L. Ritók Nóra: Nem csinálod? Nem hoztad? Egyes!

Tudtam, nehéz lesz a szöveges értékelés. Mert a kollégákkal is kiszúrok, hiszen oldalakat kell majd körmölni, és a gyerekek is várják majd a jegyeket. Tudtam, a szülők nem értik majd, mi ez a sok szöveg a jegy helyett. De nem akartam a művészeti iskolák zömében jellemző formális ötösöket beírni. Mert mindenhol ez van. Na jó, van ahol a négyesig is elmennek.

L. Ritók NóraAmikor iskolát akartam, egyet biztosan tudtam: olyat akarok, ahol szöveges értékelés van. Mert abban nőttem fel, és abban kezdtem dolgozni is, ahol az osztályzás csak töredékében szolgálta a tudás értékelését. Sokkal inkább fegyver volt, amivel a pedagógus kikényszerítheti a rendet, figyelmet. Mert kaptam én is egyest azért, mert nem tudtam folytatni az olvasást, ugyanis elbambultam, és fogalmam sem volt, hol tartunk az olvasmányban. És azért is, mert elfelejtettem megcsinálni a matek házit. Csak akkor még nem tudtam, hogy ez nem jogos. Akkor csak azt tudtam, anyám otthon elővesz majd, és büntetés lesz, mert egyest kaptam. Ő sem tudta, hogy ez nem jó. Akkor még olyan világot éltünk, amiben amit megmondtak, annak úgy kellett lennie. Nem lehetett reklamálni, másképp gondolkodni.

Aztán, amikor tanítani kezdtem, akkor értettem meg, hogy nem volt jogos. És nagyon nehezen bírtam ki, amikor a gyerekeim hasonlóan jártak. De ez mindig megvolt, és meg is marad a magyar pedagógiában. Van, hogy elemek kikerülnek, mint a körmös, amit én még megéltem, de szerencsére a gyerekeim már nem. Most jön majd valami vissza ebből is, bár még konkrétumokban nem látni, hogyan fog a „testi kényszer” alkalmazása megvalósulni az iskolában. 

Persze amikor iskolát akartam, másképp szerettem volna. Mert tudtam, igazságtalan az elfelejtett házi feladatért, az otthonhagyott füzetért, az osztálytárssal való összenevetésért, vagy egy akkor nagyon fontosnak tűnő papírfecnire felvésett és pad alatt átadott üzenetért egyest kapni. Mert az nem a tantárgyi tudás körébe tartozik. Hanem a magatartás vagy a szorgalom értékelésébe. És azt is tudtam, sok esetben az ok nem a gyerekben, hanem az érdektelen óravezetésben keresendő.

Tudtam, nehéz lesz a szöveges értékelés. Mert a kollégákkal is kiszúrok, hiszen oldalakat kell majd körmölni, és a gyerekek is várják majd a jegyeket. Tudtam, a szülők nem értik majd, mi ez a sok szöveg a jegy helyett. De nem akartam a művészeti iskolák zömében jellemző formális ötösöket beírni. Mert mindenhol ez van. Na jó, van ahol a négyesig is elmennek. Egyszer, még a minősítések idején, egy szakmai fórumon felvetettem, hogy én nem hiszem ezt. Hogy nálunk minden gyerek ilyen remekül teljesít. Mert a rendszerben ott vannak pl. az SNI-sek, akikről biztosan tudom, hogy a művészettörténeti ismereteket vagy az axonometriát nem értik meg olyan szinten, amit a követelményrendszer elvár. És láttam azt is a minősítésekhez kapcsolódó óralátogatások során, hogy egy csomó gyerek nem ötös. Sőt, vannak kifejezetten gyengén teljesítők is. Mondtam, szerintem így az értékelés értelmetlen, fölösleges adminisztráció az osztályzás, naplóvezetés, a sok tízezer bizonyítvány.

A reakció furcsa volt. Volt pedagógus, aki azt mondta, azért nem ad rosszabb jegyet, mert akkor többet kell fizetni a művészetoktatásért. Mert a kedvezmény a térítési díjból csak a jól teljesítőnek adható. És ő nem akar kiszúrni senkivel. Más azt mondta, ha hármast vagy gyengébb jegyet adna, a gyerekek nem szeretnének járni… Mikor megkérdeztem, mióta kell az értékelésnek szociális szempontokat vagy a gyerek álságos önértékelését szolgálni, nem jött válasz. Aztán, aki vezette a beszélgetést, az, aki akkor meghatározó volt a művészetoktatás rendszerében, rövidre zárta a vitát: értékelés kell, mert attól lesz iskola. Az osztályzásnak pedig tradíciói vannak nálunk. És ki ne találjam már ezt a hülyeséget, hogy szövegesen értékeljünk a művészetoktatásban, mikor az általános iskolában is bedőlt…

De azért nálunk maradt. És nagyon örülök neki, hogy kitartottam. 

Mert az óráinkon nem az osztályzatért vesznek részt a gyerekek, hanem mert jó ott lenni. Ha pedig a gyerek nem jön, mert nem érdekes neki, akkor a pedagógusnak kell jobb feladatokat kidolgoznia. És nem fegyelmezhet, büntethet a jeggyel. Ez pedig teljesen más szemléletű pedagógiát hozott nálunk… Megerősítette a pedagógiai módszerek közül a motivációt, a munkában az öröm fontosságát és természetesen a gyermekközpontúságot. 

Meg aztán más miatt is jó. Mert a kollégáknak személyre szabottan kell átgondolni a gyerek havi teljesítményét annak tükrében, hogy milyen feladatokat végzett el a gyerekekkel. És jobban fókuszálhatnak a fejlesztésre. Tudatosabb lett a pedagógiai munka. 

A napokban jutott egyébként az eszembe ez az egész. Mert egy ismerősöm kétségbeesetten mesélte, hogy a gyermeke már a harmadik egyest kapja rajzból. Mert amit megcsinál, arra a pedagógus azt mondja, neki nem tetszik. Egyes. És rajzoljon másikat. Otthon. Kérdezi, mit tegyen? Az mégse járja, hogy rajzból megbukjon a gyerek, ráadásul már frusztrálja is, már nem akarja megrajzolni. Már nincs öröme benne.

Nehéz ilyenkor. Mert nyilván tudni kellene, a pedagógus mit tett meg azért, hogy a gyerek meg tudja oldani a feladatot. Hogy átgondolta-e az illusztráció készítéséhez szükséges lépéseket? Hogy fejlesztette-e megfelelően a lényegmegragadó képességet, hogy megtalálják tanítványai a jellemző formákat, amivel kifejezhetik a mű lényegét? Beszélt-e a színhangulatról? Elemezte-e velük a kompozíciós formákat, a kiemelés ezerféle módozatát? Mert ezek nélkül a gyerek nem lesz képes kifejező illusztrációt készíteni…

Attól tartok, nem. Ezt sugallja a „nem tetszik” mint rövid indoklás az egyes mellé. 

Eddig sem nagyon lehetett persze szülőnek efféle kérdéseket feltenni. Csak az értelmiségi szülők bizonyos rétege engedhette meg magának ezt, bizonyos iskolákban.

Most olyan világ jön, ahol minden központilag lesz „megmondva”. A tervezett vagy már bevezetésre váró szabályozások az azokat végrehajtó pedagógus, helyesebben a központi döntések megkérdőjelezhetetlenségét sugallják. Az eszközök pedig arra koncentrálnak leginkább, hogy beállítsanak a sorba. Mindenkit. Egy olyan rendbe, amit valakik, valahol elképzeltek. És nem feltétlen a pedagógiai eszközök hangsúlyával.

Lesz itt rend. Az tuti.

A szerzőről: