L. Ritók Nóra: Pedagógiai módszerek és integráció

Furcsa például, hogy a héten gondolhatnék arra a fiúra, aki Japánban aranyérmet nyert nálunk. Vagy arra a kislányra, aki Ausztráliában első lett. És mégis azon a lányon jár az eszem, aki a héten megszült, 14 évesen. Meg a másikon, aki 12 évesen az orrom előtt prostituálódik. Meg azon a fiún, akinek az anyja pszichiátriai intézetben van, a nevelőanyja külföldre került (vitték), és magántanulóként gondozza öt kisebb testvérét, míg az apja megpróbál pénzt keresni. Hogy legyen cementre is, mert a konyhájukban a patkány felfúrt, és félő, hogy megmarja a kicsiket…

L. Ritók NóraMióta dolgozom, ez a két fogalom mindig központi helyet foglalt el nálam. Sok dolgot kipróbáltam az iskolán belül is, még azt sem mondhatom, hogy nem sikerrel. Mióta azonban a probléma tágabb értelmezésével próbálkozom, már nem hiszek abban, hogy az oktatás önmagában elé lenne a romák integrációjához. Nélkülözhetetlen feltétel, de messze nem elégséges. Mert a probléma bonyolultabb annál, hogy az iskola megoldja. A szocializáció, a társadalmi környezet, a gazdasági helyzet, a rosszul működő intézményrendszer, a politika és még sok más dolog befolyásol, módosítja a hatásokat, és teszi esélytelenné azt, aki többre érdemes lenne. 

Persze izgat a módszertan is. Keresek én is tovább, hisz a változások gyorsak, és a pedagógiai eszközök nem képesek hatni, ha maradnak a régi, jól bevált gyakorlatnál.  

Talán az is fontos, hogy újraértelmezzünk fogalmakat. Pl. a differenciálást. Mert az új NAT miatt ez is kell majd. Másképp megközelíteni, átértékelni. Van, akinek máris sikerül. Nekem nem.

Olvasom a megyei lapban az oktatási integrációról szóló cikket. Érdekes a megközelítés: „A differenciálás a feladatok kijelölésével eleve szegregál… A differenciált feladatkiadás gyakorlatilag «a hülye gyereknek hülye feladatot, okos gyereknek okos feladatot» módszert jelent, ami növeli a hátrányos helyzetűek leszakadását.” – írja. Szerinte akkor vagyunk demokratikusak, ha a tanórákon azonos feladatsorokat adunk a tanulóknak. 

Én nem így látom. Az egyéni fejlesztés, az osztályon belüli differenciálás szerintem az optimális terhelés, fejlesztés eszköze, épp az a lényege, hogy a feladat testreszabott legyen, kellő erőfeszítést igényeljen, ugyanakkor a sikerélményt is biztosítsa. Az azonos feladatok ideje szerintem lejárt. Azt gondolom, ez nemcsak a rajztanításban van így. Bár kétségtelen, nekünk könnyű erre is figyelni, pl. több szinten, akár „fiús” és „lányos” témákat is ajánlani egy-egy vizuális kifejezőeszköz alkalmazásához, hiszen a képzőművészet egy szabad tantárgy, amiben a készségfejlesztés a fontos, a tematikát is könnyedén igazítjuk a gyerekhez. De talán más tantárgyakban is kivitelezhető lenne….

Emlékszem, pár éve, mikor egy programban alternatív nyelvtanítással próbálkoztunk, még az is belefért, hogy a gyerekek saját maguk által elkészített képes szótára a csoportban különféle legyen. Mert az érdeklődésük különféle volt. És azt szerettem volna, ha mindegyikük megérti, mire való az idegen nyelv. Megérti, hogy jó más nyelvet is érteni, keresgélni pl. a neten angolul is arról a témáról, ami érdekel… annak is, akinek esélye sincs arra, hogy valaha külföldre menjen. Akartam, hogy az angoltanulás nekik is fontos legyen. Hogy miért így próbáltam? Mert emlékszem még jól arra az egységesen kényszerítő nyelvtanulásra, az olvasmányra, amit gyerekkoromban be kellett vágnom oroszból, amit szívből utáltam, mert érdektelen volt számomra. Valami fiúról szólt, aki azt hazudta, fáj a lába, hogy ne kelljen valahova mennie, sajna, már csak oroszul tudok belőle idézni, már leírni sem tudom, akkor sem értettem, csak utáltam, és nem tudok kérni egy pohár vizet sem oroszul, de ez az olvasmány megvan, ugyanúgy, mint a Vörös teres, meg a Lenin születése… Mert így kellett  tanulnom, ezt is, kántálva olvasni, egyszerre a többivel, ugye, ez akkor központilag ki volt adva, akkoriban mindenki ezt tanulta, így egyszerre…

És tudtam, mert akkor megtapasztaltam, az az igazi, ha érdekel, ha szeretem, ha látom az értelmét. Így nálunk, a mi angolóránkon az a gyerek, aki az autók iránt érdeklődött, annak efféle szavakból volt több. Aki az állatok iránt, annak abból. Persze ez már a múlt. Ami most jön, abban más lesz majd. A gyerekek érdeklődése, különbözősége, eltérő szociokulturális státusza, neme, sok helyen még a világnézete is, egységesítve lesz. Ehhez nyilván a módszertani egységesítés is szükséges lesz majd, ezért bizonyára újraértelmezünk majd fogalmakat, módszereket.

Nemrég egy beszélgetésen voltam. Hallhattam a módszerről is, újra, arról, ami tutira sikeres. Amiben nincs lemorzsolódó, amiben mindenki szeret tanulni, a cigány is, a HHH is, ami a szülőket is motiválttá teszi. Az igazgatónő magabiztos, mint mindig. Azt mondja, egy magára valamit adó iskolaigazgatónál nincs magántanuló… Elgondolkodom. Nálunk nem teljesíthető az iskolakötelezettség, így a magam elhivatottságával nem jöhetek elő. De a kapcsolatrendszerünkben dolgozó általános iskolák igazgatóit magamban sorba veszem. És nem tudom azt mondani arra az igazgatónőre, aki a kis faluban körömszakadtáig küzdött a nyolcadikos lányért, aki épp most szült meg, hogy ne adna magára… vagy a másikra, aki megfeszül, ahogy a szegregálódó iskolájában (a település egyházi elitiskolája mellett) próbál megoldást keresni a pszichiátriai beteg apuka mellől sérülten jövő gyerek iskolában tartására, akinek dühkitörései a többi testi épségét veszélyeztetik. Nem tudom azt mondani, hogy ő ne lenne elhivatott... De náluk vannak magántanulók. Akikre én sem tudok megoldást. Pedig elhivatottak vagyunk mindannyian. Mert a nyomor hozadékai, ezek a problémák az iskola keretein belül nem megoldhatóak. 

Én nem hiszem, hogy van olyan pedagógiai módszer, ami ma ezt Magyarországon megoldja.

Az igazgatónő még utánam szól a beszélgetés után: „Ne legyél már mindig olyan pesszimista!” 

Nem vagyok az. Szerintem csak reális. És olyan helyen élek, ahol tényleg baj van. Ő pedig valószínűleg ott, ahol kevesebb. De a probléma attól még adott. A megoldás pedig bonyolultabb annál, hogy a nálunk is fellelhető sikerek tükrében magabiztos lehessek. Tele vagyok félelemmel és kétkedéssel. Nem miattam, hanem a gyerekek miatt. És nem bírok jobb képet festeni, mint ami van. Nincs miért. És nem látom értelmét sem.

Furcsa például, hogy a héten gondolhatnék arra a fiúra, aki Japánban aranyérmet nyert nálunk. Vagy arra a kislányra, aki Ausztráliában első lett. És mégis azon a lányon jár az eszem, aki a héten megszült, 14 évesen. Meg a másikon, aki 12 évesen az orrom előtt prostituálódik. Meg azon a fiún, akinek az anyja pszichiátriai intézetben van, a nevelőanyja külföldre került (vitték), és magántanulóként gondozza öt kisebb testvérét, míg az apja megpróbál pénzt keresni. Hogy legyen cementre is, mert a konyhájukban a patkány felfúrt, és félő, hogy megmarja a kicsiket…

Velem van a baj? Tényleg túl pesszimista vagyok? És kérem szépen, megmondaná valaki nekem, hogy kell ma optimistának lenni? Talán nekem is menne…

A szerzőről: 

Hozzászólások

Fóti Péter képe

Kedves Nóra,
Ugy volt helyes, hogy a feladatokat a gyerekhez szabtuk. Ugy helyes, hogy a gyerekek többet játszhattak, tehették azt, amihez kedvük volt, hogy azt tanulhatták, ami érdekelte ölet. A többi mesebeszéd, egy embertelen világnézet uralma, ami az oktatásban idomítást lát, a gyerek megismerése helyett kioktatást, aki azt gondolja, hogy a tanítás feltétlenül tanulást okoz. Majd elmúlik egyszer, addig összeszorított foggal kell várni.
 
 

Várom, kedves Péter, várom, hogy elmúljon, összeszorított foggal és összeszorult gyomorral...veled, és még sok más emberrel, akikkel értjük egymást....Várom, hogy az oktatásban az lehessen a legfontosabb, amiért létrejött: a gyerek. És ne az ideológia, a költségmegvonás, a kirekesztés...
És akkor majd vidám cikkeket írok. Ezt már elhatároztam.
Nóri

Kedves Péter!
Te, én, s még sokan a pályán valószínűleg csikorgó fogakkal is tudunk várni. a patkánymarta gyerek kevésbé. S nem is kell várni. Nóri sem teszi, Te sem. Lehet, hogy az Agora hangja nem hallatszik még, vagy a Hat sem ér el tömegeket, de ajózan ész azért teret talál. S írhatnak akármilyen baromságokat megyei lapokban, a pedagógusok nem hülyék. S hogy hogyan kell harcolni, a sikereket sorolva, mint Hejőkeresztúron, vagy a kudarcokkal szembesíteni, mint Nóri teszi - mindkettőnek helye van. S mindkét helyen az előrelépés a személyre szóló tanulási utakat jelenti. Az azonban rég nem kérdés, hogy az iskola - legyen bármilyen kiváló, nem oldhatja meg a szociálpolitika feladatát. Pláne nem lehet a büntető segélyvonás kiszolgálója. Ha valami nagyon hiányzik, az éppen az, hogy Nórihoz hasonlóan végre mások, kik intézményvezetők is szóljanak végre.

Üdvözletem!
Hadd tegyem közzé a lányom szakdolgozatát, amely azt mutatja, hogy még egy kezdő ifjuságvédő tagozatú is felméri azt hogy mi lenne a helyes a mai pedagógiában. A befogadó nevelés az iskolákban I-IV
https://www.facebook.com/notes/istván-szántó/a-befogadó-nevelés-az-...
......................................................................................................................................................ii/250013501733018
......................................................................................................................................................iii/250017868399248
......................................................................................................................................................iiii/250025175065184
Üdv: Szántó István

knauszi képe

Úgy tűnik a rendszerünk nehezen birkózik meg az ékezetes URL-ekkel. Ezért megadom újra az előző hozzászólásban közölt címet egyszerűbben, talán működni fog:

http://goo.gl/DQq19

Kedves Nóra!
Én teljes mértékben igazat adok Önnek. A magam részéről nagyon szomorú vagyok azért a helyzetért a közoktatásban, ami ma Magyarországon van! Én nem tudom elhinni, hogy van olyan pedagógus, aki úgy gondolja, hogy a differenciálás nem jó. De ha vannak ilyenek, akkor csak egyet szeretnék kérni tőlük: gyorsan fussanak le 400m-t 70mp alatt. (A világcsúcs 43,18 volt, hacsak azóta meg nem döntötték. Tehát ez elvileg teljesíthető lenne sok embernek, de nem hiszem, hogy sok tanár kolléga képes lesz lefutni ennyi idő alatt, főleg nem edzés nélkül, de még azzal sem lenne mindenkinek ez az eredmény elérhető.) Mert ezt a teljesítményt várjuk el akár férfi, akár nő, akár fiatal, akár idős vagy középkorú, akár szívbeteg vagy asztmás vagy egészséges, akár edzésben van, akár nem az illető, mert senkit sem szeretnénk megbántani, hogy differenciálnánk vagy megkülönböztetnénk. Hátha akkor elgondolkodna, azon, hogy miért kell differenciálni. 
Említette a nyelvoktatást. Milyen igaza van abban is! Én sem tanultam meg egyetlen nyelven sem beszélni igazán jól az iskolában. Később felnőtt fejjel, harmincon túl tanultam meg végre egy idegen nyelven írni, beszélni, olvasni és érteni. Elgondolkodtam én is, hogy mi a baj a nyelvoktatással itthon, miért nem tudtam az iskolában megtanulni egyetlen egy idegen nyelvet sem. A motiváció, az érdeklődés felkeltése nagyon fontos, ahogy írja, ez az első dolog, amit ki kellene hozni a gyerekekből, maximálisan egytértek. És ahogy írja, utána a módszerekre is oda kellene figyelni. Nem vagyok nyelvész, de a saját tapasztalataim azt mutatják, hogy nagyon rossz a megközelítés, az, ahogy idegen nyelveket próbálnak tanítani általában az iskolákban. Először is, az első néhány évben, mondhatnám azt, hogy az általános iskolai tanulmányok során, én nem kérném a gyerekeket arra, hogy fordítsanak le szövegeket. Képeket vinnék és mondanám az adott idegen nyelven, hogy mit látunk a képen, akár mutatnám a szót leírva azon a nyelven. Közben rövid egyszerű mondatokat mondanék, amiket, ahogy bővül a szókincs magam is bővítenék. Ezeket az egyszerű szövegeket olvasgatnánk és nem beszélnénk magyarul (legalábbis nagyon keveset), és sokszor vissza-visszatérnénk módosítgatva a mondatokat ugyanahhoz a témához. Egyre többet tudnánk aztán beszélgetni azon a nyelven és egyre jobban ki lehetne nyitni a világot a gyerekeknek ezen a másik nyelven is. Mire középiskolába kerülnének szépen beszélnének, olvasnának, értenének, írnának is legalább egy idegen nyelven és csak akkor kezdenék el nekik nyelvtant tanítani és aztán még jobban finomítani, gazdagítani az adott nyelvből a tudásukat. Annyira más a mi magyar nyelvünk, hogy ha fordítani akarunk egy idegen nyelvről vagy nyelvre, azzal csak bonyodalmat okozunk a gyerekek fejében. Mert teljesen más a logikája a többi nyelvnek, amelyeket az iskolákban általában tanulnak a gyerekek. Emlékszem, amikor egy ír barátom "mérgesen" kérdezte tőlem, hogy miért nem értem ezt az egyszerű mondatot, mondjam meg neki, hogy melyik szót nem értem. Mondtam, hogy mindegyik szót értem önmagában, de így együtt sehogyan sem áll össze bennem a kép, hogy mit is akar ez a mondat mondani. Meg kellett először tanulnom nem gondolkodni magyarul, hanem kinyitni az elmémet az idegen nyelvre, annak teljesen más logikájára, rendszerére és csak ekkor, amikor ezt megértettem, kezdtem el beszélni és érteni azon a nyelven és többé nem fordítottam egyetlen egy mondatot sem magamban magyarról angolra és fordítva. 
Sajnos az oktatásunkkal, véleményem szerint, más téren is baj van. Nem csak, hogy nem differenciál, azaz nem csak azt nem veszi figyelembe, hogy minden gyerek egy kis különleges egyéniség, hogy nem mindenkinek mondható szociálisan stabilnak az otthoni háttere, ahonnan érkezik, stb, de szerintem sokszor azt sem veszi figyelembe, hogy az átlagos gyerekeknek, akiknek szól az adott iskolai program, milyenek  az adott életkori sajátosságai. Nem tudom, hogy az új tervezet ezen igyekszik-e változtatni, de 5-6 éve, amikor a kislányom harmadik osztályos volt és odafordult hozzám egy olvasmány kapcsán, hogy "anya, ez a szó mit jelent" az olvasmányban, én csak elolvastam és néztem, hogy hol is kezdjem el neki ezt magyarázni. Aztán gyorsan úgy döntöttem, hogy annak ellenére, hogy egy okos és értelmes kitűnő tanuló kislányom van, nem kezdek most ebbe bele, így ennyit mondtam neki: "ez a szó azt jelenti kislányom, hogy ez a néni, aki írta ezt a könyvet, még az életében nemhogy nem beszélt 9 éves gyerekkel, de valószínű, hogy nem is látott még olyat. De jó lenne egyszer meghívni hozzánk vacsorára, hogy megmutassuk neki, hogy kinek írt ilyeneket, hogy legalább így utólag láthasson egy ilyen 9 éves gyereket is, ha már vette a fáradtságot és tankönyvet írt nekik."
És sajnos folytathatnám tovább a kritikát. Sajnálom a gyerekeket és sajnálom a pedagógusokat is. És ugyanakkor ez utóbbiaknak minden elismerésem, főleg akkor, amikor mégis megpróbálnak valamit tenni a gyerekekért és nem adják fel. Én maradok optimista, pont azért, mert vannak olyan pedagógusok, mint Ön kedves Nóra és a többi kollégája, és remélem, hogy sikerül majd valamikor valóban újra átgondolni a közoktatásunkat és az Önök tapasztalata segítségével jobbá tenni azt mind a gyerekeknek, mind a tanároknak, ezáltal gyakorlatilag mindenkinek az előnyére és javára ebben az országban. 
 

Köszönöm a megerősítést, kedves Judit. Tudja, az jutott az eszembe, amíg olvastam a kommentjét, hogy amikor a művészeti iskola pedagóguscsapatát el kezdtem építeni, először azt hittem, ide jó művészek kellenek. És próbáltam művészekkel. Aztán egy év múlva módosítottam, nem, ide nem annyira a művészet művelése a fontos, ide jó pedagógusok kellenek. Próbáltam hát rajztanárokkal, akik a hagyományos iskolai módszereket alkalmazták, mint amit általános iskolában, vagy mint amin ők felnőttek. Nem ment jól. Aztán azt mondtam, ide jó emberek kellenek, mert a szakma megtanulható, de az emberi viszonyulás, az nem. Azt már felnőtt korunkra kiépítjük magunkban, azon már nehéz változtatni.
Az Igazgyöngy csapatával kapcsolatban igazam lett. Jó emberekkel vagyok körülvéve. Bár, az is elgondolkodtató, hogy a kollégáim zöme tanítványom volt, és diákként is átélte, amit most pedagógusként már nem nehéz....
Talán, ha mind az emberi oldalunkat vennénk elő, talán sokkal jobb lehetne.