten Petkó Jenőre van szükségük. Sellyén inkább úgy éreztem, hogy bedobtak a medencébe úszni, csak éppen a vizet felejtették el alám tenni.

1983-ban egy országos fesztiválon történt elkeseredett hozzászólás után, Gabnai Katalin közvetítésével került Pécsre, az Apáczai Nevelési Központba. Itt vezette az Irodalmi Dráma Műhelyt, mely összefogta a nevelési központ színjátszással kapcsolatos tevékenységeit és csoportjait. Ünnepi műsorokat készített, továbbképzéseket szervezett, majd vezetett. Innen került át a Baranya Megyei Művelődési Központba és lett „hivatalnok” – saját szavai szerint, holott a legjobban azt szerette csinálni, ami a gyermekszínjátszásban az alap: próbálni a csoporttal, közösen dramatizálni és „cipelni a székeket”.

„Én igazán azt szeretem csinálni, meg ahhoz értek, ami legalul van: a színjátszót” – vallotta be 2005-ben a vele készült interjúban. A szövegkönyveit Trencsényi tanár úr kérte el egy-egy fesztiválszereplés után, így jelenhettek meg az Úttörővezető hasábjain és maradtak meg a jövő gyermekszínjátszó rendezőinek. A Marczibányi Téri Művelődési Központ Színházi könyvek sorozatának második részeként Keleti István szerkesztésében jelent meg a Bolondos királyság, királyi bolondság című, gyermekszínjátszóknak szóló színdarabgyűjtemény. Itt Petkó Jenő következő darabjai jelentek meg Egyszervani komédiák összefoglaló címmel: Az egyszervani király kenyere, a Három kívánság és A kisködmön, emellett egy másik műfaj, az életjátékok világát idéző Záporpróba, mely alcíme szerint Egynyári jelenetek kiskamaszoknak.

Darabjaira, szövegkönyveire jellemző szerzői utasítás, hogy akkor lehet jól előadni, ha minél inkább eltérnek az eredeti változattól. Ezt javasolta Várhidi Attila is saját dramatizálásainál. A játék a fontos, nem a szöveg. Petkó Jenő legsikeresebb játékaira is úgy emlékszik vissza, hogy azok épp a hagyományos színjátszástól eltérő metodikával készültek. Mindaz, amire szabályként tekintünk, épp arra való, hogy felülírjuk a gyerekekkel végzett munka során.

A Meskete bevezetőjében így ír a játék előkészületeiről:

A játék meséje gyerekek improvizálásából született. A prózai szöveg megverselése – akár kínrímekkel, döccenőkkel is – fokozza a játszók kedvét, lendületet, ritmust ad a darabbeli történéseknek. Az énekelve vagy hangoskodva beszaladó gyerekek kezében lufik, ernyők vagy más tarkaságok: ezek lesznek a díszletelemek: fák, bokrok, tarka rét és a kígyózó testű sárkány. A kellékek és jelmezek is csak jelzések: kendők, fejfedők, lámpaernyő vagy szakajtókosár (stb.), a korona, ócska szőnyeg, a palást stb. – A nyílt színen adják fel egymásra, bajuszt, zsinórozást rajzolva varázsolják és beállítják szereplővé. Végig mindenki színen van, figyel, játszik, reagál az eseményekre…

Sok esetben ajánl, használ előadásaiban tárgyakat, amikor egy-egy szereplőt varázsolnak a színpadra. Nagyon büszke volt arra, amikor az egyik pécsi gyermekszínjátszó fesztiválon Mérei Ferenc külön kiemelte a csoportja által esernyőkből összeállított sárkányalakot.

Külön öröm, hogy élete utolsó szakaszában írásait blog formájában közzétette, így nem csak mesejátékait, de verseit is olvashatjuk a néhány bejegyzésre szorítkozó oldalon. Hadd idézzek fel befejezésül egy verset, mely akár ars poeticája is lehet a magyar gyermekszínjátszó mozgalom egyik ikonikus tanító bácsijának, Petkó Jenőnek.