L. Ritók Nóra: Csak türelem, csak az kell

Csoportmunka

A magyar pedagógus megszokott már mindent. Rezignáltan veszi tudomásul a híreket. Ha hittant kellene oktatnia, hát azt oktatna. Ha büntetnie kell motiválás helyett, megteszi. Ha egész nap bent kell maradnia, hát bent marad. Ha nem kap fizetésemelést, hát nem kap.

Jó lesz majd, csak nem most. Majd egy kicsit később. Megint később. Megszoktuk már. A magyar pedagógus legfontosabb tulajdonsága lett a megszokás. A beletörődés. A helyzet elfogadása.

L. Ritók NóraMert a legtöbb pedagógus megszokta már, hogy évről évre összébb kell húzni magát. Hogy rég nem jut már könyvre, újságra, színházra, autóra, ruhára is csak a turkálóból, hogy nem megy már nyaralni, már táborba sem, mert azt a szülők sem tudják megfizetni, hogy nem tudja már felújítani a lakást, hogy gond lett az internet-előfizetés, még jó, hogy a suliban van, és nem megy már a tantestületi kirándulásra sem. Mert nincsen rávaló. És nem köszöntik már egymást meg a tantestületben, mert az is gond, azt a keveset összedobni a másiknak. Meg annak is probléma, aki tartja, a süti, kóla is pénzbe kerül. És gond a gyerek, a saját, aki tanulna, de nincs miből taníttatni, megint összébb kell húznia magát, de már nincs hova. Belefásul, beleőrül, kedvetlen lesz, fáradt, nem akar mást, csak letudni gyorsan az óráit, és utána menni, a munka, a pénz után. Korrepetál, nyelvórát ad a szerencsésebb. Régen rendesen akarta, számlával, adózva. Ma már eszébe sem jut. Feketén tanít, zsebből zsebbe, kevésért, mert a szülő sem tud fizetni túl sokat. Aki még tud egyáltalán. Akit még érdekel, hányas lesz a gyereke. Más másfele keresgél. Műkörmös, fodrászvizsgát tesz, vagy nyulat tenyészt, esetleg falakat fest, vagy plakátot ragaszt. Takarít. Gyerekre vigyáz. Pultos lesz. Egyre kevesebben találnak bármit. A számlák meg gyűlnek. 

Megszokta már, hogy nem kell gondolkodnia. Be kell tartania, amit kérnek. Lejjebb kell adnia. Hol van már, amit gondolt régen tanításról, elhivatottságról, módszertanról? Régen fontos volt a gyerek öröme, az ő öröme a munkában, régen még akart kipróbálni, kitalálni dolgokat, de szép lassan darálta be a fénymásolópapír hiánya, és az, hogy az innoválása a kutyát sem érdekelte. Végül már őt sem. Maradt annál, ahogy őt is tanították, a kizárólag frontális oktatásnál, szemléltetés nélkül: „olvasd el, fiam, és töltsd ki a munkafüzetet”. Néha még megmozdult benne valami, de elnyomta. A fizetését így is megkapja. Ennyit megkap. Mint a többi. 

Persze volt, amit meg kellett csinálni. Például a helyi tanterveket. Vagy ki kellett dolgozni a szöveges értékelést. Aztán jött a kompetencialapú oktatás. Közben meg a minőségbiztosítás.  Az IPR. A kompetenciamérés és még sok más. Továbbképzésekkel, ahol kicsit megint felpezsdült benne a szakmaiság, aztán a négyévenkénti változások, melyek felkaptak, kötelezővé tettek, majd elhagytak mindent, megtanították arra is, hogy itt se lelkesedjen. Minek bármit beépíteni, mikor a következő kormány oktatáspolitikája úgyis lenullázza?

És megszokott mindent, helyileg is. Azt, hogy a politika begyűrűzött az iskolába, nem problémázik már az igazgatóváltáson, a fekete pólós, bakancsos kollégán, az iskola nevének megváltoztatásán, a tradíciók átírásán, a cigányozáson, zsidózáson. Hiszen mindenhol lehet, a parlamentben, az önkormányzatnál… meg otthon is hallja a gyerek. Majd pont ő szóljon? Minek? Nem szól hát semmiért, nem akarja megjegyeztetni magát, jobb csendben meghúzódni, így is sokakat elért már az elbocsátás, és munkát találni nem egyszerű. Lett hát közmunkás pedagógus már, meg hajléktalan is. De aki még ott van, belül az iskolában, még reménykedik. És alkalmazkodik. Simul. Az állás ugyanis kell. És ehhez most gyakorta más magatartásforma kell, mint amit eddig megszokott. De megy neki. Megy ez is.

Megszokta, hogy már senkinek nem fontos. Nincs már pedagógusnap, szál virág, még év végén sem. Nincs már tekintély, a tudás a legkevésbé lényeges ebben az értékzavaros világban. Nézi hát ő is a szappanoperát, jó az, minek kellene más. Ezzel legalább lesz közös téma másokkal. Shakespeare-rel kevesebbre menne. 

A magyar pedagógus megszokott már mindent. Rezignáltan veszi tudomásul a híreket. Ha hittant kellene oktatnia, hát azt oktatna. Ha büntetnie kell motiválás helyett, megteszi. Ha egész nap bent kell maradnia, hát bent marad. Ha nem kap fizetésemelést, hát nem kap. Már vállrándítással intéz el mindent. Már a tanáriban sem beszélgetnek egy-egy új oktatási hírről. Minek? Nem rajtuk múlik. Rajtuk már semmi sem múlik…

A nagy megszokásban pedig lassan elvész minden. Minden, ami az értelmiségi létbe emelte, ami ott tartotta, eleinte még rendesen, később már csak az illúziója volt meg, ma már az sem. 

Azt hiszem, ma nagyon sok magyar pedagógusban csak a nagy üresség van. És ebben az ürességben kellene felnevelni az új generációt. Egy olyat, akikben lesz tudás, kreativitás, akik megfelelnek majd a kor elvárásainak. Egy olyan kor elvárásainak, amiben a bizonytalanság  tűnik az egyetlen biztosan értelmezhető dolognak.

A szerzőről: 

Hozzászólások

Van olyan, kit Nóri lejegyzett. Tán sokan. S ha nem vigyázunk egyre többen. Én másokról szólnék. Akik nem törődnek bele. Akik azért zárják be fülüket a változó oktatási irányelvek előtt, mert őrzik a maguk szakmai minőségét. Jó lenne, ha szólnának, de érthető hogy nem teszik. Akiknek megadatott, hogy jó műhelyben, iskolában dolgozhatnak, hol vezető viszi s veszi vállára az egyre logikátlanabb, s méltánytalanabb iskoladöngölő őrületek elleni kiállást - mert ugye Te is ezt teszed Nóri! S ahol nincs ilyen vezető, ott marad az ezerszer átkozott osztályteremajtó, mit magára csuk, s tanít arra, mi fontos. Ez is érthető, de nem helyeselhető. Mert arra tanít, mi megöli a demokráciát -a vélemény elhallgatására, csúsztatásra, túlélési aknák árkolására. Sokfélék vagyunk, s ha általánosítunk, besétálunk azoknak a csapdájába kiknek politikáját bíráljuk. Ők ismerik a magyar lelket, s mi meg a magyar pedagógust? Nem.

"Fiatal, egészen fiatal ember ez a kolléga. Nemrégen jött az egyetemről. Lapokat járat és egy radikális tudományos szemlébe dolgozik...Az igazgató, aki nem korlátolt ember, beszélt velem egyszer minderről. ... a fiatal kollégáról. Legyintett a kezével és ezt mondta: "Hagyni kell". Hallgatott. Aztán: "Majd betörik". (...) Én is betörtem. Az igazgató is betört. Mind szomorú gebék vagyunk: valószínűleg, mert nem érdemlünk mást. Nem vagyunk versenyekre alkalmasak; nincs tehetségünk hozzá. Gebék vagyunk, a nemzet gebéi." (Márai Sándor: Bébi vagy az első szerelem 1943, 27.p.)

... és az egész cikk, talán ha csupán a pedagógusokra lenne érvényes, akkor ki húznánk egymást a bajból... a fásultságból, de minden szakmában, minden munkahelyen ez van... (már ahol van munkahely, ahol nincs ott még nyomottabb a gondolat, az élet...)
Néha vannak fiatalok... vagy csupán másképp gondolkodók, akiken létszik a lelkesedés, a "megváltom a világot" érzés. akik talán maguk már nem érhették meg azt, hogy van valamim, ami kézzel fogható... és most nincs, mert nekik talán sose volt, ...ők tudnak még másképp gondolkodni, másképp érezni, másképp tenni... talán.