Releváns tudás korunkban

Forrás: https://tattoozza.com

Gyarmathy Éva írása

Vagyis nekem azt kell megtanulnom, hogy mit csináljak akkor, amikor nem tudom, hogy mit csináljak.

Gyarmathy ÉvaAz előadásom címe talán félrevezető: mintha tudnám, mi számít ma releváns tudásnak. Nem tudom, ahogyan mások is legfeljebb csak találgatnak. Hiszen a folyamatos változásban az is kérdés, hogy a ma használható tudás mennyi ideig számít tudásnak. A releváns tudás is változik, de még fontosabb, hogy az állandóan változó világban egy egészen más gondolkodásmód a működőképes.

Egy kedves barátom egy elit gimnáziumban elit gyerekeknek informatika fakultációt tart. Emelt szintű érettségire készülnek. Ott már a programozás is feladat. És ott állt szegény az elit gimnázium elit tanulóival, egy fél év eltelt, és a gyerekek nem tudtak elindulni. Miért? Nagyon okos, nagyon motivált gyerekekről van szó. Ők mit tanultak eddig? Azt, hogy mindent meg lehet tanulni. Ezek az okos gyerekek tehát úgy akarnak felkészülni programozásból, hogy megtanulják. De nem tudják megtanulni, mert nem megtanulható. Azt csak gyakorolni lehet, és azt lehet megtanulni, hogy meg kell csinálni. Tehát kvázi ki kell találni. Minden alkalommal egy új programot kell kitalálni. Át kell látni. Egy szerkezetet adni neki. Egy algoritmust kidolgozni vagy használni. Mi itt a releváns tudás?

A Rés a Falon című projekt keretében Indiában egy nagyon hátrányos helyzetű kis faluban beleépítettek a falba egy jó kis betonbiztos számítógépet, rajta internet-elérhetés, csak pár oldalt tiltottak le, hogy azok nem gyereknek valók. És a gyerekek, akik ott még angolul se tudtak, odarajzottak öt-hatévestől, tizenegy-kettő-három évesig, és ott babrálták, és három hónap múlva már megtanultak angolul, feltörték a letiltott oldalakat, mert az a legizgalmasabb, és gyönyörűen használták információszerzésre az internetet. Hatalmas siker volt. Hogyan, miféle tudásra tettek szert ők?

Valami iszonyú nagy változás van itt, és ezt a gyerekek tudják a legjobban megmutatni. A saját gyerekeimen is, és azokon a gyerekeken is, akikkel foglalkozom, azt látom, hogy igazából a gondolkodás van változóban. Amikor releváns tudásról beszélünk, az nyilván fontos dolog, de még fontosabb az, hogy egy egészen más gondolkodásmód működik egy olyan világban, ami állandóan változik. Mikor valahol a neten keresek valamire megoldást, a gyerekeim készséggel megmutatják, hogy hogyan kell csinálni. Utána persze szeretném én is megtanulni, hogy ezt hogy kell. Ők meg nem értik, hogy mit mondok. Hát ez adódik – mondják, vagyis hogy ez a dolog abban a helyzetben működik. De lehet, hogy csak abban, ezért nem érdemes megtanulni. Mert lehet, hogy most így kell, de hiába tanulom meg, hogy hogy jutottam el oda, egy előre meghatározhatatlan ponton túl az a tudás már nem lesz érvényes. Vagyis nekem azt kell megtanulnom, hogy mit csináljak akkor, amikor nem tudom, hogy mit csináljak. És ez nem valaminek, bárminek a tudása, hanem egy gondolkodásmód.

Ha pedig így van, akkor ez eleve megkérdőjelezi a tudástartalmakat meghatározó tantervek hasznosságát. Bármilyen tantervet írunk elő, nem fog működni, mert egészen másra kell felkészíteni a gyerekeket. Nemrégiben olvastam egy becslést, hogy a mai gyerekeknek tizenötezerszer több információt kell feldolgoznia, mint a nagyapáinknak. Vegyük úgy, hogy nagyot tévedett a cikk szerzője és csak tízezerszer kell többet. Hát kösz. És ehhez a napi információdömpinghez jön még a tízezer-nyolcszázhuszonnyolcadiknak, hogy hány szikű a bab, és a Thálesz-tétel, meg az összes többi iskolai tananyag. Nem biztos, hogy ezek mind beleférnek a gyerekek fejébe.

Ezek után nagyon kemény kérdés, hogy mi a releváns tudás. Mert az nem kérdés, hogy szükség van-e tudásra. Ahhoz is tudás kell, hogy hatékonyan tudjam kezelni a helyzetet akkor, amikor nem tudom, hogy mit csináljak. De akkor mégis: milyen tudás?

Hogy erre értelmesen tudjunk válaszolni, érdemes megnézni, hogy mi minden változott, és mi az, ami nem változott. Az infokommunikációs tér iszonyú gyorsan változik.

Mit jelent a megnövekedett ingergazdagság? Azt jelenti, hogy beindul a Máté-effektus, az evangelistáról elnevezett hatás, ami azt jelenti, hogy akinek kevesebb van, annak még kevesebb lesz, akinek meg több van, az egyre jobban gyarapodik. Tehát ha van egy adottság, például ha egy gyereknek hamarabb érik be az olvasáshoz szükséges részképessége, a fonológiai tudatossága, akkor hamarabb tanul meg olvasni, három-négyévesen már olvas. Az ezzel járó kognitív működések már segítik a további fejlődést, és természetesen hozzá jön még mindaz, amit az olvasással el tud érni. Ott van körülötte az információ, és ő máris egy csomó mindent tud belőle. És minél gazdagabb ez az információ, annál inkább előny, ha ő valamit már megszerzett az olvasástudása segítségével. Minden megszerzett tudásnak sokszoros értéke van egy gazdag ingerkörnyezetben. Nagyon nem mindegy, hogy a gyerekeket hogy tudjuk ebben segíteni.

Ezzel szemben vannak hiányok is.

Amellett, hogy nagyon örülünk annak, hogy egyre több lesz a nagyon okos gyerek, a legnagyobb problémánk, hogy hová tegyük ezeket a nagyon okos gyerekeket. Igazából az ilyen gyerekkel az van, hogy bizonyos területek érdeklik őt, mások meg nem. Ez azt jelenti, hogy nagyon kiegyenlítetlen lesz a tudása, merthogy megtalálhatja az őt érdeklő dolgokat akár önállóan is, nem kell hozzá iskola, de még felnőtt segítsége sem. Hatalmas tudást szerez bárhol, bármiről, ami nagyszerű, csak éppen ott maradnak bizonyos hiányok. Ebből a tudásbéli hiányosság a legkevesebb. Azt hamar lehet pótolni, annak utána lehet nézni, meg adódik, ahogy a gyerekeim is mondták. Ez rendben van.

Az igazi probléma az, hogy az idegrendszer érése is lemarad, mégpedig éppen azért, mert könnyű információkhoz jutni. Nem kell nagy erőfeszítéseket tenni értük, miközben az elnyert információk hatalmas megerősítést jelentenek. Ugyanis az emberi idegrendszer a tanulásra épült fel, ezért jutalmazza az agy a tanulást. Ezért ha a gyerekek hozzájutnak valami újdonsághoz, amit fel tudnak venni, akkor az az ő számukra önmagában jutalomértékű; megerősítést jelent. A gyerek tehát leül és passzívan gyűjti az információkat. Nagyon-nagyon sok információt vesz fel, viszont kimaradnak a gyerekkornak olyan fontos területei, ahol őneki a valósággal kellene megismerkednie. Futkározni, sarat gyúrni, fűben hemperegni, felmászni-lemászni, megázni – a világhoz közel kerülni. Az idegrendszer érzékletek, észleletek és mozgás során épül. Fejlettségét mindig az határozza meg, hogy mennyire tudott felépülni a szenzomotorium. Ez egy olyan terület, ami még a nagyon okos gyerekeknél is külön fejlesztést kívánhat.

Iszonyú kiegyenlítetlenek a gyerekek a képességek tekintetében. Nem egyszerűen csak a régi gyerekektől különböznek, hanem egymástól is. Sőt, önmagukon belül is hatalmas eltérések mutatkoznak a különböző területek fejlettségében. Ha volt egy kicsi fejlődésbeli elmaradás, idegrendszeri eltérés, akkor, ha ott nem segíti semmi, az egyre tetemesebb elmaradás lesz. És a hiányok újabb hiányokat termelnek. Úgyhogy nem tudjuk majd, hogy kit tegyünk ki a Taigetoszra, merthogy a gyerek egyik szempontból használhatatlan, a másik szempontból zseniális. És ez nem lesz kivételes.

Szerencsére ez az ingergazdagság segíti a diverzitás kezelését is. Ugyanis hatalmas ingerkörnyezet áll rendelkezésre ahhoz, hogy a gyerekek tanulását támogassuk. A túl sok ingertől túl nagy különbségek mutatkoznak a gyerekeknél? Kutyaharapást szőrével! Használjuk fel a gyerekek személyre szabott támogatására ezt a hatalmas ingerkörnyezetet!

Van néhány olyan alapelv, ami azt segíti, hogy pont azok a hiányok ne alakuljanak ki, amelyekkel most a gyerekek küzdenek.

Egyéni utak lehetősége

Szabad választások

Először is tudomásul kell vennünk, hogy a gyerekek különbözősége azt jelenti, hogy nagyon nehéz differenciálni. Ebben a hihetetlen különbözőségben nem megy, hogy mi döntsük el, hogy melyiknek mit adunk. El kell engednünk a szoros irányítást, elég, ha nagyjából tudjuk, hova akarunk eljutni. Hogy milyen úton, azt már bízzuk a gyerek döntésére. Úgy tudunk optimális fejlesztést biztosítani, ha a gyerek maga választhat egy adott feladatkörnyezetből. Ebben az esetben mi egy választási keretet adunk, meghatározzuk, hogy miket csináljon, ebből viszont ő a saját szintjének megfelelően szabadon kell, hogy válasszon. Nagyon fontos, hogy ne határozzuk meg, hogy mi a könnyű, és mi a nehéz. Ami az egyiknek könnyű, az a másiknak nehéz, és fordítva, attól függően, hogy addig hova jutott. Ne akarjuk feltétlenül mi meghatározni a fejlődését. Ha azt szeretnénk, hogy valódi tudása legyen, akkor onnan kell kiindulni, ahol ő van. És fogadjuk el, hogy nem tudjuk, hogy ő hol van. Nem baj, elég, ha tudjuk, mi a pedagógiai cél, megadjuk a kereteket, a gyerekek pedig majd meghatározzák, hogy honnan akarnak kiindulni. A gyerekek ugyanis tanulni akarnak. Merthogy erre születtünk mi, emberek. Mindenhol máshol tanulni akarnak a gyerekek is, csak azon a helyen nem, ahol kötelező a tanulás. Ne feledjük: ha bármit kötelezővé teszünk, attól kezdve már a felelősség azé, aki kötelezővé tette.

Visszajelzés

Sokan fizetnek azért, hogy teszteket oldjanak meg. Miért? Mert így visszajelzést kaphatnak. A különféle mérésekkel nem a visszajelzés baj, hanem az, hogy az iskolákban ezeknek rossz következményei vannak. Végleges ítéletnek tűnnek, a hibákról, nem pedig a haladásról szólnak. Pedig a visszajelzés nélkül hiányzik az, hogy tudjam, érdemes nekem erre menni vagy arra menni. A visszajelzés segít nekem abban, hogy tudjam, hol tartok és merre menjek. Nem gondolom, hogy olyan tanulás sikeres lehet, ahol nincsen visszajelzés. Ha nem félek a hibázástól, akkor nem félek a visszajelzéstől sem. Tudom, hogy úton vagyok, alakulnak a képességeim, alakul a tudásom. Most itt tartok, és erre haladok.

A legnehezebb ebben az összehasonlítás, hogy óhatatlanul mindenki a másikhoz hasonlítja magát. Segíteni kell abban, hogy az összehasonlítás ne legyen olyan nagyon könnyű. Én ezért szeretem a különböző életkorú csoportokat. Ott automatikusan eltűnik az összehasonlítás, mert hát az egyik ilyen idős, a másik olyan idős. A legfontosabb, hogy mindenki önmagához mérhesse magát. És ha máshoz nem mérheti magát, akkor a saját fejlődését mérheti. Az pedig alapvetően fontos, hogy visszajelzést kapjunk a teljesítményünkről.

Projektek

A feladatválasztásban nagyon sokat segítenek a projekt- és problémaalapú megközelítések. Ha egy olyan helyzetben vagyok, amit meg kell oldani, akkor azáltal fogok tudni előre lépni. Abból kell kiindulni, ami érdekel. Vessünk fel egy problémát bármiből; a madárhangokból is le lehet az egész világot vezetni. A bécsi International Schoolban nagyon fluktuálnak a gyerekek, mert nemzetközi karriert építő üzletemberek gyerekei járnak oda, akik mindig az adott tartózkodási helyükre viszik a gyerekeket. A gyerekek ott vannak egy-két évig, esetleg random kihagynak egy évet, teljesen változó. Ezért aztán nincs nekik egységesen előírt és követendő Nemzeti Alaptanterv. Az van, hogy egy csoportnak egy évig egy osztálytanítója van, és a csoport tagjai egy évig azt tanulják, amit ő szeret csinálni. Mindent azon keresztül tanulnak. Tehát ha a vitorlázást szereti, akkor abban az évben minden a vitorlázásról szól a történelemtől kezdve a matematikán keresztül a fizikáig. Ha a madárhangokkal foglalkozik, ha a lekvár főzéssel – minden jó; gondoljuk meg, mindegyikből el lehet indulni. Ami érdekes, hogy ebben az esetben az a legfontosabb, hogy a tanárt mi érdekli. Mert ha őt érdekli, akkor tudja a legjobban a gyerekeknek átadni azt az érdeklődést, mivel ott van a lelkesedés őbenne. Tehát nemcsak a gyerek érdeklődése fontos, hanem a tanár lelkesedése is, hiszen azt átveszik a gyerekek.

Együtt tanulni

Az, hogy az ember társas lény, azt jelenti, hogy olyan feladatok kellenek, amiket együtt is megoldhatnak. Jó, hogyha én önállóan megoldom, mert magamról kapok visszajelzést, de alapvetően a társas tanulás a tanulás az embernek. A gyerekeknél különösen igaz ez.

A Rés a falon kísérlet megmutatta, milyen pompásan tudnak a gyerekek maguktól problémákat megoldani, tanulni. A dolog folytatásaként adódott, hogy akkor adjanak minden gyereknek egy tabletet, hogy hadd fejlődjön még tovább. Nem működött. Egyedül nem tudta olyan jól használni ugyanazt, amivel együtt nagyszerűen elboldogultak. Sok mindenre lehet használni egy tabletet, de kiderült: a társas tanulás nélkül nem hatékony a technika sem. A gyerekek tudják egymást a legjobban tanítani, a társak tudnak a legjobban segíteni. Ráadásul ez a tanulás szempontjából is nagyon hatékony, mert aki tanít, az tanul a legtöbbet. Éppen mivel nagyon különbözőek a gyerekek, bizonyos dolgokat, amiket egyes gyerekek már elég jól tudnak, a többinek is megtaníthatják. Erre jók a projektek. Egy projekt vagy egy probléma megoldása során sokféle képességet, kompetenciát kell megmozgatni és ott egyik a másiktól lesi el azt, hogy hogyan kell csinálni, és legközelebb már ő is fogja tudni. Jó, ha az egyik ezt tudja, a másik azt tudja. Ki ebben halad, ki abban halad.

Feladatban tartás

A fejlődés és tanulás a tevékenység során jön létre. Amit sokat csinálunk, abban jók leszünk. „Gyakorlat teszi a mestert.” Emellett minden olyan dolog, amit magunk fedezünk fel, az lehetőség a mélyebb megismerésre. Állandóan bajunk van azzal, hogy pörögnek a gyerekek. Hát akkor hadd pörögjenek! A technika lehetővé teszi, hogy az eszközökön mindenfélét adjunk nekik és mindig tevékenységben tartsuk őket. Egyénileg vagy közösen, de legyen mindig feladat.

Rend, rendszer

A következő nagyon fontos problémánk épp abból ered, hogy a dolgok adódnak, és az információk kiapadhatatlanul dőlnek. Ugyanakkor teljességgel hiányzik, hogy ebben valami rendszer legyen. Hogyha segíteni akarunk a gyerekeknek, akkor mutassuk meg nekik a rendszerben való gondolkodást. Ha bármit rendszerben helyezünk el, akkor könnyebb megtalálni, könnyebb használni. Idézzük csak fel egy rendetlen műhely képét! A nagy halom mindenféle dolog, bármekkora értékek is rejlenek a mélyén, használhatatlan. Nagyjából ilyenféle rendetlenség van a gyerekek fejében. Segítsünk nekik rendet rakni!

Napirend

Nem kell ehhez túl sok információ. Elég lehet az, amit a gyerek hoz be, ahhoz adjunk egy keretet neki, és legyenek olyan algoritmusok, amelyekkel rendezni tudja az információkat. Ilyen algoritmus például egy napirend. Hogy a napnak van egy biztos rendje. Ez az autistától a hiperaktívig mindenkinek jó. Az autistának azért jó, mert ő nagyon akarja, hogy rend legyen. A hiperaktív meg azt se tudja, hogy mi a rend. És közben mindenkinek jó, hogyha van egy rendszer. Kerete legyen a tanulásnak. És az mindegy, hogy iskolában vagy otthon van, ezt mindenképpen kérik a gyerekek.

Vizuális támogatás

Az embernek a vizualitás a vezető iránya. Amikor rendszert adunk, algoritmusokat, akkor nagyon jó, hogyha ezt minél több vizuális megsegítéssel csináljuk, mert amit látunk magunk előtt térben, vizuálisan, az a fejünkben is könnyebben fog beépülni. Éppen ezért nagyon nem mindegy, hogy egy tankönyvben milyen ábrák vannak. Hiszen az ábrák mélyebben megmaradnak, mint a szöveg, és ezért, ha beteszünk például egy algoritmust folyamatábrában vagy pókábrában, és az az ábra átlátást ad, akkor rendszerezett tudást adtunk könnyen emészthető formában

És például hamar rá fogunk jönni, hogy nagyon egyszerű megtanulni, hogy akár a bagolyról van szó, akár a kecskebékáról, ugyanúgy kell egy állatot megismerni. Mert van egy algoritmusa. Ahogyan egy országot is ugyanúgy kell megismerni, mint egy másikat. Adott a szempontrendszer. Egy verselemzésnek is megvan az algoritmusa. Ez az a rendszer, amit meg kell adni a gyerekeknek. És minél jobb a vizuális megjelenítés, annál jobban fogja segíteni a tanulást.

Matematikai gondolkodás

A rendszerben való gondolkodásra nevelést az is nagyon segíti, ha a gyerekek az informatika és a robotika után érdeklődnek. Merthogy ezek rendszerszerű gondolkodásmódot igényelnek. A programozás algoritmikus gondolkodást kíván, egy rendszer átlátását kéri, és onnan a részletekre való lebontásához kell eljutni.

Mindezek mögött pedig ott van a matematika. A matematika, pontosabban a matematikai gondolkodás alap kellene, hogy legyen. Nem a számolás, hanem a mintázatok levétele. Az informatikában különböző nyelvek vannak, a matematika maga az ősnyelv. Itt megint nem tényeket kell tanítani, hanem matematikai gondolkodást. És ez az, ami segíti, hogy a gyerekek rendszerben, algoritmusok szerint tudjanak mintázatokat találni, kidolgozni.

A figyelem fejlesztése

Végül a harmadik terület az idegrendszer érése. Ez független az intelligenciától, független az egyéb képességektől. Ez olyasmi, ami egész életünkben arra kell, hogy a gondolkodásunk megalapozott és használható legyen, a végrehajtó rendszer biztosan működjön. Mert hiába a nagy intelligencia, ha állandóan bizonytalan. A figyelem minősége tulajdonképpen mindent elmond a huszonegyedik századról.

A túl sok inger azt eredményezi, hogy egy egészen más idegrendszeri működésben, rövid távon, felületesen dolgozzuk fel az információkat. Ez még nem is baj. De ha bármit komolyan akarunk csinálni, azt vesszük észre, hogy minden elsodor, mert nem tanultuk meg a fókuszált figyelmet. A figyelem a tudat irányulása; olyan, mint a zseblámpa fénye. Meg kell tanulni a zseblámpánk fényét irányítani: akkor tudjuk szélesre állítani és tudjuk szűkre élesíteni a fénynyalábot, illetve akaratunknak megfelelően fordítani adott irányba. Ezt a kontrollt, ezt az irányító funkciót tudja az idegrendszer érésével megszerezni az ember. Azt gondolom, hogy ha valamivel érdemes alaposan foglalkozni a 21. század elején, akkor az a figyelem, az idegrendszer harmóniája és az ehhez vezető érése.

Mivel lehet az idegrendszer érését támogatni? Több tízezer év óta a kultúra alapjai, amelyek az idegrendszer érését segítik: a mozgás, a művészetek és a stratégiai játékok. Ezek a mai oktatási rendszerben a futottak még kategóriába tartoznak.

A mozgás nemcsak a tornaóra. Ebbe beletartozik az, hogy kimegy a gyerek a természetbe, ott sétál, felfedezi. Beletartozik a zsonglőrködés; a tánctól kezdve mindenféle beletartozik. Az origami, ami a kéz mozgását és a gondolkodást is fejleszti. A stratégiai játékok is, mert azt segítik, hogy lemozogják az irányban a stratégiát. A hangszeres zene és az ének is jó. A hangszeres zenénél az ujjak mozgását, az éneknél a hangszálak mozgását irányítjuk. Nemcsak a mozgásművészetben, a képzőművészetben, de még az előadó-művészetben is minden mozgás.

Nem sportolókat, nem művészeket kell nevelni. Nem kell még külön ének-zene óra, nem külön kell még testnevelés, hiába csinálunk még külön sakkórákat. A megoldás az, amit a Polgár Judit módszere kínál, hogy sakkon keresztül tanít. Nem sakkot tanít, hanem sakkal tanít. Nem csak testnevelést kell tanítani, de mozgással tanulni. És ugyanúgy a művészeteken keresztül tanulni. Tehát a művészetek segítik a tananyag feldolgozását. És máris beindult a gondolkodás, és máris könnyebb lesz a rendszerben való gondolkodást is művelni.

Ezekután ismét feltehetjük a kérdést, mi a releváns tudás napjainkban. Mire, hogyan kell felkészülni? Van szellemi és fizikai munka, és van olyan munka, hogy a munkafolyamatban végig utasításokat kell követni, illetve van, amikor problémákat kell önállóan megoldani. És mit tudnak a leghamarabb a robotok kiváltani? Nyilván azt, ahol nagyon egyszerű az utasítások követése. A huszadik század tömegtermelésére ez a munka volt a legjellemzőbb, de ez fog a leghamarabb eltűnni. Ezzel szemben a problémamegoldásban jártas munkaerő hiányozni fog. Valójában már most is ez hiányzik. Most éppen egy nagy rés van: még a robotok nem terjedtek eléggé el, de már a demográfiai csökkenés miatt kevés munkaerő van mindenhol a világon. A munkanélküliség azért van, mert a munkakeresők nem megfelelően képzettek. A képzetlenség okozza most már csak a munkanélküliséget, miközben a másik oldalon, a képzettséget, vagyis problémamegoldásra való felkészültséget kívánó munkák terén munkaerőhiány van. Legjobban nem azok a vízvezeték-szerelők hiányoznak, akik a gyárakba kellenek, hanem leginkább az, akit a csöpögő bojleremhez kellene kihívnom, hogy oldja meg a problémát. Az autószerelő üzemekben már leginkább robotok meg mérnökök dolgoznak, de hiányzik az az autószerelő, aki meg tudja találni és meg tudja bütykölni az én autómnak azt a részét, ami elromlott. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a fizikai és szellemi munka minden szintjén ez lesz, ugyanis az utasítások követésére épülő munka a szellemi munka terén is meg fog szűnni. Most már féltik a banki dolgozókat is, az ő munkájuk nagyon hamar el fog tűnni. Ugyanez vár az algoritmizálható folyamatot végrehajtó közgazdászokra meg könyvelőkre. Ezt a fajta munkát a gépek meg tudják csinálni.

Igazuk van a gyerekeknek, hogy azt kell megtanulni, hogy mit csináljál akkor, hogyha nem tudod, hogy mit csináljál.

De azért vannak még így is kiemelt területek. Ezek sikerterületek, emellett egyértelműen ezek azok, amik mindenkinek fognak kelleni. Ezeket minden gyereknek tudni kell.

  1. Az informatika-matematikáról már beszéltünk.
  2. Ami még szükséges mindenképpen, és ebben a világban is és mindig is kellett: a kommunikáció – nyelvhasználat és a média használata,
  3. és a harmadik, ami mindenkinek fog kelleni, az a közgazdasági és pénzügyi ismeretek.

Amellett, hogy ezek a tudások mindenkinek kellenek, ezeken a területeken vannak a legnagyobb lehetőségek, és ezek lesznek a legkeresettebb szakmák. Én egyébként azt szoktam mondani tizenéveseknek, hogyha nem tudod, hogy mit akarsz csinálni, akkor tanulj informatikát, nyelveket, médiát, közgazdasági-pénzügyi ismereteket. Ezek biztos befutók. Ők a legkeresettebbek, ők keresnek a legtöbbet.

Minden változik, ehhez képest az iskola olyan kétszáz éve változatlan. Amit most tanítanak az egyetemeken a pedagógiáról, az teljesen felesleges, mert a pedagógusnak most már tanulásszervezővé kell válni, a háttérből kell irányítania. A hatékony pedagógus nem akkor aktív, amikor a gyerekek tanulnak, mert akkor a gyerekek aktívak, hanem akkor aktív, amíg ezt az egészet előkészíti. De a mi iskolai rendszerünk azt kéri, hogy tartsa be szépen az utasítások által kijelölt irányt, tempót, ezért a legtöbb pedagógus igazából utasításokat követ. Arra is tanítják, hogy hogyan kell végigmenni ezen a folyamaton előírásszerűen. Úgyhogy teljesen használhatatlan tudást hoz az iskolába, és teljesen használhatatlan tudást ad ebből a gyerekeknek. A hagyományos pedagógus egyre inkább elveszíti a hitelességét. Olyasmit akar, amiről már ő is tudja, hiszen megtapasztalta, hogy nem jó. Nemcsak a gyerekekre, a pedagógusra is oda kell figyelni. Hadd legyen önmaga, érdekelje, amivel foglalkozik. Mennyivel hitelesebb, hogyha a saját érdeklődésének megfelelően tevékenykedik a pedagógus, és nem olyat tanít, amiben nem hisz, amit már maga is un!

Mi segíthet ezen? Nem olyan nagyon bonyolult. Igazából azt mondhatjuk, hogy mindent csak fordítva kell csinálni, mint eddig. Csak hátra arc, és onnantól kezdve megoldottuk a problémát. Nem először tanítjuk és utána adunk feladatokat, hanem a feladatot, a problémát állítjuk a homloktérbe.

  • Nem egyféle feladat kell, hanem különböző feladatok.
  • Nem előtérben van a pedagógus, hanem a háttérben van.
  • Nem ücsörgünk, hanem mindenféle olyasmit csinálunk, ami egyébként a bizonyítvány aljában csak a futottak még között van. És mindez nem különórák keretében történik, hanem a mindennapi tanórák zajlanak így.

Ezzel olyan rendszereket adunk a gyerekek kezébe, amik segítik, hogy tanulni tudjanak. A jelszó továbbra is az, amit a gyerekek fontosnak tartanak. Hogy majd adódik. És erre kell felkészülnünk, ebben kell segítenünk, hogy valóban adódjon.

A szerzőről: 

Hozzászólások

"Úgyhogy teljesen használhatatlan tudást hoz az iskolába, és teljesen használhatatlan tudást ad ebből a gyerekeknek. A hagyományos pedagógus egyre inkább elveszíti a hitelességét."
Ez így egy kicsit erősen túlzás. A pedagógusok nem vakon járnak, és általában saját gyerekeik is vannak. Ráadásul a továbbképzéseken is, meg mindenütt találkoznak ezzel a témával.
A "kreatív órákra" extra sokat kell készülni, és ehhez nem heti 26 óra stb. terhelés kellene. Rengeteg kreativitás, lendület és lelkesedés kell ehhez, meg némi művészi érzék.
Azt se gondolnám, hogy az egyetem pedagógus tanszékén az oktatók nem olvasnak szakirodalmat, és 200 éve ugyanazt tanítják.
Az is érdekes,hogy mégis csak elég sok jó szakember kerül kiaz iskolák padjaiból.
A kép is sokkal árnyaltabb, mert vannak gyerekek, akik hagyományosnak mondható módszerekkel is nagyon jól tudnak tanulni,és vannak olyanok jó sokan akik még olvasni sem tanultak meg és valószínű nem azért, mert csak "hagyományos pedagógussal" találkoztak.
Amit Éva leír az csak a jéghegy csúcsa nem ok, hanem okozat.
Ha a legjobbakat vonzaná be a pedagógus szakma, és meg is tartaná. És időt lenne az extra készülésre, akkor ezek a dolgok maguktól megoldódnának, hiszen a kreatív ember, ha van lehetősége megkeresi azokat a módszereket, formákat, amivel eredményes tud lenni diákjai körében.
Talán még az is fontos,hogy a pedagógus hitelessége igen kis mértékben függ a módszereitől.

gyarme képe

Hálás köszönetem Kerényi Marinak, aki a Zöld Kakas Líceumban tartott előadásomat leírta. Így közös szerzők vagyunk, csak Mari nem írta oda a nevét. Nem azért, mert szégyelli a cikket, hanem mert nem is gondolt rá, hogy szerző lett.

gyarme képe

Mint tudjuk, a jelenlévők mindig kivételek. És aki a TaniTani Online-t és annak cikkeit olvassa, a pedagógus társadalom azon része, akik fejlődni akarnak. Nekik megerősítés lehet a cikk. A szabály azonban egyelőre nem az a szemlélet és módszertan, amit a cikkben leírtak fémjeleznek. Ha az lenne, akkor például nem lennének egyre népszerűbbek az alternatív iskolák és kevesebb magántanuló lenne, nem termelne az oktatás mindenféle kognitív és pszichés zavarokkal küzdő gyerekeket. Ha az oktatás nem kompatibilis a kultúrával, az sajnos belátható következményekkel jár. És ha a pedagógus az adott kultúrának nem megfelelő tanulást vár el a diákoktól, akkor sajnos nem hiteles, mert maga is az adott kultúrában él, és igen, van saját gyereke, vagyis szembesül is ezzel.

Kicsit úgy látom ezt, mintha egy baleseti sérült felett, akinek eltört, a gerince és betört a koponyája, arról beszélgetnének, az orvosok, hogy a bal fülcimpájából kiszakadt a fülbevaló, és hogyan fertőtlenítsük a sebet.
Biztosan, az a fő probléma, hogy az egyetemek pedagógiai tanszékei nem releváns tudás átadására tanítanak?
Biztosan a legfőbb baj a a pedagógusok módszertani hiányossága?
Biztosan az a gond, hogy a pedagógus szembesül azzal, hogy nem releváns tudást akar átadni, de csak erőlteti, mert ezt verték bele az egyetemen?
Volt egy nagy mintás nemzetközi vizsgálat, ahol az eredményes oktatási rendszereket vizsgálták meg, és valahogy az eredményesség okai között nem szerepelt, hogy korszerű élet közeli tananyagokat használnak.
Egy magyarországi kutató-könyvet is írt róla - a reziliens iskoláknál olyasmiket talált, hogy a pedagógusok türelmesebbek, jó a munkahelyi klíma, tanulnak egymástól stb. Semmi olyan dologra nem bukkant, hogy módszertan ismeretében különbség lenne a veszélyeztetett és a reziliens iskolák pedagógusai között.
Nem sokkal nagyobb oka a rossz PISA szereplésünknek, hogy rendkívül szelektív az iskolarendszerünk, hogy nem kevés iskolában nincs matematika, vagy/és magyar szakos tanár?
Nem nagyságrendel fontosabb tényező, hogy a legjobbak közül keveset tud bevonzani a pedagógusszakma,és még kevesebbet megtartani?

Az is kérdés számomra, hogy kinek is szól ez a cikk kit akar ezzel megnyerni? A pénzes szülőket, akik elhiszik, hogy ez a legfőbb baj, és meg tudják fizetni azokat az iskolákat, ahol ilyen problémákra kínálnak?
Vagy arra gondol, a sok egyetemi oktató magába száll, fejére üt és azt mondja: megvan?
Vagy a pedagógusra, aki holnaptól minden órán facilitátor lesz? (Eddig szegény nem tudta, hogy jó csoportban dolgozni, és feldolgozni anyagokat.)
Szomorú vagyok, amikor bedobunk egy divatos témát, és nagyon felnagyítjuk a jelentőségét, miközben a sokkal jelentősebb dolgokról, az okokról nem beszélünk.