Beavatás – többszörösen
Szót kértek a színházművészet és a színházpedagógia leendő doktorai. Patonay Anita írása
A Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolája júniusban tartotta meg soron lévő Műhely- és Új Nemzeti Kiválóság Program (ÚNKP) konferenciáját.
A Doktori Iskola hallgatói műhelyekbe szerveződve kutatják, járják körül a doktori értekezésük témáit vagy az ÚNKP-pályázatnak köszönhetően a doktori témájukhoz kapcsolódó problémaköröket, minderről nyilvános konferencia keretei közt számot adhatnak, elmondhatják: hol tartanak. A Doktori Iskola hallgatóinak e konferenciák lehetőséget teremtenek arra, hogy a félév során elért eredményeikről beszámoljanak társaiknak, illetve a konferencián megjelenő érdeklődő résztvevőknek. E rendezvénynek köszönhetően a műhelyek tagjai megismerhetik a többi műhely tagjainak kutatási témáit, akár kapcsolódási pontot is találva egymáshoz.
A Doktori Iskolában jelenleg három műhely működik: Jákfalvi Magdolna SZIKE (Színházi Kreativitás-Eszközök) Műhelye, Stőhr Lóránt filmes és Karsai György Beavató Színházi Műhelye. A 2021-es tavaszi szemesztert záró nyári konferencián ez a három kutatói műhely mutatkozott be egymásnak. A konferencia címe idén az Újraíródó történetek és kreativitás gyakorlatok volt.
Jákfalvi Magdolna Kutatói Műhelye, a SZIKE két szekcióban mutatkozott be. Az első szekció a Történetírói kreativitás címet kapta, vezetését Nánay István vállalta el. Szó volt itt egy 1920-as, Szentpál Olga megvalósította operaházi koreográfiáról, a Madzsar-iskola notációs módszeréről, Gellért Lajosról, Fedák Sári szabadkai vendégjátékáról, a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmes képzésének születéséről, Herczeg Ferencről, Ruszt Józsefről, a 70-es évek Utcaszínházáról. A második szekció címe az Analitikus kreativitás lett, melyet Eperjesi Ágnes vezetett. Itt előkerültek: Ladik Katalin performansza, Mészáros Márta, Howard Baker, Ruttkai Éva, Dióssy Gábor munkássága, illetve olyan témákról esett szó, mint az énmitológia, az átírás szakralitása, a tánc határa.
Ezután következett Stőhr Lóránt filmes Kutatói Műhelye, amely három szekcióban mutatkozott be: a Doku szekció Almási Tamás, a Filmkészítés szekció Stőhr Lóránt és a harmadik, a Filmtörténet szekció Gelencsér Gábor vezetésével. A filmes hallgatók prezentáltak Pedro Costa Vitalin Varela című, Xantus János Eszkimó asszony fázik című filmjéről, és az előadásokban olyan témákat jártak körül, mint a családi fényképek szerepe a filmben, az „én” és a „mi” viszonya, a személyes téma nehézségei, a rendező és szereplő viszonya a dokumentumfilmekben, a részvételi filmes gyakorlatok Magyarországon, illetve beszéltek a Sodrásban (Gaál István és Sára Sándor emlékezetes nemzedéki filmje) zenei világáról, a Rákosi-korszak magyar filmjeiről, a „gonosz szem” filmes ábrázolásról, a „radikális hűség” filmes megjelenéséről, előkerült még a dokumentum szó fogalmának körüljárása, Pilinszky filmforgatókönyvei, a kultúrkampf és a történelmi film viszonya is.
A konferenciát immár egészen közvetlenül színház-pedagógiai témakörökkel Karsai György Beavató Színházi Kutatóműhelye zárta. Karsai György műhelyének bemutatójában tisztázta azt, hogy a műhely tagjai számára mit jelent a „beavató színház”, ez a jeles fogalom, melyet először a legendás Ruszt József alkalmazott, s melyről Honti György, a tatabányai színház színésze, a Wesley Főiskola drámatanára nem oly rég sikeres neveléstudományi PhD-dolgozatban fejtette ki kutatásokon, interjúkon alapuló álláspontját. Karsai három fő megközelítést emelt ki a beavató színház értelmezésével kapcsolatban, amely meghatározta a csoport munkáját: 1. dráma, 2. előadás, 3. alkotási folyamat. Egy-egy alkotó, művészetközvetítő szakember a három aspektusból választott, és ez alapján hozta létre saját beavató színházát, melyek egy-egy részlete került bemutatásra. Előkerült színházi beavatás tárgyaként Weöres Sándor lírai világa, Csehov Sirálya, a „figuraszínházi szemlélet” vizsgálata, Kárpáti Péter Díszelőadása, a gyermekirodalmi kánonba épült „jóságtörténet”, a Hétfejű Tündér bábszínházi beavatója s Az aranyhajú ikrek közismert meséje, Jelinek és Buñuel kapcsán az ún. „kreatív felejtés gyakorlatok” beavatója is. A „beavató színház” műfaja továbbra is útkeresések és műfaji sokféleség jegyében keresi helyét az óvoda, iskola és a színház világa között, vállalva a személyiség- és közösségfejlesztésben való aktív részvétel felelősségét, nemkülönben a „közönségnevelés” feladatát is keresik a játszótársak és szakemberek, a színház nyelvét, világát értő és érteni akaró (jobbára fiatal vagy éppen „kezdő”) nézők körét tágítandó, gazdagítandó. Ismeretes, hogy a doktori iskola vezetője maga is gyakorló „beavató”. A „Helené” előadása évekkel ezelőtt túllépett az akkori Ódry Színpadon, fontos része volt a Szépművészeti Múzeum antik napjának. A professzor a színpad szélén ülve – civil öltözetben – hol kommentálta, értelmezni segítette az adott jelenetet, hol maga is a cselekmény továbbhaladásának aktív részese volt. A múzeumi bemutatón hosszan zúgott a taps a teremben, amikor a furcsa trójai történet végén kimondta a „tanulságot”: egy olyan országban, mely hazugságra épül, nem lehet élni. Euripidész e tragédiája szerint Helenét, az öldöklő hosszú háború okozójaként mégsem rabolta el a trójai királyfi, ám a spártai király, a győző Menelaosz ennek nem örülhet, sőt igazán nyilvánosságra sem hozhatja, hiszen akkor a trójai háború teljes értelmetlensége tűnne elő.
Összefoglalva a szakmában példásan helytálló doktori iskola bemutatkozó napját elmondhatjuk: összesen harminchét előadó hat szekcióban prezentálta sokszínű, sok területet felölelő kutatását a tizenkét órás konferencián. Színház és közönség, színház és a nevelés-oktatás világa közt igényes, magas izzású kapcsolatok születhettek.