Mihály Ildikó: Félig üres?

Francia röpirat a pedagógiai pesszimizmus nevében

Jean-Paul Brighelli: Butaságra kárhoztatva. Az iskolák programozott halála. Budapest, 2006, Kairosz Kiadó. Fordította: Nemes Krisztina.
 

„Az iskola megölte önmagát, az iskola halott; ezzel az állítással tanárok vagy szülők, pedagógusok vagy politikusok is egyetértenek. A tudás ugyanígy halott. A színvonal mind általánosabbá váló csökkenése fokozza az esélyek egyenlőtlenségét; a társadalmi felvonó is defektet kapott.”
 

Megdöbbentő szavak; nemcsak az általa szakmai kudarcként minősített iskolai történések miatti fájdalom keserűsége hatja át e röpirat szerzőjének, a tanárként és pedagógiai szakíróként egyaránt szigorú kritikusnak tartott Jean-Paul Brighellinek a szavait; ő ugyanis súlyos vádakkal illeti tulajdonképpen az intézményes oktatás egész rendszerét. Elsősorban azzal, hogy állítja: szerinte az iskola ahelyett, hogy hasznára lenne tanítványainak, segítené őket az életben, sok tekintetben kifejezetten az ártalmukra van. A marseille-i történelemtanárnak – aki mára már az ottani egyetem professzora is lett – nem ez az első nyilvános  megnyilvánulása; neve jól ismert a szakmai körökben, hisz’ a ’80-as évektől kezdve publikál; először irodalmi témájú esszékkel jelentkezett, majd – társszerzőkkel együtt – egy nevelési kézikönyveket adott ki; 2002-ben pedig a jelenlegihez hasonló szigorral fogalmazta meg lesújtó véleményét az érettségi vizsgák franciaországi gyakorlatáról.1 E szóban forgó könyvében pedig – minden bizonnyal jó szándékú haragjában – nemcsak „lerántja” a leplet az oktatás teljes rendszerének jelen anomáliáiról, hanem egyúttal az iskolák nem is olyan távoli jövőben elkerülhetetlenné váló megszűnését is vizionálja.

Persze sem a téma nem új, sem a megfogalmazásban vibráló indulatok nem szokatlanok, és nem is előzmény nélküliek; az iskolát mint intézményt ugyanis már régóta sokan, sok mindenért, sokféleképpen elsiratták-eltemették. A XX. század utolsó harmadában különösen gyakorivá váltak az oktatás jövőjével kapcsolatos – a fenti szerzőéhez hasonlóan – pesszimista vélemények; Ivan Illich  például már a 1970-es években megfogalmazta látomását az „iskolátlanított” társadalomról2, Neil Postman pedig az – általa a gyermekeket megbetegítőnek tartott – oktatási rendszert még a kultúra erodálásával is megvádolta3. Egyesek pedig az iskola szocializációs szerepének további lehetőségeit vonják kétségbe.4 De az oktatás jövőjét ilyen-olyan módon elvitató, összefoglalóan antipedagógiainak nevezett irányzatok szakirodalmi megnyilvánulásai mellett se szeri, se száma az iskolákban is tetten érhető ún. „fekete pedagógia” gyermekellenességét ostorozó, különféle nézőpontból, jobbító vagy éppen bizonytalanságot keltő szándékkal megírt közleményeknek sem.5

Brighelli szóban forgó „röpiratát” inkább az elsőként említett, azaz jobbára az antipedagógia szemléletmódját magára vállaló bírálati szándék produktumának tekinthetjük; de nem hallgathatjuk el azt sem, hogy indulataitól eltekintve azért egynémely megállapításával vitathatatlanul egyet kell értenünk. Kövessük hát végig a szerző tematikusan elrendezett gondolatait!

Elsőként az iskolai minősítés kérdése kerül terítékre, különösen a szakmai képesítő és az érettségi vizsgák jelenlegi gyakorlatának szemszögéből. A szakmai képzést azzal a váddal illeti, hogy ”mindenkinek olyan képesítést ajánl, amilyenre az iparnak szüksége van”; ezzel a kijelentésével azonban nem a franciaországi képzések munkaerő-piaci használhatóságát jelzi, hanem elsősorban arra utal: az intézmények nem veszik figyelembe kinek-kinek a saját érdeklődését, adottságait. Nagyon helyteleníti egyébként is az egy bizonyos szakmára való iskolai felkészítést, mert úgy látja: ezzel túl szűk keretbe kényszerítik bele a tanulót – csak a széles körű általános ismeretek adhatnak alapot az eredményes szakmai munkához. (Erre a véleményre „rímelnek” is egyébként – többek között – a hazai szakképzésben több mint másfél évtizede bevezetett ún. „világbanki modell” programjai.) Azt is nehezményezi Brighelli, hogy ma azokon a munkahelyeken, ahol 15 éve még középfokú végzettség nélkülieket alkalmaztak, ma már érettségizettekre tartanak igényt; ebben ugyanis nem a munkahelyek szakmai igényeinek a fejlődéssel együtt járó, ahhoz szükséges emelkedését, hanem a képzettségek szintjének folyamatos csökkenését látja. Mindezek tetejében Brighelli nyíltan euroszkeptikus nézeteket is hangoztat; különösen kárhoztatja a lisszaboni stratégiát, mondván, hogy ennek a célja tulajdonképpen nem más, mint hogy „az oktatást egy teljességgel kiszámíthatatlan gazdasági környezethez és egy olyan munkaerőpiachoz igazítsa, ahol a képzések színvonala egyre alacsonyabb”. Erősen vitatható kijelentés; vajon voltak-e Franciaországban, akik vitatkoztak vele?

Amúgy Brighelli az érettségit sem tartja sokra (erről persze korábban sem volt jobb a véleménye), mert – mint írja – ma már ez a vizsga legfeljebb csak azt jelzi, „ki melyik korosztályhoz tartozik.” (Ez annál inkább meglepő megállapítás, mert Franciaországban a tanulóknak köztudottan nagyon szigorú követelményeknek kell megfelelni az érettségin, ezért is van az, hogy – Európában – itt a legmagasabb a sikertelenül maturálók száma.) Ami pedig az iskolai nevelőmunkát úgy általában illeti, Brighelli meggyőződéssel vallja, hogy kevés a tehetségtelen tanár és az igazán ostoba diák; mindegyiket csupán – többé-kevésbé akarata ellenére – belekényszerítik ebbe a szerepbe. És abba is, hogy – mint mondja – tanár helyett dajka, szociális munkás vagy haver legyen. A mai iskolában ugyanis – hangzik a szerző summázata – lényegileg „betiltották a tanítást”; kiölik a gyerekekből a tudás utáni vágyat; az iskola egyfajta rendező-pályaudvarrá vált, ahol mindössze a megfelelő vágányokra tolják rá a gyerekeket; de a továbbjutáshoz már nem kapja meg a kívánt segítséget.

Felpanaszolja az anyanyelvi kultúra és a történelem tantárgyak jelentőségének a tanításban tapasztalható csökkenését; ezek ugyanis – állapítja meg igen helyesen – nagyon hiányoznak ahhoz, hogy a tanulókból értelmileg és érzelmileg megfelelően fejlett személyiség alakulhasson ki. Nem ismertetik meg a mai iskolák a gyerekeket az igazi irodalmi értékekkel; megelégszenek azzal hogy azok „kiherélt” változatait adják a kezükbe (itt a „zanzásított” irodalmi művek elolvasásával megelégedő gyakorlatot ostorozza; hasonló viták nálunk is időről-időre fellángolnak). Különösen súlyos gondot lát a tanulók rossz helyesírásában; ez pedig, mint mondja, komoly munkaerő-piaci hátrányokkal is együtt jár; Brighelli ugyanis úgy találja, hogy a munkavállalók érezhetően ragaszkod(ná)nak ahhoz, hogy alkalmazottaik írásban is, szóban is korrekten használják anyanyelvüket, amire pedig – mint a példák mutatták – az iskola nem készíti fel őket. Sajnálatosan kiment a divatból – említi meg – a hangos olvasás gyakorlása is, nyilván ennek is szerepe van abban, hogy nagyon alacsony szintű a tanulók szóbeli kifejezőkészsége; az elmondottak miatt a mostani fiataloknak nincsenek megfelelő szavaik még arra sem, hogy „rendezzék azt a néhány gondolatcsírát, ami megfogan bennük”. Sőt, ezt is felelőssé teszi azért, hogy – mint mondja – manapság olyan kis mértékű a társadalmi ranglétrán való felemelkedés, a sikeresen megvalósított intergenerációs mobilitás…

Ami pedig a történelemoktatás háttérbe szorítását illeti, súlyos vádakkal illeti a politikát azért, mert az iskolában – mint mondja – „…azelőtt megtanítottuk a népnek a saját történelmét, ma azon igyekszünk, hogy a gyerek ne tudjon róla, hogy valami is történt, mielőtt ő megszületett volna.” Ez az állítás pedig legalább annyira intoleráns és igazságtalan, mint a vallásosságnak az utóbbi húsz esztendőben tapasztalható terjedése Franciaországban – és másutt is –, a lehetséges magyarázatok végiggondolása helyett pedig láthatólag beéri egy nagyon indulatos kifakadással: „A vallásosság azért tér vissza, mert összehangoltan kiirtották az értelmet és a történelmet.” (Érdekes módon ez az egyetlen gondolat, amitől a kiadó az utószóban szükségesnek tartotta elhatárolni magát.)

Az osztályismétlés-buktatás tilalma is szóba kerül Brighelli könyvében. Elutasítja ezt a gyakorlatot és a hozzá fűzött magyarázatokat is azzal az indokkal, hogy ha túlságosan megkímélik a gyerekeket a kudarctól, nem fognak tudni alkalmazkodni később a társadalmi követelményekhez, nem tanulják meg, hogy mindenért fizetni (!) kell. S nem nyeri el a szerző tetszését az iskoláknak azon törekvése sem, hogy – úgymond – „nyissanak a külvilág felé”; a különböző iskolai kirándulóprogramok pedagógiai hozadékát ugyanis éppúgy megkérdőjelezi, mint bármiféle tevékenykedtető foglalkozásét. Mindezekben a tanulás utáni vágy kiölését véli felfedezni…

Szemére hányja a modern pedagógiai gyakorlatnak azt is, hogy túl nagy szerepet biztosít a technológiai eszközöknek, hogy a pedagógia az utóbbi időben – mint mondja – „az audio-vizualitás megszállottjává” vált; úgy látja ugyanis, hogy mindezzel a korábbinál jóval kevesebb tudás átadására van csak lehetőség.  Nemkülönben megrója az iskolát azért is, mert annyira toleráns igyekszik lenni a legkülönbözőbb szocio-kulturális környezetből érkező tanulókkal; ezt a szándékot ő úgy minősíti, hogy az iskola túlértékeli az utca kultúráját. Mindez megmutatkozik – mint magyarázza – az iskolában és környezetében eluralkodó agresszivitás növekedésében, az erőszakos cselekedetek okozta megannyi problémában is. Mivel pedig ezek a jelenségek óhatatlanul az oktatás színvonalát erodálják, ezzel indokolja azt az állítását is, hogy „az elit-egyetemeknek 0,1  százaléka jön munkáskörnyezetből”. Innen is látszik, hogy Brighelli egyedüli kiútként az elitizmus újraélesztését tudja elképzelni; így legalább – feltételezi – lesznek olyan tanulócsoportok, akik még megkapják azt a kultúrát, ami a régi iskolában természetes volt.

 *

Vajon a hazai iskolák működését megismerve változtatna-e a véleményén a szerző, enyhítene-e szélsőséges nézetein és az ezekben megnyilvánuló indulatokon?

• 1. L’ Argumentation 2nde-1ère.
• 2. Ivan Illich Deschooling Society  című könyve  1973-ben jelent meg  (Penguin)
• 3. Neil Postman: The Disappearance of Childhood  (A gyermekkor eltűnése).  New York, Vintage Books, 1994.
• 4. H. Gieseckle: Iskola és szociálpedagógia. In: Kozma Tamás – Tomasz Gábor (szerk.): Szociálpedagógia. Osiris Kiadó – Educatio Kiadó, 2003.
• 5. 2006-ban magyar szerzők is – kifejezetten segítő céllal – összeállítottak e témában egy kötetet; ld. Hunyady Györgyné – M. Nádasi Mária – Serfőző Mónika: Fekete pedagógia. Értékelés az iskolában. Argumentum Kiadó.