Emlékgazda

Aurélie Melin és a szerző

Németh Tibor interjúja Aurélie Melinnel

Mindaz, amit a jelenkori tevékenységek rögzítésével ma megörökítünk, az idő múlásával archívumba illő felvétellé nemesedik, melyet tovább kell őrizni a jövő nemzedékek számára.

Merci à ma famille française: Gusto, Bernadette, Jean-Louis, Marie-Andrée (+sœurs et frères),
Fabien-Martin, Aurélie, Matthieu, Lison, Margot, Violette (et les défunts), cordialement.

Ki vagy te, Aurélie Melin?

Franciaországból, Poitiers közeléből származom. Csendes kislány voltam mindig, sokat olvastam, és inkább figyeltem a körülöttem lévő világot, mintsem én alakítottam volna át a környezetem. Az az adottságom, hogy figyelve járok, hivatásomban ma is hasznos, hiszen fő feladatom meghallgatni azokat, akikkel találkozom, és elmesélnem mindazt, amit ők osztottak meg velem pályájukról, életükről. Emlékgondnoki munkakörben dolgozom, tapasztalati kincstárnok vagyok. Közzé is kell tennem, amit gyűjtöttem: kiállításokat szervezek, cikkeket írok. A szóbeli visszaemlékezéseket őrző gyűjteményt csapatommal együtt hoztuk létre, a reimsi egyetemmel és a megyei önkormányzattal közös kutatóprogramokat én moderálom. Már nem csak figyelek.

Emlékgondnoki munkámat Poitou-Charentes megyében kezdtem, Limousinben és Berryben folytattam; ma Champagne-Ardenne régióban dolgozom, itt élek kis családommal. Harmincnyolc évesen van szerencsém szívből-szenvedélyből űzni ezt a hivatást – akármilyen szakmai dologról van is szó, fülelek-figyelek, majd átadom, amit megtudtam.

Mit jelent az, hogy „emlékgondnok”?

Ezt a státuszt nagyjából ugyanakkor alkották meg, mint a köztársasági jogorvosi tisztséget. A kormány ezt a két munkakört a társadalom szövetének foltozgatása érdekében hozta létre; az emlékgazdától azt várták, hogy összegyűjtse az idősek mondandóit és megismertesse azokat a fiatalabbakkal, így segítve a nemzedékek közötti kapcsolatok erősödését. Azóta ezek a státuszok többé-kevésbé elűntek, valami azonban – Champagne-Ardenne megyében (a pezsgő őshazájában – NT), itt Aÿ-ban legalábbis – megmaradt belőlük. Ez az álláshely a helyiek számára leginkább hagyományaik védelmét segíti – arra való, hogy betöltője nem anyagi természetű örökségeinknek (a szaktudásnak, a mesterember fortélyainak és visszaemlékezéseinek) társadalmi értékét emelje. Mivel én szociológiát és néprajzot tanultam, és fő érdeklődési köröm határait ma is ezek a tudományok jelölik ki, igyekeztem kibővíteni a munkaköröm szakmai tartalmát a néprajzi kutatások irányába. Ez olyannyira sikerült, hogy felvettük a tudományos kapcsolatot az egyetemmel is.

Kinek hasznos az, hogy van olyan ember, aki gyűjti és feldolgozza mások visszaemlékezéseit?

Engem a Marne-völgyi megyei önkormányzat alkalmaz. Ők tették lehetővé, hogy állandó kihelyezéssel a Villa Bissinger Egyesületnél dolgozzam. Az önkormányzat és az egyesület azért alkalmaz emlékgondnokot vagy néprajzkutatót, hogy hangsúlyozza a régió történelmi hagyományait, kifejezetten pedig pezsgő- és borkultúrájának jelentőségét. A Villa Bissinger voltaképpen egy champagne-i borokra szakosodott pincemester-iskola – a vezetők szándéka volt fejleszteni a borfeldolgozással összefüggő nem anyagi természetű örökségünkről való tudásunkat. Nekem az a feladatom tehát, hogy meghallgatom az embereket, lejegyzem, amit a szakmájukról mesélnek, tapasztalataikról megosztanak, vagy arról, hogyan éltek, milyennek látják-ismerik a tájat, amelyben éltek, a földet, amit két kezükkel dolgoztak meg, és hogy mit tanultak mindebből. Feladatom az is, hogy megörökítsek szakmai fortélyokat, a mesterember műfogásait, legyen az a szőlőfeldolgozással kapcsolatos (a préseléshez vagy a bor előállításához, esetleg ünnepre való készülődéshez vagy jeles eseményhez – mint például Vince-naphoz vagy szüreti mulatsághoz kapcsolódó) bármely tevékenységforma. Mindaz, amit a jelenkori tevékenységek rögzítésével ma megörökítünk, az idő múlásával archívumba illő felvétellé nemesedik, melyet tovább kell őrizni a jövő nemzedékek számára. Ez a gondolat húzódik meg a szándék mögött, hogy dokumentációs központot hoztunk létre, és megalkottunk egy szóbeli visszaemlékezéseket őrző gyűjteményt. Ez utóbbit az egyetemisták és a tudósok is látogatják, akik hasznos anyagot találnak itt kutatásaikhoz. Rendezünk még kiállításokat, konferenciákat, kiadványt szerkesztünk (mely évente egyszer Villa Bissinger Füzetek címmel jelenik meg), és mi magunk is végzünk kutatói feladatokat.

Champagne-i szőlő

Milyen közös kutatóprogramon dolgoztok a reimsi egyetemmel?

Ez a kutatóprogram abból a kényszerű beismerésből nőtt ki, hogy a Reimsi Egyetemhez köthető, borkultúrával kapcsolatos kutatások és publikációk száma meglehetősen kicsiny (nincs ez másképp megyei viszonylatban sem), és a levéltárak kevés olyan tanúságtételt őriznek, mely kulturális gyakorlatokról vagy a boros szakma fejlődéséről szól. Felállítottam egy kutatási tervet, hogy jobban megismerjem a szőlőművesek világát. Hamar eljutottam arra a felismerésre, hogy én egyedül képtelen leszek ezt a témakört feldolgozni, úgyhogy segítséget kértünk a Reimsi Egyetem bölcsészkarával együttműködő kutatóintézetektől és egy kereskedelmi főiskolától is. Ma három szociológus, két közgazdász, egy jogász, egy történész és magam, a néprajzos, összesen tehát nyolc kutató dolgozik azon a témán, melynek ezt a címet adtuk: „A szőlőműves és világa – egy életforma változásai 1945-től napjainkig”. Nem csak egymással dolgozunk közösen ezen a témán, hanem a régió borfeldolgozását felügyelő szakmai stáb néhány tagjával is. A megyei önkormányzat anyagilag támogatja négyéves kutatói programunkat – ennek végén eredményeinket publikáljuk, szakmai konferenciát és kiállítást szervezünk, készen állva arra, hogy a borral-pezsgővel dolgozó vállalkozókat és szervezeteket munkájukban és (környezetvédelmi, a munkanélkülieket segítő vagy épp a borturizmussal kapcsolatos) nehézségeik megoldásában segítsük.

A Villa Bessinger alapítójának volt egy mondása: „ha azok nem csinálják, akiknek kéne, hát ki fogja akkor?” Osztom a véleményét. Egyébként ő volt az, aki előkészítette azt a kezdeményezést, hogy Champagne régiót felvegyék az Unesco világörökségi listájára (ez végül 2015-ben meg is valósult).

Mi teszi Champage megyét érdekessé Franciaország egyéb területein vagy a más országokban élők számára?

Champagne mindenekelőtt a bor és a pezsgő hazája – ez a világhírű ital már nagyon régóta bejegyzett és szigorúan ellenőrzött márka. Pincék és borászházak (a régió legfontosabb látnivalói) rengeteg turistát vonzanak ide, ami lehetőséget teremt a borturizmus fejlesztésére. Azóta, hogy Champagne régió 2015 júliusában az Unesco világörökségi listájára került, ez a turisztikai tevékenység tovább erősödik. A pezsgőn túl a kiegészítő cikkek (pezsgősdugó, dugószorító, kupak) gyártására is nyilván hatással lesz a bővülés. Továbbá mezőgazdasági szempontból is fontos régió ez – főleg cukorrépát és burgonyát termelnek itt nagy területen.

Sikerült a generációk közötti kapcsolatokat fejleszteni?

Nehéz kérdés ez. Kutatásaink során lehetőség nyílik az idősebbek és a fiatalabbak számára is arra, hogy elmondják, amit fontosnak tartanak. Mi főleg a szőlőműves családokon belüli kapcsolatrendszereket tanulmányozzuk, vagy a szakmai fogások áthagyományozásának módját elemezzük. A nemzedékek közötti kapcsolat megteremtése inkább politikai megközelítés, ez persze nem jelenti azt, hogy ne igyekeznénk azon, hogy segítsük az emberek közti kapcsolatok kibontakozását. Egyébként mi például színtársulatokkal is dolgozunk együtt, és ugyan mi lehetne hatékonyabb eszköz, mint a kultúra, arra, hogy kapcsolatokat teremtsen és megnyissa az embereket egymás felé?

Iskolák számára is kínáltok programokat?

Kifejezetten iskolák számára nem kínálunk programokat, de minden rendezvény alkalmával megkeressük a környékbeli iskolákat, és a diákok jönnek is. Én magam is rendszeresen eljárok az iskolákba azért, hogy bevonjam a gyerekeket annak a témának a feldolgozásába, amivel éppen foglalkozunk. Olyan is előfordult már, hogy a tanulók elkísértek, mikor adatközlőkkel mentem interjút készíteni.

Rendszeres feladataidon túl most min dolgozol éppen?

Pont most fejeztem be Paolo Verzone Vince-napi vigasságokat feldolgozó fotókiállításával kapcsolatos kutatásaink sajtó alá rendezését – az anyagban van interjú, résztvevő megfigyelés és dokumentumelemzés is. Vizsgálom még azt is, hogy a borral való munkálkodás során milyen szerep jutott a nőknek. Aztán dolgozom egy videofilmrendezővel egy dokumentumműsor előkészítésén – ő jár majd velem a szőlőművesek mesterfogásait filmezni.

Van munkám a Villa Bissinger Füzetekkel is (az idei szám hamarosan megjelenik), és konferenciát is szervezek itt az egyesületnél. Egy előadás szintén napirenden van – néha felkérnek, hogy adjak elő, ezúttal építészeknek a gazdák és napszámosok által a szőlőstelkeken emelt kis kalyibákról. Mindezek a témák elég közel állnak egymáshoz, és hosszú távon a borászok világát feltáró néprajzi kutatás elemeivé lesznek.

A szerzőről: