Galga menti kincskeresők

Részlet Szarvas László Galga menti kincskeresők. A Galga Expedíció 40 évének története című megjelenés előtt álló könyvéből

1974 nyarán indult a Galga Expedíció Takács Pál tanár és Szarvas László tanár-népművelő (a későbbiekben Alapító/Alapítók) vezetésével, azzal a céllal, hogy végigkerékpározva a folyó mentén összegyűjtsék a vidék természeti, történelmi, néprajzi emlékeit, értékeit, s feldolgozva továbbadják. Az első táborhely Nógrádkövesden volt. Innen, majd a kétnaponta más-más községben felvert táborból indultak a környező községek kutatására tizenöten. Jegyezzük le az „alapítók” nevét: Csősz Ágnes, Harsányi Katalin, Kis Tóth Mária, Köles Katalin, Sára Erika, Takács Judit (ifi), Tóth Mária (Mini Mari), Tóth Mária (Totocs), Vadas Erzsébet, Gólya Sándor, Hámori Géza, Kis Tóth Róbert, ifj. Takács Pál (ifi). Lendvai Márton tanár a gépkocsijával szállította az egyik táborhelyről a másikra a sátrakat, a csomagokat – egyben ő volt a harmadik felnőtt vezető. A következő évben csatlakozott az expedícióhoz Klincsok Józsefné és Sára Zsuzsanna nevelő s néhány új gyerek, akik közül többen hosszú ideig kutatták a Galga mentét.

Esti megbeszélés

Hogy nem volt a „galgázás” hosszú évekre tervezett, azt több dolog is bizonyítja.

A második „Galga” azért jött létre, mert az „elsők” valami újnak, eddig nem ismertnek jöttek rá az ízére, s kikövetelték a folytatást. Az úttörőtáborokban is voltak programok, játékok, de a „Galgán” mindenki VALAKI lehetett, akinek vagy önálló, vagy a csoportjában meghatározott feladata van. „Dogozni” kell az eredményért, el kell fogadtatnom magamat az idegenekkel, akiket meg akarok szólítani, akiket életükről, viseletükről, szokásaikról akarok faggatni.

Mivel a Galga völgye többnemzetiségű, a galgásoknak azzal is szembe kellett nézni, hogy bizonyos szövegeket (dalokat) nem értenek. Ezeket úgy kellett lefordíttatni, hogy az ne legyen sértő az adatközlőre. A táborhelyeken legtöbbször ismeretség, barátság alakult ki helyi gyerekekkel (például Becskén és Acsán), de néhány felnőtt is visszajáró vendég volt a táborban.

Az expedíció továbbélésének másik fontos oka volt, hogy gyerekek, vezetők egyaránt rájöttek, mennyire gazdag a vidék néprajza, mennyi történelmi érték, természeti szépség található a szülőföld e szűk területén.

Püspökhatvan, féketőben

Újszerű volt, hogy a nyári táborok után együtt maradt a közösség: kiállításokat szervezet, téli összejöveteleken idézte fel a kutatások élményeit, archiválta a felvételeket, jegyzeteket, rajzokat, filmeket, magnószalagokat. Az iskolában-úttörőcsapatban külön – nem mindig jó szemmel nézett – „alakulat” lett az expedíció. Annál is inkább, mert ahogy „öregedett”, az általános és középiskolások együtt vettek részt a programokban az „idősebb” fiatalokkal, közösen voltak „galgások”.

Az első néhány tábor tagjai közül többen maradtak hosszú időn át a „Galga” vonzásában, majd egyre többen jelentkeztek – úgyannyira, hogy próbát, előkészítő táborozást kellett szervezni az „alkalmasak” kiválasztására. Végül senkit sem küldtek el ilyen ok miatt a vezetők. A megnövekedett létszám aztán helyhez kötötte a tábort (1976).

Az első – a „galgások” által felfedezett és „belakott” – terület az acsaújlaki Prónay-kastély parkja volt, ahol évekig élvezték a helyiek (Acsa község és az újlakiak) jóindulatát, vendégszeretetét, együttműködését.

A félig romos, a téesz által elhagyott épület remek hátteret adott, de a megmentését is az expedíciónak köszönhette. Sok újságcikket írtak a vezetők, de számtalan újságíró is ellátogatott egy-egy nyári táborba. Maga az épület így került a Lapkiadó Vállalat látókörébe, mely megszerezte tulajdonjogát, s hozzálátott az épület renoválásához, újságíróotthon, majd szálloda kialakításához.

Ezt a lehetőséget nyújtotta – az akkor is már nagyon rossz állapotban lévő – turai Schossberger-kastély is, ami szintén a Galga figyelemfelhívása nyomán került a birtokukba. Itt is hozzákezdtek a rendbetételhez és az átalakításhoz. És akkor jött a nyolcvanas évek vége, a rendszerváltás… A Lapkiadó megszűnt, a munkák félbemaradtak. Míg a turai kastély gazdátlanná vált, az acsaújlaki többször gazdát cserélt. Most (2007) egy idegen tulajdona, akinek megbízásából a gyerekeket – akik csak látni akarták elődeik táborhelyét, amit korábban számtalanszor megtettek – fegyveres őr kergette el…

A Galga tábornak 1986-ban végleg el kellett hagynia az acsaújlaki kastély parkját, mert úgymond zavarta az ott pihenni vágyókat. Az addig segítőkész Lapkiadó megváltozott… Már csak az üzlet, a kastélyszálló működtetése érdekelte.

Ekkor kezdődött el a vándorlás kora: Verseg – iskolaudvar, Püspökszilágy – katonai bázis, Jászberény – Öregerdei tábor, Acsa – iskolaudvar, Becske stb. Mindenütt szeretet és megbecsülés övezte a „galgásokat”. Legtöbbször nemcsak az iskolavezetés volt partner, de a település apraja-nagyja.

Ki lehetett, lett „galgás”?

Egyrészt azok a gyerekek és felnőttek, akik valami miatt jobban érdeklődtek a szűkebb szülőföld iránt, másrészt, akik a táborban szerzett élmények alapján megszerették a sokszor nomád körülmények között dolgozó, de igazán gazdag és szerteágazó kutatómunkát végző csoport tevékenységét. Sokan egyetemistaként, felnőtt korba nőve is vállalták a tábor nehézségeit, a „nyáron is kemény munkát”, ahogy valamelyik újságcikk fogalmazott. Nem a tanulmányi előmenetel, hanem az érdeklődés és a táborban, majd az évközi feldolgozó munka során kialakult pozitív attitűd számított, mely sokszor az eredményekre is így hatott vissza. Az egymásrautaltság, egy együtt végzett újszerű – sokszor fontos személyiségi kincseket előhozó – tevékenység és felelősség a táborért, az elvárt sikerért gyakran közepes gyerekeket is kiemelt.

Utazunk

A „kerek” évfordulókra hívott „egykoriak” nagy száma mutatja, hogy mély nyomokat hagyott a legtöbb táborozó lelkében az expedíció.

Kezdetben csak turai gyerekek jelentkeztek az expedícióba, majd egy aszódi látogatás után évekig 10-15 gyerek táborozott a Galgán Aszódról. Különböző pályázatok során egy-két fő volt visszatérő vendég Budapestről, Szarvasról, Bagról, Jászladányból, Ercsiből, Jánoshalmáról, a szlovákiai Komáromból, a jugoszláviai Szabadkáról. Előfordult, hogy csatlakoztak a táborhoz helyi gyerekek, így Becskéről és Acsáról is. A nyolcvanas évek végén gyümölcsöző együttműködés alakult ki a galgahévízi iskolával ifj. Takács Pál tanár jóvoltából, ahonnan több tucat diák vált évekre a Galga expedíció tagjává.

Ugyanekkor szerveződött kapcsolat erdélyi iskolákkal, pedagógusokkal. Kezdetben Székelyudvarhelyről érkeztek vendégek, majd az 1994-ben szerveződött „testvériskola”-kapcsolat óta Csíkszentimre diákjai és pedagógusa kapcsolódtak be a Galga munkájába. Tankó Ágnes iskolai könyvtáros mellett táborozott a Galgán Józsa Éva és Ferencz Károly iskolaigazgató is.

Munkák itthon és a táborban

A tábor előkészületei során a résztvevők megismerkedtek az induló expedíció céljaival, helyszíneivel. Mindenkinek (az esetenként már itthon megalakított kutatócsoportoknak) könyvtári gyűjtőmunkát kellett végeznie, de fontos volt az elődök tevékenységének ismerete is. Ehhez rendelkezésre álltak a tábori naplók, a gazdag fotó- és filmanyag.

Egy kutatócsoport

Különösen az első időben „próbatábort” szerveztek a mai galgahévízi víztározó helyén, mert a tábort a táborozók építették – szükség volt a szakértelemre.

A kutatást felnőtt kutatásvezető szervezte már évközben – felkészítve az ifikből (középiskolások, főiskolások) álló csoportvezetőket –, majd a táborban naponta eligazítva a csoportokat, majd este „élménybeszámolóval” ellenőrizve. A gyűjtött anyag nagy részét már a tábor folyamán regisztrálták, rendszerezték, kiegészítő információkkal látták el.

Egy-egy községben a csoportok néprajzi, népművészeti, helytörténeti és természeti értékek után érdeklődtek. Tárgyakat nem vagy alig gyűjtött a Galga, mert azok megőrzését helyben tartották célszerűnek a vezetők. (S nem volt elegendő helyük a bemutatásra, tárolásra.)

Sok esetben nemcsak a csoportoknak, de minden egyes expedíciósnak is saját „naplója”, feljegyzése volt, ami a későbbi otthoni feldolgozás során jelentőssé vált. Különösen érdekes volt egyrészt a különböző nemzetiségek népművészetének összehasonlítása, majd amikor kényszerűségből a Jászságba „szorult” a tábor, a két tájegység és népcsoport kultúrájának összevetése. (Ebben konkrét segítséget kaptunk a Jász Múzeum akkori vezetőjétől, a turai származású dr. Tóth János múzeumigazgatótól és az intézmény dolgozóitól.)

A kutatómunka a gyerekek számár többféle haszonnal járt:

1. megtanultak kapcsolatot teremteni számukra idegen emberekkel;
2. megismerkedtek a terület értékeivel, abból igyekeztek a legfontosabbakat különböző módon dokumentálni;
3. saját munkájukon keresztül kezdték önmaguk értékeit felismerni, társaikat a közös munka során becsülni;
4. életre szóló barátságok, szerelmek, házasságok születtek.

Anyaggyűjtés a kamraajtóban

A tábor a nyár folyamán ugyan befejeződött, de az év során – legtöbbször – vetélkedők, kiállítások, „utótáborok”, kirándulások nem csupán a „galgás szellemet” tartották fenn, de elő is készítettek a következő évre. A kiállítások megtekintői közül többen kaptak kedvet, hogy csatlakozzanak az expedícióhoz.

Szervezeti keretek – avagy kik segítettek?

Természetesen kezdetben vörös nyakkendős úttörőként kerekeztek az expedíció tagjai a Galga mentén, hiszen a turai úttörőcsapat és mögötte az iskola biztosított legalitást. Ugyanakkor az évenként újuló tábori jelvény egyfajta elkülönülést is jelentett. Ugyanígy – kezdetben – az egyensapka, ami igen hasznos volt a kerékpárutakon, de egyfajta összetartozás-érzést is növelt. Pászti Péterné az egyik évben szitázott galgás pólót készített a táborozók számára.

Több esetben fordult elő, hogy a felsőbb mozgalmi vezetők értetlenül álltak a „Galga-jelenség” előtt, de mert „hasznot” jelentett számukra, előbb-utóbb támogatták az expedíciót. Voltak azonban olyanok is, akik (helyi, járási, megyei ifjúsági vezetők) működésük kezdetétől szimpatizáltak a mozgalommal – pl. Gólya István, Nemoda István, Tóth József. Molnár István jóvoltából a Pest megyei ifivezetőkkel alakult ki jó kapcsolat – sokszor követte 1983-tól a Galgát az ő táboruk ugyanott, ugyanazokkal az eszközökkel.

Csővár

A rendszerváltás során megszűnt úttörőcsapatok nagy űrt hagytak maguk mögött. Az 1989 őszén megalakult Magyarország Felfedezői Szövetség (Rakó József elnök vezetésével) igyekezett a maga honismereti, hagyományőrző, nemzetiörökség-mentő gyermekprogramjába bekapcsolni a gyerekeket, fiatalokat, a gyerekek érdekében továbbra is önzetlenül dolgozni akaró felnőtteket. A Galga alapítóként csatlakozott a szervezethez, s megalakult Bag-Galgahévíz-Tura bázissal a 2. számú Galga Hagyományőrző csapat Takács Pál György vezetésével. A galgások a vörös nyakkendőt kékre cserélték. Az évek során – sokszor állásváltoztatás miatt, illetve az igazságtalan politikai támadások nyomán – ez a csapat felbomlott, de a Galga törzstagjai, a turaiak megmaradtak a Szövetségen belül.

Gyógyfüvekkel ismerkedünk

A vezetők mindig igyekeztek támogatókat keresni a társadalomban.

Mivel jó néhány galgás gyerek szülője tagja volt a Munkásőrségnek, evidens volt – minden különösebb politikai felhang nélkül –, hogy a számukra is fontos társadalmi munkát a táborépítésben, a szállításban róják le. Szívesen vettek részt a szervezési és turisztikai feladatok megoldásában, segítésében is. Amikor a honvédség visszautasította a sátorkölcsönzést, a Munkásőrségtől volt csak mód az ingyenes kölcsönzésre. A járási vezetés szívesen támogatta – az akkor már hírnevet szerzett – Galgát. Az egykori vezető, Várnagy Attila egész családja elkötelezett galgás lett évekre.

Ugyanígy a turai ÁFÉSZ és téesz nyújtott anyagi (szállítás, élelmezés) segítséget a tábornak. A turai iskola konyhájának több dolgozója (Polgár Józsefné, Gyenes Lászlóné, Dusa Józsefné, Győri Istvánné) önzetlenül vett részt éveken keresztül a táborban. Sokszor saját otthoni készletükkel is támogattak, de olyan is volt, hogy a tábor számára készítettek odahaza savanyúságot.

A legtöbb segítséget maguk a szülők nyújtották, akik egy-egy látogatás után maguk is beálltak galgásnak. Így lett a tábor és mozgalom támogatója Gregus János, Tetézi István, Morvai István (akkori turai tanácselnök), Válóczi András, Urr László (Aszód), Vámos László.

A rendszerváltás után több vállalkozó önzetlenül ált a Galga mellé. Közülük is kiemelendő Domoszlai Kálmán és Szilágyi József Söpi (sütőiparos), valamint Marosvölgyi János és Kis Gábor (fuvarozó) több éves segítsége.

Egy falumúzeumban

Neves és érdekes események

Szanda vára

 

Évfordulók

A 10. Nógrádkövesden – az első táborhelyen – 1984. augusztus 4-én az emlékhely avatásán Rakó József, az Iránytű c. gyermeklap főszerkesztője méltatta az expedíció évtizedét. Több mint kétszázan jelentek meg egykori táborozók és vezetők. Sokan elhozták családjukat is, de olyan is volt, aki most „galgás” gyermekét látogatta meg ebből az apropóból. Fercsik Mihály írásában így idézte a tábor vezetőit: „A Galga-expedícióval sokaknak adtuk meg a felfedezés örömét, s a felfedezéssel együtt erősítettük gyermekeinkben a szűkebb haza iránti szeretet őszinte, cselekvésre is képes érzését, mert útjainkon élménnyé vált a Galga menti táj, olyan lett, akár a jól szerkesztett olvasókönyv, amely betűivel örökre bevésődik az olvasni tanuló gyermek agyába és lelkébe.”

A 15. Már kiűzetett a tábor az acsaújlaki „paradicsomból”, de a versegi iskola szívesen adott helyet. Július 27. és augusztus 5. között került sor a 15. a táborozásra – Hála a Walter-családnak. Az ünnepségen részt vett és feledhetetlen délutánt töltött a nagy vihar ellenére Maczkó Mária turai népdalénekes, a népművészet ifjú mestere.

A 20. Becskén Erdélyből érkezett vendégek táboroztak a Galgán, akik kopjafát faragtak, amit Nógrádkövesden helyeztek el az emlékkő mellett. Az eseményen is sok egykori táborozó vett részt.

A 25. Az acsai iskola udvarán nyílt meg július 26-án a negyedszázados tábor. A nógrádkövesdi emlékkőnél augusztus 1-jén a csíkszentimreiek által hozott kopjafát leplezték le; a táborban kiállítás nyílt. Az avatót Pál Emília „harmadik galgás” szentimrei diák mondta. Köszöntötte az egybegyűlteket Gyurek László kövesdi polgármester is. A kopjafát Pásztor László, a turai önkormányzat kulturális bizottságának elnöke leplezte le. A jubileum alkalmából alapított „Galga-díjat” elsőként Dr. Asztalos István (Aszód) múzeumigazgató, Fercsik Mihály (Hévízgyörk) újságíró, Lami István (Püspökhatvan) folklórkutató, Martonné Homok Erzsébet (Verseg) író, Nagy Árpád (Galgahévíz) plébános kapta.

A 30. Nógrádkövesden, a Galga-kőnél gyűltek össze sokan az egykori galgások közül, s az aktuális táborozók. Többen megszólaltak, köztük Rakó József, a Felfedezők Országos Szövetségének elnöke is, aki több kitüntetést is átadott. A táborhelyen az acsai iskola sportcsarnokában több mint 40 tabló, sok-sok album, napló, dokumentum emlékeztetett az évekre. Egy kölcsönkért videón pedig Gutyan Mihály filmjét nézhették meg az érdeklődők. Az utolsó nap estjén 30 gyertyával díszített tortával ünnepelt a tábor.

A 35. Igazán családias volt az ünnepség Nógrádkövesden: kevés beszéd mellett a gyerekek szerepeltek versekkel. Itt kapott Galga-díjat Takács Pál alapító az Egyesület vezetősége elhatározásából, aki igen meghatódott, ugyanis az átadóknak sikerült őt valóban meglepni. A táborban egy szerény, egykori naplókból álló kiállítás nyílt meg.

Kulcs a nógrádsápi erődtemplomhoz

Már az első alkalommal is – valamikor a hetvenes évek végén – igen idős, törékeny embernek ismerték meg a helység papját, aki nagy szeretettel fogadta a vörös nyakkendős gyerekeket. Az érdekelte, miért keresik fel a XV. századi kicsi templomot, mit találnak benne „elviendő” kincsnek, hogyan ismerik fel a sok évszázadot megért, kopott freskómaradványok értékét. Mesélt a templom múltjáról, a török időben lemeszelt képekről, a feltárás öröméről. Meg kikérdezte a gyerekeket, mi járatban vannak itt a dombok között, amikor mások a Balatonban lubickolnak. Azután a plébánián régi könyveket mutatott, s friss vízzel kínálta a kitikkadt bicajosokat.

Tábortűz lesz

Így ment ez éveken keresztül, amikor egy alkalommal, csak egy lap volt a plébánia kapuján: „Galgások! A kulcs a negyedik szomszédban van. Majd oda adjátok be, ha végeztetek a templomban.” Kovács Imre plébános úr ugyan beteg lett, de a kórházból is gondolt a minden évben őt felkereső táborozókra. Ha a következő években nem volt otthon, már tudták hol keressék a kulcsot.

Vendéglátó az egykori turai káplán

Becskén másodszor vert tábort az expedíció 1993-ban. A turaiak mellett Galgahévízről és Bagról is voltak gyerekek, s Erdélyből, ami akkor még újdonság volt – ismerve a romániai helyzetet. Már mindenki a Felfedező Szövetség kék nyakkendőjét viselte. Az első napon a falu megismerése volt a kutatócsoportok feladata. Egyszer csak a templommal ismerkedő csoport egyik tagja fut be, hogy azt kérdezi a pap, meglátogathatná-e a tábort. Már többször találkoztak a húsz év alatt a galgások egy-egy egyházi építmény megismerése során papokkal, de a táborra még egyik sem volt kíváncsi. Természetesen örömmel igent mondtak a vezetők. Egyszerű hétköznapi ruhában egy pirospozsgás férfi jelent meg a tábor bázisát jelentő kultúrotthonban. A turaiak megismerték: Czombos József, az egykori – 1974 és 1980 között Turán dolgozó – káplán volt az érkező. Érdeklődve hallgatta a két évtizedes történeteket, élményeket, turai híreket.

Közben elmondta, hogy a szomszédos Bercel plébánosa, ahol szívesen megmutatja a falu templomát és a plébániát.

A program szerint két nap múlva kerekezett a tábor a nógrádi faluba. A híres kúriák megtekintése után kerestük fel a boltívvel díszített, több mint százéves parókián a tisztelendő urat. Kedvesen vezette végig az 1776-ban épült gyönyörű barokk templomon az expedíciósokat. Megcsodálták az oltárképet is, melyet Fáy Árpád festett 1989-ben.

Ezután le kellett ülni a hatalmas diófa alá, s vendégül látta – kit kólával, kit „felnőtt” üdítővel – a galgásokat. Jóízű beszélgetés következett, ami mindig megismétlődik, ha épp a Galga forrásvidékén járnak az expedíciósok.

Műhelymunka a múzeumban

Dr. Tóth János, a berényi Jász Múzeum igazgatója ugyan turai, mégsem ezért lettek a galgások kedvelt vendégek a Lehel kürtjét is őrző intézményben.

Amikor a vezetők – még a tábor előkészítése során – meglátogatták, hogy egyeztessenek a múzeumi programról, azt javasolta, hogy olyan délelőttöt válasszanak, amikor egyébként zárva az intézmény. Erre szükség is volt, hiszen minden gyereknek önálló témát, feladatot kellett vállalni a csoport kutatási területéhez kapcsolódva. Bizony töviről hegyire „átkutatták” az épületet, a kiállításokat, s olyan gazdag ismeretanyagot gyűjtöttek, hogy a tábor „sokat látott” vezetőit is meglepte. Az igazgató úr is elégedett volt a munkával, pedig igen alaposan kifaggatták – különösen azt firtatva: mennyiben egyezik, és mennyiben más a két vidék népének élete, építészete, szokásvilága. A teremőrök és a munkatársak pedig elismerően bólogattak a galgások érdeklődése, szorgos jegyzetelése, rajzolása láttán.

Ugyanígy jártunk sokszor az aszódi Petőfi Múzeumban is, ahol dr. Asztalos István és munkatársai voltak az érdeklődő gyerekek segítségére.

Kitüntették az expedíciót

1999-ben egy térségi kuratórium Vankóné Dudás Juli-díjjal tüntette ki a Galga Expedíciót, melyet Galgamácsán vettek át az alapítók.

2007-ben a falvak Kultúrájáért Alapítvány Budapesten adta át az Örökség Serleg kitüntetést Takács Pál alapítónak.

Galgás családok

Kettős értelmű a fogalom. Lehetnek olyanok, akik közül az évek során mindenki vagy majdnem mindenki táborozott a Galgán, vagy közvetlen segítőjévé vált az expedíciónak. Általában gyerek-szülő kötődést jelentett ez: a táborozó gyermek otthoni beszámolói alapján érdeklődött a szülő, s végül ott ragadt a nyári programon, vagy más módon (pl. szállítás, táborépítés) évekig segítette a munkát. Ilyenek voltak pl. a Garamszegi-, Tetézi-, Urr- (Aszód), Válóczi-, Vámos-, Várnagy- (Gödöllő) családok. Másoknál még az alapítók munkahelyi kapcsolatai is besegítettek a gyerekeken túl a kapcsolatépítésbe (Békési-, Jenei-család). Megint mások egykor galgások voltak, s gyermekeik révén kapcsolódtak be újra – sok-sok év után – az expedíció munkájába (Abért-, Gyenes-család).

„Galgás” családoknak szoktuk nevezni azokat is, akik az expedíciós táborozások során találtak egymásra, házasodtak össze. Volt, akik esküvőjén nemcsak az Alapítók vettek részt, de az esküvőn szerepet vállaltak az aktuális „táborozók” is (Surányi István – Meleg Erzsébet, Sallai Ferenc – Szilvia, Abért Zsolt – Kővágó Krisztina, Mészáros Ferenc – Seres Csilla, Kővágó Zoltán – Blaskó Lívia).

Sok olyan család is van, ahol a szülők ugyan (koruknál fogva vagy más körülmény miatt) nem voltak galgások, de a család valamennyi gyermeke részt vett az expedíción.

Végül is röviden: mi a Galga Expedíció?

Egy tájhoz (a szűkebb szülőföldhöz) kapcsolódó kutatótábornak indult gyermekek, fiatalok számára, és az évek, évtizedek alatt mozgalommá vált először az úttörők körében, majd a Felfedezők Szövetsége gyermekszervezetben. A korosztály játékos módszereit a komoly programokra, munkákra alkalmazta, hazaszeretetre nevelt, a legalapvetőbb emberi ösztönre, a kíváncsiságra, a tudásvágyra épített, és így vált szinte önálló szervezetté – majd a rendszerváltás után teljesen önálló – nemcsak Turához és környékéhez kapcsolódó – társasággá.

Galga-díj

Az expedíció kezdeményezői a 30. évfordulón, 1998-ban alapították a Galga-díj elnevezésű kitüntető címet, melyet minden alkalommal a nyári táborban adnak át az arra érdemesültnek elismerő oklevél és kupa formájában.

A Díjat olyan személyek, közösségek kaphatják, akik vagy amelyek munkájukkal, életművükkel sokat tettek a Galga mente gazdagításáért, megismertetéséért, művészetéért, az itt élő emberek érdekében, illetve hosszú ideig kiemelkedő módon önzetlenül segítették a Galga Expedíciót. A Díj posztumusz is adható. A díj átadására legtöbbször a nyári kutatótáborban kerül sor.

A kitüntetettek között többségben vannak a helyi illetőségű hírességek, de olyanok is, akik munkájukkal, életükkel öregbítették a térség hírét, segítették ismertségét. Így kapta meg többek között a kitüntető címet dr. Révész Sándor sebész főorvos (Aszód), Maczkó Mária népdalénekes, a népművészet ifjú mestere (Tura), néhai Gregus János, a Galga egykori alapító tagja (Tura), Kovács László rendező-operatőr (Budapest), dr. Szigeti Zoltán orvos, író (Budapest), Czombos József plébános (Bercel), Magyarné dr. Tóth Mária gyermekorvos, első galgás (Valkó), Molnár István tanár, újságíró (Budapest), Sára Sándor Kossuth-díjas filmművész (Budapest–Tura), Palya Bea énekművész (Bag–Budapest).