Tanulmányok a gyermekkultúráról
Kolosai Nedda recenziója
Bús Imre (szerk.): Tanulmányok a gyermekkultúráról. PTE IGYK és Gyermekkultúra Kutatócsoport, Szekszárd, 2013.
„A gyermek mint a nevelés tárgya, mint a mindenkori felnőtt előképe, évszázadok, talán évezredek óta foglalkoztatta a gondolkodókat. De a gyermekit mint a világ megélésének viszonylag sablonmentes módját a mi századunk (értsd: a 20. század) kezdte ismerni és becsülni. Mi tanultuk meg szeretni és érteni Chagall és Picasso képeit, mi éreztünk rá Proust és Cocteau gyermekszobájának nosztalgikus, lírai levegőjére. Mi kaptunk kedvet arra, hogy odafigyeljünk gyermekeinkre, esetleg hátunkon hordozzuk őket, mint az indián anyák, mi próbáljuk megérteni zaklatottságukat, kutatni furcsa okoskodásuk jelentését. Felismertük ezzel azt is, hogy a gyerekek élményvilága a valóság egyik érvényes feldolgozása; elfogadtuk az öntörvényű gyermeki létet, mint a látványnak egyik lehetőségét, mint az esztétikumnak egyik forrását.
A modern művészet, a mélylélektani vizsgálódás, a pedagógiai megújulás vágya együttesen hozták létre a gyermeki élményvilág módszeres feldolgozásának igényét.”1
Mérei Ferenc vállaltan lelkes rajongójaként megdöbbenve találtam meg fent idézett gondolatát. Pontosabban döbbenten olvastam újra. Hiszen immáron azzal a szemlélettel nyertek új jelentést a szavak, amely az utóbbi év munkáinak, olvasmányainak hatására alakult, konstruálódott bennem és általam gyermekről, művészetről, nevelésről, valamint mindezek kapcsolatáról. A szemléletformáló olvasmányok közül kiemelkedik egy frissen, 2013-ban megjelent tanulmánykötet, mely a Gyermekkultúra Kutatócsoport munkájának eredményeként került kiadásra Szekszárdon. A kötetet Bús Imre szerkesztette, címe Tanulmányok a gyermekkultúráról. Maga a könyv esztétikus, jó kézbe venni, végigtekintve a szerzők névsorán pedig színes, sokrétegű megközelítését ígéri a gyermekkultúrának. Bús Imre, Kéri Katalin, Tészabó Júlia, Trencsényi László, Király Gabriella, Tancz Tünde, Klein Ágnes, Müller János, Tóthné Lázár Noémi tanulmányai meg is tartják ezt az ígéretüket. Szándékaik szerint kísérletet tesznek a gyermekkultúra elemeinek felvázolására, értelmezésére, fogalmi tartományának meghatározására, egyes elemeinek elemzésére, mindezt korábbi, jelentős munkák folytatásaként. Ugyanakkor fontos leszögezni a tanulmányok bemutatása előtt, hogy egy hiánypótló, figyelemfelhívó, nagyon is originális kezdeményezés első gyümölcsét veheti a kezébe, kedves olvasó! Egy szemüveget kap, mely segíti abban, hogy kaleidoszkópszerűen, mégis rendezett egységben tekintsen a gyermek tanulmányozására, oktatására, művészeti nevelésére, megmutatja, hogy a kulturális alap, mint közös nevező akkor is egységbe forrasztja a mesterségesen elválasztott tudományterületeket, ha arról nem veszünk tudomást. Komplex szemléletmódjával, izgalmas témáival egységben láttatja a művészetpedagógiákat, a gyermekért és a gyermek által alkotott művészetet, egyben kibővíti a kultúra általános fogalmát annak gyermekkel kapcsolatos vonatkozásaival. Ugyanakkor elegánsan hagy szellemi és tartalmi helyet jövőbeli kutatások és tanulmányok számára, melyek a gyermekkultúra fogalomkörébe újabb és újabb területeket kapcsolnak majd be. Ezért lehetne a kötet címe: Bevezető tanulmányok a gyermekkultúráról, illetve Tanulmányok a gyermekkultúráról – Első kötet.
Jó olvasást, inspiráló perceket!
Bús Imre: A gyermekkultúra vázlata
Bús Imre tanulmánya nagyon átfogó, széleskörű értelmezési keretét adja a gyermekkultúra fogalmának. A sokrétegű áttekintés szövetének sűrűségét és színességét az is biztosítja, hogy a Gyermekkultúra Kutatócsoport tagjai beleszőtték saját perspektíváik, tudományterületük tapasztalatait a munkába. Maga a kifejezés a 80-as évektől él, alakul és hat a magyar tudományos nyelvben, a német és angolszász nyelvterületen örömmel használt Kinderkultur, Kultur für Kinder és Children’s Culture megfelelőjeként, elsősorban Trencsényi László kezdeményezésére – tudjuk meg a tanulmányból. A gyermekkultúra szervesen illeszkedik az egyetemes emberi, a mindenkori nemzeti, a történeti időben és térben aktuális társadalmi, közösségi kultúrába. Érdekes, fontos, kulturálisan meghatározott kérdés, vajon mi is a gyermekkor, vajon meddig húzódik határvonala?
A tanulmány a gyermekkultúra hagyományos elemeként mutatja be a játékot, forrásaként jelöli meg a deszakralizációs folyamatból kinövő népszokásokhoz kapcsolódóan a népi gyermekjátékok világát. Másik hagyományos elem a művészetek világa, a művészet a gyermekért és a gyermek által értelmezésben. Fontos a művészeti közvetítő formák sora (sorrendjük is kifejező): ének, zene, tánc, gyermeki ábrázolás, a gyermekvilágnak szóló tárgykultúra, gyermekirodalom, bábszínház, gyermekszínjáték, drámajáték. A gyermekkultúra újabb elemei közé sorolva jelenik meg a fotó, a film, a televíziózás, rádiózás, az internet kultúrája. Rendkívül jó személetet mutat annak elkerülése, hogy a gyermekkultúra jelenségvilágait az iskolai kultúra oppozíciójaként határozzuk meg, ezért a tárgykörbe határozottan besorolja az iskola kultúráját, tananyagával, szervezési módjaival, szemléletével, rejtett tantervével, kapcsolati kultúrájával együtt. Jómagam ide sorolom az óvodai-iskolai ünnepeket is.
A gyermekkultúra jelenségeit érdemes interdiszciplináris megközelítéssel kutatni és bemutatni, ennek a ténynek nem mond ellent, hogy a tanulmány sorra veszi azokat a tudományterületeket, melyek tárgya a gyermekek kultúrája. A felsorolás izgalmas eszmélésekhez vezet, rávilágít, milyen fontos a gyermekkultúra multiperspektivikus értelmezése, megemlíti többek között a környezetkultúrát, a gyermekfilozófiát, az építészetet, ezzel előkészíti a gyermekkultúra közvetítésének, a közvetítés rendszerének, folyamatainak friss értelmezését.
A felnőtt természetes felelőssége, szereprepertoárjának szerves része a közvetítés, a kultúra továbbhagyományozása, ugyanakkor alapvetésként ismeri el a tanulmány azt a tényt, hogy a gyermek önállóan is tevékenykedik, cselekszik, alkot, létrehozza és működteti saját kultúráját. Ebben a kontextusban a hangsúly a két pólus közötti átjárásra, a dialógusra kerül. Bús Imre tanulmányából megismerünk még a gyermekkultúra magyarországi jelenlétéből fontos tartalmi és szervezeti elemeket, egyben kiváló áttekintést kapunk a Gyermekkultúra Kutatócsoport megszületéséről, annak terveiről, fontos eredményeiről.
Kéri Katalin: „Okos asszony nem marad gyermek nélkül” – Anyai szerep, gyermeknevelés a 17-19. századi Magyarországon
A tanulmány a család- és gyermekkor-történeti vizsgálatok részét képező izgalmas területet jár körül, amely egy átfogó, nő- és nőnevelés-történeti kutatás része. Tudományos igényességgel, egyben izgalmasan mutatja meg a gyermek felé fordulás és az anyaság kultuszának kibontakozását.
Ma, amikor lehetséges, sőt természetes a nők magánszférán túli szerepvállalása, a családi életen és az anyaságon túlmutató önérvényesítése, érdekes, sokrétegű többletjelentéseket kínál a jelen elvárás horizontjából történő múltba tekintés. A téma nemzetközi és hazai szakirodalmának alapos körüljárása közben a szerző többek között bemutatja a pszichológus Shari Thurer nézeteit, aki a „jó anyáról” szóló elképzeléseket a különböző történeti korokban egymást követő, férfiak által kreált folytonosan változó mítoszoknak tekinti. Az anyai szerep különböző korokban és földrajzi helyzetekben megragadható kutatásainak áttekintése során a francia Elisabeth Badinter nem kevesebbet állít, mint hogy az anyai szeretet az ember esetében nem ösztönös, ezért az adott történeti-társadalmi feltételrendszerhez igazodva változást mutat, feltételekhez kötött.
Az anyaság históriáját olyan olasz, holland, francia, angol, német valamint magyar nyelvű publikációk, kutatási eredmények áttekintésével adja meg a szerző, melyek mindig egyéb releváns és fontos kutatási területhez kötöttek, ilyen például a lánynevelés, a nőideál kérdése, vagy az anyai feladatok és a háziasszony szerep összefüggéseinek, együttes jellemzőinek feltárása. Kéri Katalin tanulmánya átfogó, az érdeklődő olvasó kíváncsiságát teljesen kielégíti, figyelme mindenre kiterjed a 17-19. századi Magyarországon a gyermek nevelését és az anyai szerep lényegét nyújtó kérdéskörökben.
A tanulmány hatására izgalmas, aktuális kérdések sorjáznak az olvasó fejében a korabeli idézeteket átgondolva: vajon nőnek lenni egyenlő anyának lenni? tényleg az anya feladata, az új nemzedéket, az „előbbeninél jobbnak” teremteni? ebből következik-e, hogy kezü(n)kben a nemzet sorsa? a születésszabályozás magánügye a nőnek, avagy közügy, hiszen „káros a társadalomra népesedési és ez által közgazdasági szempontból”? Legérdekesebb kérdés pedig: vajon attól, hogy az anyaságról, családról, gyermekekről, női szerepekről szóló tanulmányok nagy részét nők írják manapság, vajon még mindig a férfiak határozzák meg (értsd: adott társadalmi-gazdasági elvárások), ki a „jó anya”?
Kéri Katalin munkájával értelmezési keretet teremt, egyben validitást ad a jelen gyermekkultúrájáról való gondolkodásnak. Egyértelművé teszi számunkra, hogy gyermekekre irányuló kutatásokat, esetünkben a gyermekkultúra kutatását, mindig tág értelemben vett társadalom- és eszmetörténeti, valamint pedagógiai, neveléstudományi alapok és keretek kontextusában szükséges és lehetséges végezni.
Tészabó Júlia Törekvések a 20. század elején a gyermekkultúra területeinek meghatározására
A gyermekkultúra fogalmának kikristályosodása hosszú folyamat. Ennek néhány meghatározó állomását mutatja meg kiváló tanulmányában Tészabó Júlia. A gyermekkultúra kiindulópontja a századforduló reformpedagógiáinak művészetpedagógiai ága, amelynek megközelítésmódjából adódik a terület máig is alkalmazott kettős jellege: egyrészt a gyermekek számára készült művészet másrészt a gyermekek saját alkotásainak művészete képezi területeit. Az 1914-es Gyermekművészeti kiállítás magában foglalta az otthon, óvodában, iskolában, játék során a gyermek környezetét alkotó területeket. Helyet adott a gyermekségre adott képző- és fotóművészeti reflexióknak, a gyermeki alkotó tevékenység frissen feltárt folyamatainak, valamint szórakozása ekkor bontakozó területeinek, úgymint bábszínház. A megvalósult kiállítás megmutatta, milyen lehetőségeket kínálnak a gyermekek művészeti nevelésének szempontjából az anyagi és szellemi kultúra kortárs eredményei, megmozgatta a korabeli kulturális elitet, a művészvilágot, a kulturális szervezeteket és intézményeket, valamint mellé állt a főváros vezetése, jelezve milyen nagy fontosságot tulajdonítanak a gyermekkultúra első összefoglaló bemutatásának.
Az 1930-as kiállítás címe: A gyermek otthona, iskolája, könyve, játéka, ruhája lett, mely demonstrálta, hogy fokozatosan egyre újabb területek épülnek be a gyermekkultúra fogalmába, ez a folyamat természetesen a jelenig tart. Tészabó Júlia lebilincselően érdekes stílusban mutatja be korabeli dokumentumok, folyóiratok (például: Gyermekművészet (!), Magyar Pedagógia, Magyar Iparművészet) felhasználásával azt az alakuló-formálódó komplex művészeti-pedagógiai szemléletmódot, amely a kortárs gyermekművészeti törekvések nemzetközi vonulatába is szervesen illeszkedett. Nádai Pál tanár, művészeti író szerepét ebben a folyamatban kiemelten, részletesen taglalja a tanulmány. Nádai e rendezvények konkrét hasznáról szóló cikkében azt állítja „a művészeti nevelés erőkifejtése olyan tőke, amely ha nem is egyszerre, de idővel egészen bizonyosan a gyönyörnek és a lemérhető gazdasági haszonnak búsás kamatait fizeti vissza.”
Trencsényi László: A gyermekkultúra felhalmozása a hetvenes-nyolcvanas években (visszaemlékezés)
A tanulmányban áttekintett korszak a Trencsényi által következetesen már nem és még nem korszakként aposztrofált 70-es, 80-as évek. Még nem határozta meg alapvetően a gyermekkultúra arculatát a piac, a maga aktuális divathullámaival és hamburger gyermekkultúrájával, valamint már nem követelt politikai-ideológiai hűséget a nem bőkezű, de nagyon is létező állami támogatás, hiszen a gyermekkultúra számára nem volt (annyira) félelmetes. Így vált valósággá az értékszempontok komoly érvényesítése a gyermekkultúrában, mely értékszempontok horizontja folyamatosan tágult a művészvilág és a hatalom sajátos paktumának köszönhetően. Izgalmas kutatások sorát indukálhatja már ez az egy gondolat. Nézzük, a szerző milyen bizonyítékokkal szolgál írásában. A címben hangsúlyosan megjelenik a visszaemlékezés kifejezés, a szöveg ugyanakkor évszámokat közöl, valamint az évszámokhoz kapcsolódó objektíven ellenőrizhető eseményeket ír le, meghatározó történéseit a magyar gyermekkultúra gazdagodásának. Természetesen kérdéseket feltenni, vitatkozni érdemes és lehet a fogalomhasználattal; „eredeti felhalmozás”, „modern gyermekkultúra”, akkor most „ideológiamentes vagy ideológiamentesnek tűnő” gyermekkultúra? A párbeszéd, a közös gondolkodás csak gazdagíthatja a magyarországi gyermekkultúra részletesen bemutatott múltjából és aktuális jelenéből alakuló jövőjét. Segíthet megtalálni az igényes jelen időt! Nézzük a felvillantott főbb eseményeket, színeket, melyek pointillista festményként egy nagyon is élő, eleven képet festenek elénk, időutazást biztosítanak a 70-es, 80-as évek Magyarországának gyermekkorait meghatározó kulturális hatásokba: Gyermekesztétikai Hét, Gyermekszínjátszó fesztivál (1974); táncházmozgalom, játszóházmozgalom; Játékkultúra kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában (1979); Szórakaténusz Játszóház és Múzeum; a Pannonia Stúdió magyar rajzfilmjei; Kaláka; Gyermekirodalmi tanácskozás: mese, gyermeklíra és kamaszregény; Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó sorozatai; Éneklő Ifjúság; Harlekin Bábszínház; Művészek a gyermekekért konferencia (1985); Gyermekmúzsák és Kincskereső folyóirat; valamint a Gyermek-televízió műsorai: Cimbora, Útravaló, Csörgősipka, Zseb TV, Fabula. A szövegből általam kiemelt felsorolás csupán kedvcsináló és hangulatkeltő. Jellegzetessége a 70-es, 80-as évek gyermekkultúrájának, hogy olyan elismert művészek vállán nyugodott, akik szavatolták az igényes, a gyermekeket komolyan vevő, színvonalas gyermekkultúrát, ugyanakkor egyszerre, egymással természetes kölcsönhatásban, mondhatjuk komplex szemlélettel, könnyedén vitték azt a hátukon. Ebben az időszakban a gyermekkultúra eseményei és megnyilvánulásai tömegeket tartottak érték közelben a gyermekvilágban. Merész állítás? Bizonyítása újabb kutatást inspirálhat. Érdekes adalékokkal szolgálhat saját generációm, érdekes rádöbbenésem, hogy mindez az én gyermekkultúrám része. Létezik-e olyan (közülünk), aki nem emlékszik a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó által kiadott sorozatok közül a Delfin könyvekre? A Búvár zsebkönyvek gyerekeim legkedvesebb kedvenc könyvei, ma már komoly gyűjtőkhöz kerülnek példányai. Ki emlékszik arra, ahogy szívdobogva várja a Képes történelem sorozat legújabb kötetét, mennyi érzést, emléket hív elő a Kockásfülű nyúl zenéje, a diafilmnézés hangulata, most éppen ki dúdolja, hogy cim-cim cimbora? Nehéz elfogulatlanul olvasni a saját gyermekkultúrámról, de fontos felelősséggel gondolkodni a jövő és a jelen gyermekkultúrájáról. Ehhez ad muníciót, inspirációt Trencsényi László tanulmánya.
Király Gabriella: A gyermeki világkép jellemzői
Király Gabriella fejlődés-lélektani szempontból közelít a gyermekhez, fejlődés-lélektani szempontból tárgyalja a gyermekit, tanulmányában elsősorban az óvodás korra és a kisiskolás kor kezdetére fókuszálva. Igényesen mutatja meg, hogy az óvodás gyermek a világ titkainak kifürkészése közben hogyan alkot tapasztalataiból, ismerettöredékeiből, élményanyagából Mérei Ferenc kifejezésével ultrajelenségeket, azaz számára csorbítatlan egészet alkotó, azonban logikai ellentmondásoktól nem mentes elméleteket és magyarázatokat. Az óvodás világmagyarázó elvei közül részletesen taglalja az animizmust, az artificializmust, a finalizmust, kitér a gyermeki realizmus tárgyalására. Helyesen emeli ki, hogy a mágikus világmagyarázó elvek olyan sajátos valóságok, melyekkel a világ érthetővé és átláthatóvá válik, azaz nem az óvodás fantáziáját, hanem gondolkodását tükrözik számunkra. A tanulmány a szerző által is elismerten erősen támaszkodik Mérei Ferenc munkásságára. Azonban Mérei markánsabban artikulálja azt a tételt, hogy a gyermek világa és gondolkodása minőségileg más, mint a felnőtté. A gyermek nem kevesebb és nem tudatlan, élete nem hézagos felnőtt élet, világa szerkezetében és törvényszerűségeiben más világ.
A tanulmány végső fejezetében érdekesen mutatja meg a szerző az óvodás gyermek egocentrikus gondolkodását, valamint gondolkodásának ebből következő sajátosságait, például gyermekmitológia, gyermekközpontúság, gyermeki etimológia, végletek kiemelése, az ellentmondás-mentesség igényének hiánya.
Tanulmánya bevezetésében kiemeli azt a fontos igényt, hogy a gyermekkultúra tanulmányozása során figyelembe kell vennünk a gyermekek társadalmi változások nyomán alakuló és formálódó világszemléletét, napról-napra formálódó világképét, ugyanis a társadalmi-kulturális változásokkal együtt változik a gyermekkultúra, ezen belül a gyermekek világképe. A felhasznált szakirodalom segítségével alapos összefoglalóját nyújtja a mára klasszikussá vált, könyveiket 50-90 éve publikáló elméletalkotók munkásságának (Piagaet, Freud, Kohlberg, Erikson, Hermann Alice, Mérei Ferenc), így kiválóan alkalmas anyag leendő pedagógusok elméleti felkészülésének segítésére. Ez az erény azonban kijelöli a munka határait is. Felhívja a figyelmünket arra, a gyermekkultúrának milyen izgalmas kutatási területei várnak még felfedezésre, milyen fontos feltárni a gyermeki világképnek és gondolkodásnak az utóbbi fél évszázad társadalmi-kulturális hatásainak következtében észlelhető változásait.
Tancz Tünde: Az olvasóvá válás első lépései – A könyvek szerepe a kora gyermekkorban
A gyermekkönyvek kifejezik a társadalom kultúrához és gyermekekhez való viszonyát, a felnőttek társadalmának gyermekekről alkotott értékrendjét és képét, egyben demonstrálják a gyermeki befogadás és élményszerzés folyamatait. Értékelésük és funkciójuk kulturális folyamatokban alakul ki, használatuk, valamint megértésük pedig híven tükrözi az aktuális kor társadalmi, kulturális szerkezetét és szegmentációját. A gyermekkönyvek tehát a gyermekkultúra körébe tartoznak mint társadalmi-kulturális-történelmi dokumentumok, ezért érvényesek rájuk a kultúra általános tendenciái. Ebből következően a gyermekkönyv fogalmához nem lehetséges elméleti úton, elvontan közelíteni. Közönségszociológiai szempontból a kilenc-tíz esztendősnél fiatalabb gyermekek számára kiadott könyveket értjük gyermekkönyvön. Tancz Tünde ügyesen kalauzol minket ebben a fontos témában. Bemutatja a gyermekkönyv kutatás hazai helyzetét, összehasonlítva az angolszász eredményekkel és lehetőségekkel. Kutatások szerint a hazai gyermekkönyvkultúra rangjának és színvonal-emelkedésének feltétele lenne olyan színvonalas gyermekkönyvkritika életre hívása, mely a szülőkön, szakembereken keresztül orientálja magát a gyermekkönyvkiadást, az illusztrátorokat és a szerzőket is. Remek történeti áttekintést ad a szerző a gyermekkönyv születéséről, problémaközpontúan mutatja be a magyarországi gyermekkönyvkultúra jellemzőit. A gyermekkönyvkiadás új trendjei, az igényes kivitelezésű, művészi könyvek, a fiatal magyar szerzők és illusztrátorok alkotásai, a korábban tabunak számító témák feszegetése meglehetősen lassan nyer létjogosultságot a hazai piacon. A felnőttek elvárásait követik a gyermekek elvárásai a könyvekkel kapcsolatban (is); fontos az örömelv azonnali kielégítése, a könnyen elérhetőség és könnyen emészthetőség, a felszínes látványosság. Azaz a tömegkultúrán nevelkedők populáris szempontjai váltak meghatározóvá a kor szellemiségének megfelelő, egyedi, igényes tartalmú és kiadású magyar gyermekkönyvekkel szemben. Elgondolkodva, piros kérdőjelet rajzolok az égbe, vajon mindez kinek a felelőssége, kik és mit tehetünk a változásért?
Tancz Tünde írásából megtudhatjuk, hogy a literációs kompetenciákat elsősorban a család alapozza meg kulturális szokásaival, életstílusával, értékrendjével, hagyományaival. A képeskönyv-nézegetés, a képekről való beszélgetés, az interaktív mesélés, valamint a könyvolvasás – a lefekvés szertartásának részeként vagy egyéb alkalmakkor – a tapasztalatszerzés leghatékonyabb és leggyakrabban alkalmazott tevékenységei a korai életszakaszban. A kulturálisan előnyös helyzetben lévő, iskolaorientált családokban nevelkedő gyermekek iskolába lépés előtt több éves, gazdag tapasztalati anyagot halmoznak fel. Jártassá válnak az írott szövegek használatában, a kommunikációs viselkedési módok begyakorlásában, az ikonikus jelek értelmezésében, számos olyan nyelvhasználati és interakciós készséget sajátítanak el, melyek elengedhetetlenek az olvasás és az írás későbbi elsajátításához. Legfontosabb pedig, hogy kulturálisan hátrányos helyzetben lévő gyermektársaikkal szemben ők azt tapasztalják meg, hogy ezek a tevékenységek a környezetükben kulturálisan nagyra értékeltek. Az intézményes nevelésnek feladata tudatos nevelőmunkával, a megfelelő, inspiráló literációs környezet kialakítása, preventív és reedukációs módszerek ismerete és szakszerű alkalmazása, melyekkel kompenzálhatják a családi nevelés esetleges hiányosságait, segíthetik a kultúra egésze szempontjából marginalizálódó családok (újra) integrálódását.
Rendkívül értékes része Tancz Tünde tanulmányának a befogadás gyermeki sajátosságait kiválóan bemutató fejezet. Ebből megtudhatjuk, hogy a gyermekkönyvek mediálnak a percepció és a gyermeki gondolkodás között, egyben a gondolkodás és az érzékszervi funkciók kölcsönös összefüggésrendszerét mozgósítják. A gyermekkönyv komplex hatása, hogy működésbe lendíti mind az öt érzékszervet: a látást, a hallást, a tapintást, az ízlelést és a szaglást. Ezt a hatást azzal mélyíti, hogy a gyermek a könyvből kapott információkat átfuttatja saját emlékképein, saját érzésein, az érzékelés összekapcsolódik a reflexióval. Ergo a gyermekkönyv egyszerre fejleszti az érzelmi, a szociális, valamint az értelmi intelligenciát és kompetenciákat. Mindezen tudományos igényességgel összefoglalt információk nagy valószínűséggel dobogtatják meg szülők és pedagógusok szívét, ébresztik rá a felnőtteket saját szerepük felelősségére az igényes olvasóvá nevelésben.
Klein Ágnes: A magyarországi német gyermekirodalomról
Az európai gyermekkultúrának része a magyar gyermekkultúra, melynek természetes részét képezi a magyarországi németek gyermekkultúrája, mely a közös nyelv alapján kötődik a német gyermekkultúrához, a magyar gyermekkultúrához pedig a közös társadalmi valóság megélése nyomán.
Fontos kérdés, vajon miért van szükség a mai bőséges és színvonalas, minden igényt kielégítő német gyermekirodalmi alkotások mellett egy speciálisan magyarországi német gyermekirodalomra? A választ részben megadták a bevezető mondatok. A magyarországi német gyermekirodalom speciálisan kötődik Magyarországhoz, a magyarországi németséghez. Más szókinccsel, eltérő nyelvi eszközökkel találkozhatnak a gyermekek egy olyan irodalmi alkotásban, mely magyarországi német művész tollából született. Egyrészt a különleges nyelvi fordulatok miatt, amelyekben a magyar-német kétnyelvűség és a két kultúra találkozása autentikusan tükröződik, másrészt a kulturális emlékezésnek is pótolhatatlan és kiváló tárházai ezek a művek. A művészet segítségével a magyarországi németek hagyományaival, kultúrájával, történelmük fordulópontjaival is megismerkedhetnek a gyerekek, mely információk segítik identitásuk alakulását, így az önlegitimáció forrásai.
Klein Ágnes munkájában bemutatja a magyarországi német gyermekirodalom elmúlt negyven évének történetét, helyének, szerepének változásait. Kiemeli, hogy ezek a változások pontos képet adnak a gyermekről való gondolkodás változásáról és a gyermekirodalom társadalmi szerepéről, annak társadalmi elfogadottságáról is vallanak. A remek összeállítás azért (is) nagyon hasznos és szükséges, mert a magyarországi német családokra jellemző nagymértékű nyelvvesztés következtében a német nyelv kiszorult a családok életéből.
A magyarországi német gyermekirodalom palettáján végigtekintve versekkel, elbeszélésekkel találkozhatunk, hiányoznak a drámai műfajok és az ifjúsági regény. Klein Ágnes a magyarországi német gyermekirodalom áttekintése során négy csoportba osztja a műveket; megtalálhatók egyrészt nevelő szándékú, didaktikus művek, másrészt a gyerekeket szórakoztatni kívánó alkotások, azután a gondtalan gyermekkor leírásai, valamint léteznek művészek, akik a gyermeki létet kritikusan, valósághűen ábrázolják irodalmi alkotásaikban. A tanulmány értékes kincsesbányát tartalmaz a magyarországi német gyermekirodalom alkotásaiból, melyből ötleteket meríthetnek pedagógusok és szülők egyaránt. Változatos témájú, általában egyszerű felépítésű művek ezek, amelyek tanórai alkalmazása, otthoni olvasása nem csak a magyarországi német gyerekeknek segíthet a német nyelv tanulásában.
Még egy kérdés motoszkált bennem a tanulmány olvasása közben: miért pont a művészet? Klein Ágnes érdekes választ ad, amikor bemutatja, hogy egy integratív német óra a magyarországi német gyermekirodalom felhasználásával megvalósíthat egy belső integrációt (elbeszélés, levél írása), egy tantárgyakon átívelő integrációt (ének-zene, történelem), a külső integrációt pedig a jelen kultúrájának sűrű szövetébe ágyazottsága, a mai problémákra való reflektálás biztosítja. A tanulmány friss, komplex szemléletével, az olvasás során feltáruló rétegeivel továbbgondolkodásra ösztönzi a figyelmes olvasót, követendő példáját adja a nemzetiségi gyermekkultúra jelenkori ápolásának.
Müller János: Hajósi német mondókák, gyermekdalok
Hajós városa földrajzi fekvésének is köszönheti, hogy még a közvetlen közeli falvaktól is viszonylag elszigetelten folytatta mindennapi életét, egészen a múlt század közepéig. Így vált lehetővé a hajósi hagyományok helyi viszonylatban is egyedülálló továbbélése, mely hagyományoknak értékes részét képezik a nemzetiségi mondókák és gyermekdalok, melyek a nyelv játékos elsajátításán túlmenően a zenei anyanyelv elsajátításában is meghatározó jelentőségűek. Müller János tanulmánya megmutatja a hajósi zenei anyanyelv sajátosságait.
A szerző egyfajta zenei ösvényen kalauzolja végig Olvasóját, amelyet végigjárva a térden lovagoltató mondókáktól – melyek a gyermek által megélt és létrehozott első művészi produktumok – eljut a népdalokig. A tanösvény állomásain értékes hajósi mondókákat, dalokat mutat meg a tanulmány.
Tóthné Lázár Noémi: Énekes népi gyermekjátékok és jeles napok zenei anyaga
Aki nagypénteken napfelkelte előtt megfürdik, vagy megmosdik, az szép lesz, azon nem fog a betegség, mert az e napi víznek varázsereje van. Ha ezt hamarabb tudom! Tóthné Lázár Noémi érdekes tanulmányának célja, hogy rövid áttekintést adjon konkrét példákkal illusztrálva a magyar énekes népi gyermekjátékok, valamint a jeles napokhoz tartozó népszokások zenei anyagáról megmutatva azok közös vonásait. Kiemeli, hogy ezeknek a játékoknak a mozgásai, térhasználatuk mára elhomályosult, mágikus képzetek, egykori rítusok maradványainak tekinthetők. Nagyon értékes a gyűjtött zenei anyag, és az ahhoz kapcsolódó szokások leírása, érdemes lenne azt CD-vel kiegészíteni. A szerző tanulmánya végén jelöli meg az óvodás korosztályt mint a bemutatott népi énekes gyermekjátékok célközönségét. Az óvodai ünnepek bizonyos értelemben az óvodai élet, az óvodapedagógia lelkének is tekinthetőek, azok megszervezése, nagy figyelmet és szakmai tudást igényel a pedagógustól. Az ekkor kapott értékek mélyen beépülnek a személyiségbe, lassanként pedig tudatos értékítéletté fejlődnek. Kodály Zoltán azt mondja, „a zenei nevelés 3-7 éves korban a gyermeki értelem és a lélek fejlődésének legfontosabb idejében rendkívül nagy jelentőségű. Az óvodával, annak zenéjével foglalkozni tehát nem mellékes kis pedagógiai kérdés, hanem országépítés”.2
A gyermekkultúrával tudatosan, igényesen foglalkozni, szintén ember- és országépítés, ennek fontos állomása a Tanulmányok a gyermekkultúráról kötet kézbevétele. A könyv kiváló fóruma a gyermekkultúra komplex művészetpszichológiai, művelődésszociológiai, esztétikai, eszmetörténeti, elsősorban pedig neveléstudományi fókuszú kritikáinak és kutatásainak, egyben műveltségünk tágításával, érdeklődésünk irányításával felhívás keringőre.
Ahogy Fülig Jimmy írja, folytatása következik!