Tudás, munka, lélek, odafigyelés

Oroszlán Anikó recenziója

Fenyő D. György: Az irodalomtanítás módszertana – Éthosz és praktikák. Tea Kiadó, Budapest, 2022.

Kezdő tanároknak bizonyára sok frusztrációt okoz a bizonytalanság, hogy amikor „élesben” is a pályára lépnek, milyen módszerekkel, technikákkal kápráztassák el a diákjaikat és tegyék befogadhatóbbá a tananyagot. Nem egyszerű ugyanis megfelelni az adott korosztály igényeinek, a kimeneti, felvételi, érettségi és egyéb követelményeknek, a fenntartónak, a szülőknek, a kor adott divatjainak; és még hosszasan lehetne sorolni, mi minden frusztrál egy tanárt, pláne, ha még a pályája elején jár. Az irodalom különösen érzékeny terep, hiszen évek óta tapasztalhatjuk, hogy a tantárgy egyrészt a (főként kívülről generált) ideológiai csatározások terepe. Másrészt tagadhatatlan, hogy a fiatalok olvasási szokásai megváltoztak, a tantárgy iránti érdeklődés érezhetően csökkent, ahogy az emelt szinten érettségizők és a bölcsész- és tanárszakra jelentkezők száma is. Habár igyekszünk óvni az irodalomtanítás becsületét és renoméját, manapság a tudásszerzés fő szempontjai a gyakorlatiasság és a hasznosság. Többek között ezért is fontos, hogy jó módszertani kézikönyvek szülessenek lehetőleg olyan szakemberek klaviatúrájából, akik nem csak hogy érthetően írnak, de a szakma gyakorlati oldalával, nehézségeivel, dilemmáival is maximálisan tisztában vannak.

Fenyő D. György Az irodalomtanítás módszertana című könyve kapcsán az olvasó egyik első benyomása éppen az, hogy a szerző ebben a bizonytalanságban szeretne biztos fogódzókat és praktikus segítséget nyújtani. Habár a humán tudományok és tantárgyak kapcsán újabban időről időre felmerül, hogy a konkrét hasznuk nem látványos, hogy a tudományos értékük vagy a hozzájuk kapcsolódó tanítási módszerek nem korszerűek, a könyv fejezetei olyan magától értetődően adják ennek cáfolatát, hogy a magyartanárban határozottan felbuzog az optimizmus. A munka kétségtelenül grandiózus vállalkozás, és a két vaskos kötetre pillantva felmerül a kérdés, lehet-e (vagy kell-e) ezt egyvégtében, egyetlen narratívaként olvasnunk. Vajon lineáris, egyenes vonalú folyamat-e az irodalomoktatás, vagy lehet benne ide-oda ugrálni, esetleg epizodikusan haladni, a módszerekből és a szövegekből random válogatni.

Az egyvégtében olvasás lehetetlen küldetésnek tűnik. Nem csak a terjedelem miatt, hanem azért is, mert Fenyő D. György az irodalomtanítás minden kisebb-nagyobb aspektusát hosszasan és bőségesen tárgyalja, ez a rengeteg anyag és szempont pedig egyetlen tanóra vagy munkafolyamat során biztosan nem kerül megfontolásra vagy felhasználásra. Nem minden tematikus tervben, tanítási egységben vagy eszköztárásban szerepel például a csoport- vagy projektmunka, a kutatás vagy a kortárs irodalmi szövegek olyan mélységű ismerete, amibe ez a kötet bevezet minket. A gyakorlati felhasználásban ezért célszerűbbnek tűnik, ha a szerző által felajánlott módszerekből, technikákból inkább válogatunk és szemezgetünk. Ez rendben is van így, hiszen a hasznos kézikönyvek így működnek.

Munkája elején a szerző világosan kijelöli a kereteket és megfogalmazza a céljait is. A Pedagógiai ars poetica című alfejezetben hét tézisben kapjuk meg azokat az alapvetéseket, amelyek az irodalomtanítás bázisaként szolgálhatnak (17. o.). Ezek közül talán egyik legfontosabb az attitűdformálás fontossága, ami nem csak a tantárgyhoz való hozzáállást jelentheti, hanem valamiféle általánosan érvényes emberi magatartás és értékrend kialakítását is. Ennek lényegi szerepére a könyv alcíme (Éthosz és praktikák) is rezonál. Fenyő D. György nagyon magabiztosan, stabilan, hitelesen és közérthetően szólítja meg a célközönségét és tesz javaslatokat, miközben azt is végig érzékelteti, hogy ezek a módszerek és eszközök mindig személyes interakcióban érvényesülnek.

A megszólított olvasók, felhasználók köre meglehetőségen tág: azok a magyartanárok, akik a tantárgyat a közoktatásban működő iskolákban (gimnázium, szakgimnázium/technikum, szakiskola) 5-12. évfolyamig tanítják (11. o.). Viszont akármennyire nagy is ez a csoport, a módszertani meglátások és feladatok azoknak tudnak a legtöbbet segíteni, akiknek nehezére esik az ötletelés, kevésbé találékonyak, vagy épp nincs ihletük az adott tananyaghoz, témához, problematikához. Ez a könyv egyik legnagyobb erénye egyébként, hiszen mi sem segít jobban egy aktuálisan tanácstalan tanárnak vagy egy pályakezdőnek, mint egy olyan gyűjtemény, ahol ésszerű magyarázatokat, ötleteket, és főleg számtalan gyakorlati feladatot talál.

A másik észrevétel a célközönség meghatározásával kapcsolatban, hogy bár a szerző a lehető legszélesebb tanári olvasóközönséghez akar szólni, a kiválogatott szövegek, feladatok és módszerek alapján mégis inkább az feltételezhető, hogy az anyag a stabilabb alapműveltséggel és háttérrel rendelkező tanulókra lett szabva. A negyedik, Az irodalomtanítás célja című fejezetben erre azt a magyarázatot kapjuk, hogy a gimnázium az az iskolatípus, ahol az értelmiség utánpótlása történik, ezért ott szem előtt kell tartanunk minden fontos célt: a kánon átadását, az olvasóvá nevelést, a szövegértési, szövegalkotási, valamint a metaforikus gondolkodás képességének fejlesztését és a nemzeti kultúra ápolását (59-60. o.). Ugyanakkor viszonylag kevés szó esik más iskolatípusokról, a hátrányos helyzetű tanulókról (1051. o.) és például a differenciálásról (1057. o.) és egyéb nehézségekről is.

Fenyő D. György javaslatai végtelenül alaposak, a fejezetek elméleti fejtegetéseit bőséges szempontsorok, vizuális szemléltetések és feladatok követik. Ebben a zavarba ejtő bőségben elgondolkodhatunk, hogy vajon mindebből mennyi férhet bele egy átlagos tanár munkájába vagy egy diák tanulási időszakába. Teljesen érhető persze, hogy a szerző szabadságot ad és ajánl azzal kapcsolatban, hogy a szaktanár mit választ ki a tananyagból és milyen egyéb tervekkel rukkolhat elő, ám a tizenkét darab Móricz-mű (215. o.), Eugene O’Neill drámái (227. o.) vagy Weöres Sándor A kétfejű fenevad című drámájának tanítása (250. o.) talán meglepően nagy falatnak tűnhetnek. Ugyanígy távoli illúzió lehet a tanulmányírás (560. o.) vagy az értekezés (570. o.-tól). Az ilyen merésznek ható és nagy kihívást jelentő ötletek mellett persze mindig van számos praktikus javaslat, ami azért rávilágít arra, hogy az irodalomtanítás itt mégsem valamifajta elitista tevékenységként jelenik meg, hiszen egyszerűbb feladatok és pragmatikus megközelítések is tényleg bőséggel akadnak. Így tudjuk a helyén kezelni azokat az anyagrészeket, szövegeket, amelyek egy magyarórán vagy az iskolai oktatás során nagy eséllyel soha nem kerülnek majd elő.

Nagyon szimpatikus az is, ahogy Fenyő D. György leszámol számos mítosszal, köztük például azzal, hogy a frontális óravezetés rossz és haszontalan (622. o.), életrajzot tanítani nem korszerű (266. o.) vagy hogy a csoportmunka mindig, minden esetben gyümölcsöző és hatékony (703. o.). Ez azért is nagyon fontos, mert a tanár jellemzően hajlamos mindig az újabb, divatosabb trendeknek hinni, azoktól várni valami nagy csodát, miközben alábecsüli a hagyományosabb, mostanra már elavultabbnak ható módszereket. Itt azonban sokak számára nagyon imponáló lehet, hogy az újabb, kooperatív megközelítések mellett tárgyalásra kerülnek olyan triviálisnak tűnő kérdések, mint a hangos olvastatás (395. o.), a memoriter (411. o.) vagy a dolgozatírás (917. o.) és a házi feladat (948. o.). Viszont emiatt a részletesség miatt gondolhatjuk esetleg azt, hogy Az irodalomtanítás módszertana befogadhatatlanul terjedelmes olvasmány.

Mert hát a könyv tényleg nagyon hosszú, függelékkel együtt majdnem 1200 oldal. Fenyő D. az „éthoszt” és a „praktikákat” tíz részben tárgyalja, ezek között értelemszerűen vannak hosszabb fejezetek (Olvasás és írás, Műelemzés, Munkaformák), rövidebbek (A tanulás technikái), sőt, egészen rövidek is (A tanórán kívül, Nehéz kérdések, Attitűdök). Ez teljességgel érthető, hiszen a szerző elsősorban a tanórán zajló munkát igyekszik elemezni és segíteni, ennek megvalósítására tesz javaslatokat. Lényeges szempont, hogy nagyon figyel a feladatosításra, vagyis nem elméleteket fogalmaz meg, hanem a gyakorlatba teszi át minden elképzelését. Bár a Mit lehet csinálni irodalomórákon című hosszú lista (22. o.) pontosan érzékelteti a korlátlan szabadságot, mégis nagyon fontos, hogy összeszedve lássuk: az irodalomoktatás (persze a különféle kimeneti követelmények teljesítésén túl) a lehetőségek végtelen tárháza.

Ugyanakkor a megközelítések fontos hangsúlya az ún. „szövegmanipulációs” érvekre való hivatkozás, azaz annak kiemelése, hogy a magyartanítás a szövegek értelmezéséről, elemzéséről szól (II. rész: Műelemzés, 8. fejezet: Szövegmanipulációs feladatok). Ehhez persze – ahogy az már fentebb is szóba került – olykor nem elhanyagolható az életrajz és az ahhoz kapcsolódó érdekességek ismerete sem, de alapvetően mégis főleg a szövegekkel kell dolgoznunk.

Kiemelendő, hogy a kötet a 2020-as NAT kerettantervei előkészítésének idején íródott (47. o.), azaz még kevéssé tud arra reflektálni, hogy az új követelmények milyen (vagy mennyiben más) elvárásokat támasztanak a tanárok és tanulók felé. Fenyő D., bár biztosan megtehetné, nem politizál, talán tudatosan tartja távol magát az oktatási rendszer kritikájától is. Ehelyett marad inkább téma- és gyakorlatközpontú, és csak a munkája végén fogalmaz meg valamiféle rezignált aggodalmat a humán művelődés válságával kapcsolatban (1110. o.).

A könyvet nem csak a fejezetek címe alatt található mottók teszik barátságossá és olvasmányossá, de az a kollegiális és szimpatikus hangvétel is, ami az egész szöveg stílusát jellemzi. Egyértelműen érezhető, hogy Fenyő D. György közösségben, szellemi műhelyben dolgozik és gondolkodik (a Köszönetnyilvánításban meg is említi a Magyartanárok Egyesületét), ahogy az is, hogy a minőségi munka egyik fontos feltétele és origója számára a tanár személye.

Ha összegezni szeretném, mi mindenre van szükség ahhoz, hogy az irodalomórák jók legyenek, hogy egy tanár jól végezze a munkáját, négy elemben látom ennek garanciáját. Ezek: a tudás, a munka, a lélek és az odafigyelés. (1106. o.)

Ehhez még érdemes mindenképpen hozzátenni a szakmai maximalizmusra való törekvést és az igényességet is. Amíg vannak olyan tanárok, akiknek ezek jelentik a mércét, legalább a tantermekben nincs miért aggódni.