Gondolatforgácsok a nevelés céljáról
Knausz Imre írása
Ám a nevelés célja mindig dialogikus, azaz nem úgy működik, hogy a nevelő kitűz egy célt, és azt a „gyerekanyagban” megvalósítja...
Ha abból indulunk ki, hogy minden ember külön világ, saját univerzum, hogy tehát az egyén nem egy faj egyik egyede, hanem ő maga, azaz személy, és ily módon általános fogalmaknak nem rendelhető alá, legalábbis ezek az általános fogalmak nem fogják tudni pontosan leírni az egyediségét, akkor vajon beszélhetünk-e általánosan érvényes nevelési célokról? Nem arról van-e szó inkább, hogy a pedagógiai célok minden egyén esetében mások: az ő egyediségének megfelelőek kell, hogy legyenek?
Az általános nevelési célok iránti igény mellett foglalnék állást egyszerűen azért, mert a nevelő előzetes elgondolásai, illetve az adott társadalom uralkodó eszméi, előítéletei nagy erőkkel befolyásolják a nevelési folyamatot. Éspedig abban az értelemben, hogy a felnövekvő nemzedéknek illeszkednie kell az adott társadalom szövetéhez, el kell foglalnia azokat a „rókalyukakat” (George Harrison), amelyeket a társadalom számukra kijelölt. Ezek a hatások aligha védhetők ki mással, mint tudatossággal, azaz azzal, hogy megfogalmazunk egy általános nevelési célt, amit a hagyományos neveléselméletek embereszményként szoktak megnevezni.
Ám a nevelés célja mindig dialogikus, azaz nem úgy működik, hogy a nevelő kitűz egy célt, és azt a „gyerekanyagban” megvalósítja, ahogy a szakács olyan levest főz a nyersanyagokból, amilyet előre elgondolt, hanem inkább arról van szó, hogy a nevelői célok interferálnak a növendék céljaival, az egyik egyféle, a másik másféle történetet generál, és a kétféle történet találkozásából többé-kevésbé konfliktusos módon egy harmadik történet bontakozik ki, amelynek végét egyikük sem látta előre. Ebben a párbeszédben a növendék nemcsak tárgya, hanem alanya is a nevelésnek, azaz autonóm ember. Másképpen: a nevelés egyetlen általánosan érvényes célja az lehet, hogy a növendéket minél inkább megszabadítsa az autonómiáját korlátozó belső kiszolgáltatottságoktól, azaz szabad emberré tegye.
Ha a szabadságot úgy értelmezzük, mint a különféle kiszolgáltatottságok alóli – viszonylagos – mentességet – azaz hogy nem mások döntéseinek végrehajtói vagyunk, hanem magunk döntünk a számunkra fontos kérdésekben –, akkor ennek a szabadságnak nyilvánvalóan vannak külső és belső feltételei aszerint, hogy ki lehetünk szolgáltatva mind a külső körülményeknek (a természet erőinek, a szegénységnek, a politikai vagy éppen családi elnyomásnak stb.), mind saját belső korlátainknak. Nevezzük itt ezt az utóbbi – belső – szabadságot autonómiának.
Az autonómia négy fő akadályáról
1. Kiszolgáltatottság a tudatlanságnak
A tudás hatalom, a tudatlanság ellenben kiszolgáltatottság. A tudatlan ember nem látja át az oksági összefüggéseket, amelyek szerint a világ működik, és ezért nem tud megfelelő döntéseket hozni ebben a világban. Ezzel is összefügg, hogy védtelen a manipulációs tendenciákkal szemben is. A gyakorlatban hasznosítható tudás legalább a következő komponensekből áll:
- tájékozottság, adatszerű ismeretek,
- ún. mélyebb ismeretek, összefüggések, gondolkodási eszközök (műveltség),
- gondolkodási és gyakorlati képességek,
- élettapasztalat, a tudás alkalmazásának gyakorlata.
Az autonóm ember első ismertetőjegye: a világismeret.
2. Kiszolgáltatottság a szükségleteknek
A szükségleteknek való kiszolgáltatottság éppen olyan súlyos lehet, mint a külső körülményeknek való kiszolgáltatottság. Az autonómia azt jelenti, hogy képesek vagyunk a szükségleteinket rangsorolni, adott esetben háttérbe szorítani annak érdekében, hogy azt tehessük, amit akarunk. A szokásos felfogás szerint a szükségletek hierarchiába rendeződnek (Maslow), és a piramis alján elhelyezkedő, elementárisabb szükségletek a magasabb rendű szükségletek alapját képezik. Ez azonban nem feltétlenül van így, sok példa van rá, hogy nagyon nyomorúságos helyzetben, a fiziológiai szükségletek kielégítéséhez szükséges javaktól való súlyos megfosztottság körülményei között éppen a magasabb rendű szükségletek kielégítése teszi lehetővé a túlélést. Ez a jelenség pontosan az autonómiáról szól, arról, hogy hogyan válik képessé arra az ember, hogy uralkodjék magán. Vagy etikailag nézve, ahogy Platónnál szerepel: „…az emberben – a lelkét tekintve – van egy jobb s egy rosszabb rész; s mikor e természettől fogva jobb rész a rosszabbon erőt vesz, erre mondjuk – dicséretképpen –, hogy «erőt vesz magán»…” (Az állam, 4. 431.)
Az autonóm ember második ismertetőjegye: az önuralom.
3. Kiszolgáltatottság az adottságoknak
Az, hogy különbözőek vagyunk, részben a személyiség olyan mélyen elhelyezkedő struktúráira vezethető vissza, amelyek nehezen vagy egyáltalán nem változtathatók, és legtöbbször erre nincs is szükség. Részben olyan tulajdonságokra gondolok, amelyeket a pszichológia a kognitív stílusoknak, illetve személyiségvonásoknak nevez, részben az intelligenciára, a kreativitásra, illetve azokra a tulajdonságokra, amelyeket az intelligencia fogalmának szélesítését célzó elméletek (pl. Gardner többféle intelligenciája) vizsgálnak. Elsősorban – de nem kizárólag – ezek a struktúrák kerülnek a fókuszba akkor, amikor önismeretről beszélünk. Az adottságok részben erősségek, részben gyengeségek, az önismeret pedig ahhoz kell, hogy az ember részben kompenzálni tudja a gyengeségeit, részben képes legyen úgy irányítani az életét, hogy inkább olyan helyzetekbe kerüljön, amelyekben az erősségeit tudja érvényre juttatni. Ellenkező esetben vagy folyamatos kudarcok érik azt, aki azt próbálja tenni, amit akar, vagy eleve kísérletet sem tesz erre.
Az autonóm ember harmadik ismertetőjegye: az önismeret.
4. Kiszolgáltatottság a félelemnek
Van az autonómiára nevelésnek végül egy etikai oldala is. Nemcsak arról van szó, hogy autonóm embereket neveljünk, hanem arról is, hogy növendékeink a másik embert is – magukhoz hasonlóan – személynek, egyedi, külön világnak, szabadságra született lénynek lássák. A környezet azonban, amelyben élünk, folyamatosan arra kényszerít, hogy embertársainkat puszta eszközként kezeljük, kalkuláljunk velük, egy gépezet részeinek tekintsük őket. Ahhoz, hogy ezzel a tendenciával szembe szálljunk, azaz képesek legyünk a szeretet parancsa szerint élni, mindenekelőtt a félelmen kell úrrá lennünk.
Az autonóm ember negyedik ismertetőjegye: a bátorság.