Katalinok
Párhuzamos pályák emlékezete. Lejegyezte: Fábry Ilona
S boldog léssz, mert boldogokat tudsz tenni körűled,
S élted célja felé, pályád fénylepte határin,
Emberi szép tettnek kísér hű képe keresztűl.
(Kölcsey Ferenc)
Magam is abban a zuglói általános iskolában tanítottam, ahol ők kezdték a pályát. Innen datálódik barátságunk kezdete is. Érdemesnek tartom írni az életútjukról, arról az immár 40 évről, amit a tanítói pályán töltöttek, tanítva a 6-10 éveseket, szeretve ezt a szép hivatást, és – mint a párhuzamos interjúból kiderül – megbecsülve főleg a szülők, a kollégák és utóbb a tanítványok által is.
Elsőként Ásványné Halla Katalin beszélt nekem az életéről. 40 év tanítói munka után tette le a lantot. Elfáradt – mondja – a gyerekzsivajtól, a napi stressztől, a 40 év osztályfőnökségtől, a minden órára való felkészüléstől szeptembertől júniusig.
Életútjáról így beszél:
Kisgyerekként nevelőszülőkhöz kerültem, ahol „nővérkém”, a fogadott testvérem játszott velem először iskolásat. Ő már akkor eldöntötte, hogy tanár néni lesz, és valóban iskolában tanított haláláig. Jó mintát kaptam, láttam nevelőszüleimtől is. Parasztemberek voltak. Szép szóval, bölcsen neveltek bennünket. Ha veszekedtek is velünk, éreztették szeretetüket. Sokat énekeltek nekünk, boldog volt nálunk a gyermekkor. Óvodába, napközibe soha nem jártam. Nevelőanyám tanított sok dalt, verset. Mindketten biztosították a nyugodt családi hátteret nekünk, gyerekeknek. Pályaválasztásomat – utólag nézve – általános iskolámban Kátay Józsefné, Vali néni is befolyásolta. Ő volt 1. és 2. osztályban az osztályfőnököm. Nagyon ragaszkodtam hozzá, mert mosolygós, türelmes, könnyen rendet tartó tanítót ismertem meg benne. 9 évig tanultam zongorázni, sokat énekeltem, majd a Szent István Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. III. osztályos voltam, amikor lehetőségem nyílt „nevelőként” dolgozni Parádsasváron, az ott táborozó gyerekek mellett. Akkor éreztem először, hogy tudok hatni a gyerekekre. Zenei foglalkozásokat vezettem, figyeltek rám, le tudtam kötni a figyelmüket. Édesapám kereskedelmi pályára szánt, de nevelőapám inkább a tanári pálya felé irányított.
Érettségi után a jól sikerült felvételi ellenére is 1976-ban, 18 évesen esti képzésre kerültem a Budapesti Tanítóképző Főiskolán. Ezekben az években sok képesítés nélküli nevelőt alkalmaztak. Ezért ebben az évben kezdtem el napközis nevelőként tanítani az Álmos vezér téri általános iskolában. Az iskola nagyon támogatta, segítette továbbtanulásom, tanulmányi szabadság járt. Nem könnyű munka mellett tanulni, de az elmélet mellett jött rögtön a gyakorlat is, és ez jó volt. 1979-ben, amikor ének-pedagógia szakon végeztem, megkaptam első osztályomat, tanítónő lettem. Szinte gyerek voltam még én is, de az idősebb kollégák szeretettel fogadtak, sokat tanultam tőlük, nem irigyelték átadni tudásukat, stílusukat, tapasztalataikat. Szerencsém volt az Álmosban. Fiatal voltam, sok mindent el tudtam ösztönösen érni a gyerekekkel. Az a nevelési minta is, amit a nevelőszüleimtől kaptam, sok problémán átsegített. A fegyelemre nevelésről írtam szakdolgozatomat. Számomra fontos, hogy óráim jó hangulatban teljenek. A gyerekek szinte ne vegyék észre, hogy „fegyelmezve vannak” tanulás közben. Ahány gyerek annyiféle. Ezért a magas osztálylétszámok ellenére is a sok-sok egyéni beszélgetésre igyekeztem rengeteg időt fordítani. Fontos a szülő is, no meg az iskola elvárása is. A szülők segítőkészek voltak, bár az akkor kötelező családlátogatás nem adott igazán valós képet. Ám ennek segítségével kicsit beleláttunk a családok otthonaiba.
Akkoriban a tanmenet, a tankönyv egyféle volt. Működtek a munkaközösségek, segítettük egymást a kollégákkal. Több fiatal tanító, tanítónő dolgozott, ezért a szabadidőnket gyakran együtt töltöttük. Idősebb kollégáink szerettek bennünket.
15 év után – a volt napközis párom csábítására, akit nagyon szerettem – a tanévet a József Attila lakótelep általános iskolájában kezdtem el. Itt nehezebb volt bánni a gyerekekkel, mert nem „saját nevelésű” 2. osztályt kaptam. Év végére sikerült a gyerekekkel elérnem, amit akartam. Úgy éreztem, több kollégával nem találom meg a hangot, de három év után éreztem és tapasztaltam a megbecsülést. Mégis visszahúzott a szívem Zuglóba. Nyugalomba vonulásomig a Hermina úti általános iskolában voltam 1-4. osztályos osztályfőnök, tanító. Az első osztályom – ahol az összes hátrányos helyzetű, gyenge tanulót megkaptam – nagyon tanulságos, nem könnyű 4 év volt. 33 gyerek, kis tanterem. Ebben az osztályban is évről évre több lett a sikerélményem. A szülők hálásak voltak, mert sok extra programot csináltunk a napközis kolléganővel együtt. Majd az iskola angol-magyar két tanítási nyelvű oktatási intézmény lett. Kimagasló iskolavezetés, jó képességű, válogatott gyerekek, szaktantermek, hetes erdei iskolák stb. Hernádi Jánosné Borikának, igazgatómnak sokat köszönhetek. Egymást inspiráló, igényes tanítói közösségben jó volt tanítani. Nyitott volt az iskola az új tanítási, nevelési programokra. Drámapedagógia, differenciált tanítás, csoportos munka, interaktív tábla, amit a gyerekek is nagyon élveztek. Volt lehetőség továbbképzésre. Versenyeket nyertünk irodalom, nyelvtan, matematika, ének és egyéb tantárgyakban is. Bemutató órákat, Luca napi vásárt és sok-sok olyan hagyományos extraprogramot szerveztünk, amiért a gyerekek nagyon szerettek ide járni. A szülők támogatták az iskolát, hogy minél színvonalasabb, jó oktatásban részesüljenek gyerekeik. Mi, a tanáraik is nagyobb megbecsülést kaptunk.
Nekem mindig a legfontosabb az volt, hogy a gyerekek jól érezzék magukat az óráimon, és a képességeiknek megfelelően tudjanak maximálisan teljesíteni, tanulni. Sokat, szinte minden nap énekeltünk. Felhasználtam a továbbképzéseken tanultakat és a kollégáktól ellesett módszereket. Megpróbáltam mindig jól kezelni a szülőkkel is az esetleges konfliktusokat. Mondhatom, hogy ez többnyire sikerült is. A főiskola akkoriban sokat adott lélektan, pedagógia, és egyéb szakmai területen, de a gyakorlat számított. Sok új tankönyvet használhattunk. Munkánkat nagyobb szabadsággal, magasabb fizetéssel végezhettük.
A szülők közössége felé is volt elvárásom. Mindenki tegyen meg mindent azért, hogy tudjunk együttműködni, de az iskolában az én szavam dönt.
Nem volt könnyű, szerettem, szívesen csináltam, de bizony belefáradtam. Sok pozitív visszajelzést, elismerést kaptam. Megbecsültek a kollégák, a szülők és a gyerekek is. Voltam év pedagógusa, kaptam miniszteri dicséretet, jutalmakat pedagógusnapra, és volt sok-sok szép emlék, a gyerekek mosolya, kedvessége, szeretete.
Az első iskolámban, az Álmosban a velem együtt kezdő, egykor fiatal kollégákkal a mai napig összejárunk. Közös programokat, nyaralásokat szervezünk, nosztalgiázunk, mert ott az egy jó csapat volt. A férjemet is ott ismertem meg. Olyan élethelyzetekbe kerültünk akkoriban, amikben tudtuk egymást segíteni, szükségünk volt egymásra nem csak az iskolában, de a szabadidőnkben is. Az azonos szakma – mondhatom, hivatás –, a közös érdeklődés, zene, színház, kirándulás stb., az idősebb kollégák segítőkészsége és támogatása, nyári táboroztatások, nevetések még ma is összetartanak. Jó hangulatú, szeretetteljes, humorral teli légkör volt, hiszen ezek a legfontosabbak úgy a munkahelyen, mint az életben is. Jó érzéssel tölt el, hogy sok tanítványom is a tanári pályát választotta, talán mert én is minta voltam számukra, mint annak idején nekem a nevelőanyám.
***
A második Katalin, Mérész Katalin pályája, pályaválasztása szinte egyértelmű volt, hiszen a családban volt egy vasdiplomás pedagógus nagypapa és Serényfalván, a Putnok melletti iskolában igazgató és kultúrházigazgató apa és tanító anyuka egy nővérével együtt még az iskolában is laktak. Igazából azonban színésznő szeretett volna lenni, annyira szeretett bábszínházat csinálni kicsiknek, de belátható, hogy a tanítónő minden nap szerepel, ha nem is a színpadon, a gyerekek az ő állandó nézői, hallgatói, legfőbb kritikusai, így hát mégis a pedagóguspályát választotta.
Szüleim később Putnokra kerültek – mesél életéről – az általános iskolába, ahol szintén nagy közösségi élet, szabadság volt. Sokat dolgoztak, hiszen este még a dolgozók iskolájában is tanítottak. A putnoki gimnáziumi évek után a Comenius Tanítóképző Főiskolán, Sárospatakon ének-népművelés szakon végzetem. A kistelepülések után vágytam Budapestre, ahol aztán Zuglóban kaptam pedagógusszálláson helyet. Apukámmal kerestünk egy iskolát, és így kerültem én az Álmos vezért téri általános iskolába 1981-ben, ahol azóta is, immár 40 éve tanítok. Az első nap félelme hamar elmúlt, barátságos, befogadó tantestületbe kerültem, bár akkoriban az újonnan épült Füredi úti lakótelep gyerekei öt osztályt töltöttek meg egy évfolyamon, magas osztálylétszámmal. Sok férfi kolléga is volt a tantestületben, ami sajnos ma már nem mondható el, és az idősebb kolléganők örömmel fogadtak, szívesen megosztották velünk tapasztalataikat. Rögtön harmadikos osztályt kaptam, bár napközisnek vettek fel, féltem kicsit, hiszen nagy volt a felelősség, de örültem is a kihívásnak. Az elmélet megvolt, de bizony a gyakorlat hiányzott.
Jó alapokkal, képességekkel jöttek a diákok, sok fiú, hiszen testnevelés tagozatos osztály volt, és bizony én minden évvel egyre többet tudtam, fejlődtem, tanultam a többiektől, akikkel a tanórák után is sokat beszélgettünk. Jó volt akkor itt tanítani a sok fiatal kollégával, megismerni későbbi férjemet. Majd öt évet otthon voltam, miután megszülettek a lányaim. Nehéz volt visszajönni, de aztán hamar belerázódtam, jöttek az új kihívások, új tantervek, új tankönyvek, ami talán kicsit kaotikus volt, de volt benne jó is. Szerettem a Mozaik-féle tankönyveket, majd tarolt az Apáczai, de volt tankönyv az sajátos nevelési igényű tanulóknak is. A Tanító szaklapból sok érdekes ötletet lehetett meríteni a szemléltetésre, az oktatás színesítésére. Az iskolavezetés támogatta a továbbképzéseket, a megújulásra volt igény az alsóbb évfolyamokon tanítókban is, akár még nyáron is, persze nem saját költségre.
Régóta 1-4. évfolyamon tanítok, kisebb létszámmal már, de ma már nagyobbak a gyerekek közötti különbségek, nem könnyű velük dolgozni, hamar át kell állni a differenciált oktatásra, a frontális osztálymunka egyre kevesebb, pedig az is kell, de segít a drámapedagógia, segítenek a vizuális eszközök és technikák. A férjemmel 2000-ben országos levelező tanulmányi versenyt indítottunk a 10-12 éves korosztálynak, táboroztattam évekig Soltvadkerten, voltak bemutató órák, erdei iskolák és sok-sok külön program, ami jó volt a gyerekeknek, és összehozta a kollégákat is.
Az elmúlt 40 évben sok sikerben volt részem: színdarabok, kisebb előadások, ünnepi műsorok rendezése, ami talán egy kis örökség apukámtól, de bizony a 70-es években jobban tisztelték a pedagógusokat, a tanítót meg pláne falun. Sajnos a gyerekeim nem viszik tovább a pályaválasztásban a családi hagyományt, bár lenne bennük affinitás, de nincs megbecsülve ez a hivatás.
A legnagyobb megbecsülés a tanítványoktól jön, főleg, amikor kis cetliket írnak, vagy egy kisgyerek fogja a kezemet, ha ebédelni megyünk, vagy amikor tanítványom, a repülőgép kapitánya köszönt, amikor éppen nyaralni indulok a gépén.
Szülőkkel és kollégákkal is sikerült mindig végül megoldani, megbeszélni a felmerült problémákat. De a legbüszkébb arra vagyok, hogy Zuglóban kétszer is elnyertem a legmosolygósabb és legmegértőbb pedagógus címet, több más kitüntetés, elismerés mellett.
Igyekeztem mindig továbbképezni magam, elvégeztem az ELTE földrajz kiegészítő szakot esti tagozaton, amit a természetismereti órákon tudtam hasznosítani. Megcsináltam 2016-ban a minősítéshez fontos portfóliót is, de a sok extra munkával, sok adminisztrációval és nagy stresszel járó mostani feladatok nem azt világítják meg, hogy ki a jó pedagógus.
Azt, hogy ezt a pályát választottam, soha nem bántam meg, sok örömöt, sikert értem el, jutott időm, energiám a gyerekeimre is, s bár néha elfáradtam, de ez egy szép hivatás, úgy érzem, hogy a szüleim is büszkék lennének rám, és a nővéremre is, akinek Putnokon nehezebb körülmények között kellett végig helytállnia a pedagógusi pályán.
Az egész felnőtt életem erről az iskoláról szól, a férjemet és a 40 éves barátaimat is itt találtam meg, utaztunk, kirándultunk, ez egy adomány, ajándék, amit fiatalon kaptunk. Összetartottunk, és a mai napig összetartunk, még az iskola titkárával is, nyitott légkör, szabadság volt, szünetekben, tantestületi kirándulásokon és tanítás után is sörözések, beszélgetések, persze szakmázás is volt az idősebb kollégákkal is, jó hangulatban, jó volt minden nap iskolába járni.
A fiatalabb kollégákkal is jó a közösség, de már többször előjönnek a feszültségek, velük ritkábban jövünk össze.
Íme két pedagógus életútja, két pedagógusé, akik véletlenül azonos iskolában kezdték a pályát, és együtt dolgoztak egy jó tantestületben 40 évig. A Kati nénik osztályaiban jó volt nekem is testnevelést tanítani, a jó hangulat, a fegyelem, de a sok nevetés is hozzátartozott az órákhoz, mert gyerekek között lenni, egy életen át tanítani őket szépre, jóra, azt hiszem, a legjobb munka a világon.