L. Ritók Nóra írása

Látványközpontúság vagy élményközpontúság?

Egyéniségek. Nem kis felnőttek, akiknek virágcsendéleten, vagy kettévágott citrom egyforma rajzain kellene megtapasztalni az alkotást. 

Régóta próbálom tetten érni, hol, miért ragadt le a vizuális nevelés. Na, nem a nemzeti alaptantervekben, hanem a napi pedagógiai gyakorlatban. Azokban a bizonyos, évtizedek óta átörökített feladatokban, a kettévágott alma-paprika-citrom rajzolásában, no meg a virágcsendélet, tavaszi virágzó faág vagy őszi levelek témájában, melynek üzenete a látványhű ábrázolást mint végcélt hangsúlyozza csupán.

Mert ott van. Rosszabb helyeken még a vágódeszka & kockás törölgető ruha összeállítás ábrázolása is látható a folyosókon, kizárólag ceruzával, hiszen más felszerelés nem nagyon van, jobb felszereltségű középiskolákban a gipszfej, visszaidézve a mintarajziskolák 19. századi világát. És persze kitörölhetetlenül beleégett vizuális nevelésünkbe ezek mellett a ragasztóba szórt mák és gríz is, amit csak tovább árnyal a szalvétatechnika és több más hasonló dolog. Évtizedek óta szeptemberben a nyári élményrajzzal kezdenek a legtöbben, és ilyenkor, ősszel, mindenhol látni a felragasztott őszi  leveleket, pillangónak vagy sünnek kiegészítve.  Aztán ott a papírzászló, ami már (még) szerencsére csak nemzeti színű. Szóval, hiába minden, az áthagyományozódás mindennél erősebb, mintha az évtizedes tanmenetek valami rejtett csatornán köteleznék a pedagógusokat a valamikori előírások pontos betartására.

De térjünk vissza a látványközpontúságra. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nem szükséges megtanítani a forma elemzését, a perspektíva szabályait stb. De a vizuális kommunikáció ennél jóval több. És épp ezt a többletet nem látom beépülni a napi gyakorlatba. A XX. századi képzőművészet már a művészek saját viszonyulásának kifejezéséről szólt. Ma meg már a XXI. századot írjuk. Ennek ellenére nem fejlesztjük a gyerekeket abban az irányban, hogy saját véleményüket, gondolataikat egyre magasabb szinten fejezzék ki a vizualitás segítségével. Minden feladat azt sugallja, akkor vagy ügyes, ha a valóságot pontosan ábrázolod, az a cél, hogy élethű virágot, csendéletet, portrét tudj festeni.  

Nyilvánvalóan elszúrunk valamit, ha a kortárs képzőművészet iránt fogékony réteg kicsi a társadalomban, és a kiállítótermekben még mindig elhangzanak az osztálykirándulásokon (ahol egyáltalán eljutnak), hogy „ezt én is meg tudnám csinálni”. Már generációk nőttek fel így, akiknek szent meggyőződése, hogy vannak ugye a normális képzőművészek, akiknek a festményein látszik az, ami, azokon könnyen felismerhető, könnyen értelmezhető „mintha élne” formák vannak, meg ott vannak azok, akiket nem lehet érteni, a többség számára gyanúsak… Kinek van kedve azon gondolkodni, mit akart?! Ki sem lehet nézni, mi az… – hangzanak leginkább a kritikai észrevételek.

Szóval mindenek feletti érték lett a látványhű művészet, amit most felturbózott a jobb agyféltekés rajzolás üzlete, tele vagyunk már önjelölt művészekkel, akik fotóról élethűen lerajzolják a színészt vagy énekest, kevésbé sikeresen a családi fotó alapján a kisgyerekeket… érhető, könnyen leképezhető módon. És ettől elszakadva van az, ami a kortárs művészet, ami a XXI. századé.  A vizuális környezetünkben pedig több az előzőhöz tartozó elem, mint az utóbbihoz. 

Valahogy úgy érzem, a vizuális nevelésünk is az előzőhöz asszisztál. És nem értem, miért. Hiába mondjuk el újra és újra a pedagógus továbbképzéseken, nem az van a követelményrendszerben, hogy alma rajza meg őszi fa, hanem megfigyelési képességek fejlesztése vagy színhangulat kifejezése, karakterérzék vagy mozgás-változás kifejezése stb., és épp ezért a legfantasztikusabb eszköz van a kezükben ahhoz, hogy olyan feladatokon, témákon tanítsák ezeket, amelyek érdeklik a gyereket, amelyekhez élmény köthető.  Mondjuk, hogy felejtsék el a témát, és a pedagógiai cél lebegjen a szemük előtt, amikor feladatot adnak, hogy mit akarnak fejleszteni. Úgy tűnik, értik, örülnek, aztán hazamennek, és megy tovább a látványhűség mint végcél. Hiába beszélünk arról, hogy a fiúkat nem ugyanaz a téma érdekli, mint a lányokat, és itt lehet úgy is feladatot adni, hogy nemek szerint is választhassanak, nem megy át a gyakorlatba. Vajon a felsőoktatásban lehet a hiba? Lehet, hogy ott csak a 19. századig tanulják? És csak klasszikus technikákat? Ott nem emelődik be a változás? Vagy kikerülve kapnak a pedagógusok impulzusokat ehhez? Esetleg magukkal hoznak már annyi kultúrtörténeti beidegződést, amiből nem akarnak, nem tudnak kilépni?

Próbálok érdeklődni köztük, mi az oka. Hát, így egyszerűbb. Ezt már kitalálták. Nem tudja ki, ő is kapta a tanmenetet. A tankönyvcsaláddal együtt jött, ha ki van nyomtatva, biztos jó, akkor minek görcsölne máson. És nem is gondolta, hogy mást is lehet. Nem érzi, hogy mi a jó. A látványhűség könnyen értékelhető. És nem lehet vele elcsúszni. Mit szólna a szülő, ha „művészkedne” a gyerekkel. Az alma az alma. Azon legalább látszik. A modern képeket meg ő sem érti. Nem is tudja, mit jelent a vizuális kommunikáció. Sosem hallott a komplementer színekről. Nem ez a dolga, elég neki olvasni megtanítani a gyerekeket. Meg ez amúgy sem fontos. Ettől nem függ semmi.

Nem függ semmi… tényleg? Persze nem változtat a matematika felmérő eredményén, és közvetlenül talán a szövegértésen sem. De azon kevés lehetőségek egyike, ahol a gyerek szabadon fogalmazhatja meg, mit gondol a világról, hogyan értelmezi a külvilág vizuális jeleit, és megtanulhatja, hogy a vizuális kommunikáció is része az életnek. És ez a tudástartam mindenben ott van. Aztán fogalmuk lehetne az önálló véleményről, az esztétikai minőségekről, az önkifejezésről, a fantáziáról, megélhetnék itt azt, hogy nyolc-vagy kilencévesek, hogy mások, mint a többi. Egyéniségek. Nem kis felnőttek, akiknek virágcsendéleten, vagy kettévágott citrom egyforma rajzain kellene megtapasztalni az alkotást. 

Az alkotást, ami felemelő, fejlesztő, önbizalmat adó, szabadságra nevelő folyamat. Amin átível az egész emberiség kultúrája. És amiből nem kellene egy pici szelet bebetonozásával elhitetnünk, hogy csak az a jó. Még akkor sem, ha így egyszerűbb és kényelmesebb.

A környezeti hatás, meg az otthoni pedig erős. Egyre jobban érzem, hogy eláraszt bennünket valami, aminek nem kellene. Tömegek képtelenek elkülöníteni az értékest az értéktelentől. Nem ad kapaszkodót semmi, sem a média, sem a kiállítások, sem az iskola. A család pedig azt örökíti át, amit a szülő kapott. Sok helyen szükséges lenne kiegyenlítő hatás. Most ebben is mélyen alatta vagyunk mindennek. 

A rajzok az Igazgyöngy Alapfokú Művészetoktatási Intézmény műhelyében készültek. Cserkúti Gréta, Glonczi Dzsenifer, Horváth Vivien és Szabó Karolina munkái.