Majoros Mária: Szemérmetes Erzsók

Részlet a 12 év című készülő könyvből

 

(Amikor a fiam 17 éves volt, az osztályfőnöke 27 igazolatlan órát akart neki beírni egyszerre, mert egy orvosi igazolást elfelejtett leadni. Ez a tanárnő igazolatlan órákkal próbálta kamaszkorú tanítványait félelemben tartani. Végül sikerült kiharcolni, hogy csak 7 igazolatlan órát írjon be, ami ugyanolyan igazságtalan volt. Ekkor döntöttem el, ha leérettségizik a gyerekem, „12 év” címmel megírom, mit kell kiállnia egy szülőnek, amíg a gyereke megkapja az érettségi bizonyítványát. Amikor a tanítványaim, a szüleik vagy az ismerőseim meghallották, hogy egy ilyen könyvet szeretnék írni, ömlöttek belőlük a történetek, hogy mennyi igazságtalanságról hallottak, amelyek különböző gyerekekkel estek meg az iskolai éveik alatt. Először azt gondoltam, hogy ez gyerekek története lesz. Amikor leültem megírni az egyes eseteket, akkor rájöttem, hogy ez nem a gyerekek története. Az egyes történetek bármikor bármelyik gyerekkel megeshettek, véletlenszerű volt, hogy éppen ki lett az „áldozat”. Jóllehet a szereplőknek semmilyen kapcsolatuk nem volt egymással, és különböző iskolákba jártak, mégis összekapcsolta őket a kiszolgáltatottság, amit különböző módon és helyzetekben kellett megtapasztalniuk.)

A gyerekek rögtön a Szemérmetes Erzsók nevet adták neki, mert szinte azonnal ráéreztek, hogy a pesti entellektüel máz alatt egy falusi kocsmárosné tenyeres talpas közönségessége és szabadszájúsága rejtőzik. És nem tévedtek, mert Erzsébet száján gyakran csúsztak ki nem kifejezetten irodalminak mondható kifejezések, hacsak nem Kerouac, Updike vagy az amerikai úgynevezett beat irodalom valamely másik szerzőjének a stílusában gondolkodunk. Erzsébet az őszinteség és a fiatalos lendület jelének tekintette a káromkodásokkal tarkított indulatkitöréseit.

A tanárnő egy esős október végi napon szinte berobbant a tantestület életébe. A korábbi magyartanár a tanév kezdetén felmondott, és az iskola rögtön szeptemberben ott állt tanár nélkül. Az igazgató igyekezett gondoskodni a szakhelyettesítésről, de szeptember végére a gyerekek és a szülők is elkezdtek morogni. Az eset sürgősségére való tekintettel több újságban is hirdetés jelent meg. Erre jelentkezett Erzsébet.

Kirobbanó energiával kezdte a munkát, állandóan pörgött, szervezett. Gyorsan összebarátkozott a kollégáival, hamarosan jó kapcsolatba került az igazgatóval is. Úgy tűnt, nagyon határozott pedagógiai elképzelései vannak. Az állandó pörgés részét képezte, hogy gyakran konzultált a kollégáival a tanítványairól. Ezekbe a megbeszélésekbe mindig beleszőtte a saját három kamaszkorú fiával átélt problémáit, amivel a kollégái egy részében ösztönös szimpátiát keltett maga iránt. Ezek közé tartozott az igazgató is, akinek szintén három gyereke volt, ezért különösen hiteles embernek érezte Erzsébetet, ugyanis az volt a véleménye, hogy a gyereknevelést nem könyvből kell tanulni.

Erzsébet ösztönösen érezte, hogy kinek mit kell mondania, hogy a bizalmába férkőzzön. Az igazi intrikusok nagyon kifinomult lelkek, akik ösztönösen éreznek rá más emberek gyenge pontjaira, ezek többnyire vagy a hiúság, az önzés vagy valami önértékelési zavar. Szóval a Molière által megalkotott figura halhatatlan, a Tartuffeok mindig is köztünk éltek, és ahogy Szemérmetes Erzsók példája is mutatja, köztünk is fognak élni az idők végezetéig, de addig egészen biztosan, amíg megtalálják a maguk Orgonjait.

Erzsébet nemcsak az igazgatóban lelt támaszra, hanem a munkaközösség vezetőjében is. Őt nevezzük egyszerűen Wolandnak. Woland az irodalom mágusának tartotta magát, akire semmilyen iskolai szabály nem vonatkozott. Az óráira mindig késve érkezett, majd annyira belelendült az irodalom hittérítőjének szerepébe, hogy olyan alsóbbrendű földi dolgok, mint csengetés nem billenthették ki a magasztos eszmék terjesztéséből. Természetesnek tartotta, hogy a szeptemberben megírt dolgozatot májusban javítja ki. Rá a tanterv sem vonatkozott, hiszen egy ilyen felsőbbrendű létezőtől nem lehet elvárni, hogy az egyes tananyagrészek tárgyalását időkorlátok közé szorítsa: a szellemet nem lehet megerőszakolni, a szárnyalás nem korlátozható. Így aztán gyakran előfordult, hogy az érettségi előtt még csak Petőfinél tartott. Ha valamelyik tanár vette magának a bátorságot, és szembesítette Wolandot azzal a földhözragadt ténnyel, hogy a gyerekek késve és fáradtan – mert nem volt szünetük – érkeznek az órájára, vagy lehetetlen helyzet, hogy az érettségi előtt annyira le vannak maradva, Woland az irodalom szentsége elleni támadásnak tekintette a megjegyzést. Ez persze együtt járt azzal, hogy ettől kezdve Woland és legfőbb híve, Szemérmetes Erzsók is szent kötelességüknek tekintették az eretnek tanár üldözését.

A tantestületek kitermelik a maguk „tökéletes embereit”, a „jó tanárt” mint elvont fogalmat. Ha ennek a történetnek a kapcsán stílusos akarok lenni, akkor az Ember tragédiájából az Angyalok karát kell idéznem: 

„Dicsőség a magasban Istenünknek;
Dicsérje őt a föld és a nagy ég,
Ki egy szavával híva létre mindent,
S pillantásától függ ismét a vég.
Ő az erő, tudás, gyönyör egésze,
Részünk csak az árny, melyet ránk vetett,
Imádjuk őt a végtelen kegyért, hogy
Fényében ily osztályrészt engedett.”

 Woland az új iskolában zajló első érettségi vizsgán ugyanúgy megalázta egyes tanítványait, mint az utolsón. Az első érettségi vizsgán az elnök úgy csinált, mintha nem venné észre, amikor gúnyosan odaszólt a felelő Fanninak, „Na Csicsóné van még valami mondanivalója?”. Mert a tökéletes tanár nem mond ilyet, és Fanni csak az idegességtől sírhat, hiszen a tökéletes tanár senkit nem aláz meg. Ha a gyerek mégis úgy érzi, az az ő személyes pszichés gyengesége.
Woland ebben az iskolában eltöltött utolsó érettségi vizsgáján – amikor a szobor már romjaiban hevert – az elnök többször megállította a vizsgát, és rendre utasította az immár gyarló sorba került tanárt a hasonló megjegyzésekért.

Szemérmetes Erzsók és Woland azonban akkor találkoztak, amikor Woland tökéletessége még teljes fényében ragyogott. Erzsébet azonnal érezte, hogy ki kell mutatnia hódolatát azért, hogy ennek a nagy embernek az árnyékában élhet.
És ezzel védettséget szerzett magának.

A gyerekek minden új tanárt némi tartózkodással fogadnak, de ösztönösen próbálják keresni azokat az ismertetőjegyeket, amelyek mentén elindulhat a kapcsolat építése. Erzsébettel is ez történt.

Az első egymásra találást rögtön követte az első konfliktus is, ami Erzsébet és a Kerényi család között alakult ki. Kerényi Eszter a tizedik tanévet Berlinben töltötte. A szülei szerették volna, ha Eszter jól megtanul németül, ezért egy évre beíratták egy berlini iskolába. Eszter nem szeretett volna évet halasztani, ezért kivitte magával a magyarországi tankönyveit, és negyedévente, amikor hazajött, bement az iskolába vizsgázni. Így történt ez november elején is. Alig kezdett el azonban magyarból felelni, Erzsébet félbeszakította, és közölte vele, felejtse el, hogy miközben külföldön van, itthon levizsgázik, mert ő nem adja a nevét egy ilyen – az iskolai oktatás presztízsét romboló – helyzethez. A kislány hiába magyarázta, hogy ő Berlinben mindent elolvas és megtanul, Erzsébet azt válaszolta, hogy az órai magyarázatok nélkül értéktelen a tudása. Ezt még kiegészítette azzal, hogy Eszter nyolcadik osztályos koráig a  balettintézetben tanult, ezért lehet, hogy csinos, de egy üresfejű liba, majd beírta neki az elégtelent. Eszter zokogva jött ki a vizsgáról. Végül Eszter apja ment be az iskolába,  hogy elrendezze a helyzetet. Mendemondák terjengtek arról, hogy elég fenyegetően lépett fel, mindenesetre Erzsébet soha többet nem merte bántani ezt a kislányt.

Év közben mindenki nagyon el volt foglalva a munkájával, szinte senki nem figyelt arra, hogy Erzsébet körül a két tizedikes osztályban egyre nő a feszültség. A kollégái persze néha hallották a gyerekektől, hogy baj van. Minden tanár tudja, hogy a gyerekek szeretik kiönteni a problémáikat, gyakran elfogult vagy elhamarkodott véleményt alkotnak, ezért mindig el kell telni egy kis időnek ahhoz, hogy letisztuljon a kép. Ezért türelemre intették a gyerekeket. Májusra azonban nyilvánvaló volt, hogy a konfliktusok nem csendesedtek, még csak nem is hullámzottak, hanem felerősödtek mindkét osztályban, sőt az egyikben elviselhetetlenné váltak.

Év végére olyan súlyossá vált a helyzet, hogy el kellett venni a tanárnőtől az osztályt. A gyerekek arra a kérdésre, miért tiltakoznak ennyire a tanárnő ellen, csak annyit mondtak, megengedhetetlen hangnemet használ velük szemben. Arra a kérdésre, mit értenek „megengedhetetlen hangnemen” mindig azzal válaszoltak, nem lehet elmondani, bent kell ülni az óráján, és hallani kell. Sok-sok évvel később az egyik fiú, aki akkor már Los Angelesben élt, és a United Artists reklámfotósa volt, mégis mondott egy példát. Az egyik lányt az első pillanattól kezdve nem szerette Erzsébet, ezért mindig talált okot, hogy vitát provokáljon Alizzal. Ilyenkor ha feldühödött, olyan dolgokat ordított neki, hogy „Börtönbe záratom, rács mögé juttatom, maga drogos kurva!” Aliz 14 éves volt ekkor, és természetesen se drogos, se kurva nem volt. A gyerekek viszont soha nem bocsátották meg Erzsébetnek, hogy emberi méltóságukban próbálta megalázni őket. Alizt az érettségi után a Közgazdaságtudományi Egyetemre és a Filmművészeti Főiskolára is felvették. Ma filmrendezőként dolgozik.

A feszülő indulatokat leginkább a padokon megjelenő rajzok alapján lehetett lemérni. Az egyik hátsó pad dekorációja egy hatalmas „freskó” volt, amely a „Szemérmetes Erzsók temetése” címet viselte. A kép közepén egy sírhant volt Szemérmetes Erzsók felirattal. A sírt szomorúfüzek vették körül, az égen sötét felhők úsztak. Az egész kép egy Hitchcock film sejtelmes kezdő képsorára emlékeztetett. Ha valaki figyelmesen körülnézett az osztályban, akkor felfedezhette, hogy a gyerekek nemcsak a padot dekorálták ki, hanem mindenhova Szemérmetes Erzsókkal kapcsolatos indulataikat kifejező feliratokat rejtettek el.

Két évvel az iskolába érkezése után azért valami konkrétum mégis kiderült Szemérmetes Erzsók és a gyerekek viszonyáról. Amikor a párhuzamos osztály érettségizett – ahol időközben osztályfőnök is lett – nagy felháborodást váltott ki egy osztályfőnöki óra, ahol megbeszélték a ballagást. Az egyik fiú, akinek az apja afrikai férfi volt, azt kérte, hogy halványkék ingben ballaghasson, mert neki a fehér szín nem áll jól. „Nem elég magának a bőrszíne, miért akar maga még az ingével is feltűnni!” – ez volt a tanárnő válasza. Ezek után természetesen minden fiú színes inget viselt a ballagáson.

A személyes beszélgetések során a tanár kollégákban kezdetben olyan kép alakult ki, hogy Erzsébet egy határozott fellépésű nő, aki jól tudja kezelni a különböző pedagógiai helyzeteket. Lassan derült ki, hogy Erzsébet határozott fellépése erőszakosságot és uralkodni vágyást takar. Volt még egy jellemhibája: hihetetlenül kétszínű volt.
Ez is fokozatosan derült ki a kollégái számára. Ugyanakkor a gyerekek – akik érzelmileg sokkal fogékonyabbak, mint a felnőttek – ezt szinte azonnal észrevették.

Szemérmetes Erzsók emberi lényegét és a tanítványaihoz való viszonyát nagyon hitelesen mutatja az a jellemzés, amit az osztályáról írt az érettségi elnöknek.

„Nagy Zoli az egyik fülére nem hall, ezért a beszéde kicsit érthetetlen, nem artikulál rendesen, valamint tavalyelőtt egy évet Angliában töltött, és ez nagyon visszavetette a magyar nyelvi kifejezőkészségét.”

Zoli egy magas, kisportolt alkatú, szép arcú, nagyon barátságos és udvarias fiú volt. Természetesen egyetlen Zolit tanító tanár sem vette észre ezeket a hibákat. Felvetődik a kérdés, hogyan tudhatott akkor Erzsébet ezekről a fogyatékosságokról. Úgy, hogy Zoli édesanyja mesélte el neki.

„Kovács Dávid tavaly autóbaleset következtében elveszítette az édesapját, így az amúgy is kicsit éretlen, infantilis viselkedése, fegyelmezetlensége csak erősödött, önértékelése nem objektív.”

Egy évvel a baleset után a gyerek rendben volt. A szalagavatón ő búcsúzott az évfolyam nevében. Vajon miért kellett kihangsúlyozni az elnök számára, hogy a gyerek nem tudja magát objektívan értékelni? Egyáltalán mi köze volt ennek az érettségihez? Semmi. Ezekkel a jellemzésekkel Erzsébet azt akarta hangsúlyozni, milyen jól ismeri a gyerekeket.

„Tüzes Balázs írásképe, helyesírása mindig ilyen volt, ennek nyilván vannak gyermekkori fejlődésbeli okai, ám ennek felderítésében nem volt senki a segítségemre.”

Milyen volt Tüzes Balázs írásképe? Tüzes Balázs is fogyatékos volt valamilyen szinten a tanárnő szerint. Érdemes odafigyelni arra, hogy Balázs fogyatékosságát, állítólagos gyerekkori fejlődésbeli zavarát tényként kezelte a tanárnő, jóllehet pontosan az volt a problémája, hogy nem segítettek neki ezt verifikálni.

„Kerényi Eszter hat évig a Balettintézetben tanult, majd hosszabb ideig külföldön járt iskolába, így annak ellenére, hogy rengeteget tanul, előfordulhat, hogy valamilyen egészen elemi dolgot nem tud.”

Természetesen Eszter is – mint szinte mindenki ebben az osztályban – fogyatékos volt valamilyen szinten. Dr. Kerényi Eszternek ma ügyvédi irodája van, egyébként az érettségi idején már két felsőfokú nyelvvizsgája volt.

„Horváth Karcsi születési rendellenességgel jött a világra, így szinte folyamatosan ideggyógyászati kezelés alatt áll. Írásképe a mozgáskoordinációs problémák miatt ilyen. Remélhető, hogy nem fárad ki a szóbelin, különben – bár a humán tárgyakból igen jó – esetleg képes leblokkolni, kiborulni.”

Még egy súlyos fogyatékos, szinte elmebeteg. Karcsi öt év múlva a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szociológia-könyvtárinformatika szakon szerzett diplomát. Kevés Karcsinál aranyosabb, nyugodtabb gyereket lehet elképzelni. Az ideggyógyászati kezelésből semmi nem volt igaz. Erzsébet visszaélt azzal, amit a gyerekekről tudott. Beteg személyisége felnagyította a gyerekek vélt vagy valós problémáit, hogy a megmentő szerepében tetszeleghessen magának és a külvilágnak.

„Schlett Jani igen nehezen viseli a stresszhelyzeteket. Idegességében néha udvariatlan vagy durva, de reménykedem, hogy meg fogjuk tudni nyugtatni.”

A második számú elmebeteg. Ő neves politológus lett.

Az elnöknek írt jellemzés első verziója itt véget ért. A jellemzés annyira nem illett erre a nagyon tehetséges osztályra – különböző országos tanulmányi versenyek döntősei, OKTV helyezettek, egyetemekre versenyeredményekkel bekerült gyerekek voltak ebben az osztályban –, hogy az érettségiért felelős igazgatóhelyettes arra kérte, írjon újat. Erzsébet, aki ekkor már harmadik éve a tökéletes tanár árnyékában élt – ezért maga is védettnek érezte magát, a véleményét pedig megkérdőjelezhetetlennek – nem volt hajlandó megváltoztatni amit írt. Végül az egyik szaktanár oldotta meg a helyzetet.

A gyerekek természetesen nem olvasták ezeket, mégis pontosan tudták, hogyan viszonyul hozzájuk a tanárnő. Úgy érezték, uralkodni akar rajtuk azzal, hogy „meg akarja őket menteni”. Azt is érezték, hogy a megmentés alapja az, hogy állandóan hibát keres bennük, megpróbálja mindenbe belemagyarázni, hogy segítségre szorulnak, és ez ellen kézzel-lábbal tiltakoztak.

Egy iskolai mikrokörnyezetben a hatalmi mechanizmusok majdnem ugyanúgy működnek, mint a felnőtt társadalomban. Ahogyan annak idején például a III/III-as ügynökök közül sokat úgy szerveztek be, hogy az illető elkövetett valami kisebb vétséget, ezért cserébe felajánlották, ha együttműködik, akkor eltekintenek a büntetéstől, úgy Erzsébet is megtalálta, kik azok az emberek, akik az ő szempontjából „megközelíthetők”.

A hatalom és az annak történő behódolás természetrajza is helytől és időtől függetlenül mindig azonos. A behódolónak szüksége van valamire, amit a hatalom tud nyújtani számára. Ezért a magatartásával elkezdi kifejezni a hatalom céljaival történő azonosulását, és ezt őszinte meggyőződéssé fejleszti önmagában. Az árulás az ember lelkiismerete szempontjából egy olyan súlyos bűn, aminek terhét senki nem viselné el. A hatalom céljaival történő azonosulás a lelki túlélési stratégia szerves részét képezi, így az ellenkezőjébe fordul az árulás: az áruló a meggyőződéséért bátran kiálló hős szerepében tündökölhet önmaga előtt.

Tanári pályám során és mások elbeszéléseiben is gyakran találkoztam azzal, hogy ilyen „nevelési eszközöket” alkalmazott egy tanár. Mindig olyan esetben történt ez meg, amikor a tanárnak önértékelési zavara volt: nem volt elég önbizalma, szüksége volt az állandó külső megerősítésre. Ezt biztosan úgy lehet elérni, ha embereket (adott esetben gyerekeket) rendelt maga alá. Az ilyen tanárok számára a vitákban így mindig lelki támaszt nyújtott az érzés, hogy néhányan egészen biztosan kiállnak mellette.

Természetesen Erzsébet ugyanúgy viselkedett a hatalommal szemben. Ha olyan erőt érzett magával szemben, amelytől tartott, akkor megalázkodó és meghunyászkodó lett.

Az érettségi táján a Szemérmetes Erzsók osztályában uralkodó légkört leginkább egy puskaporos hordóhoz lehetett hasonlítani, a legkisebb szikra is elég volt, hogy felrobbanjon.

Egyetlen osztály szerette még. Erzsébet igazából jóságosnak képzelte önmagát, akit gonosz erők akadályoznak abban, hogy kibontakozhasson. Ez az őt szerető kis osztály tanári létének igazolásául szolgált. Dávid a kilencedik év elején iratkozott be ebbe az iskolába. Ahogyan Aliz, úgy Dávid sem volt szimpatikus számára. Maga a tény, hogy más iskolából jön a gyerek, zavarta. Elő akarta írni, hogy Dávid vizsgázzon le azoknak a tanéveknek az anyagából, amelyeket nem ő osztályozott. Az igazgató – akármennyire is meg volt győződve Erzsébet kiváló tanári teljesítményéről, és pedagógiai nagyszerűségéről – tudta, hogy ez törvénytelen, hiszen a gyereket lezárt tanévekből akarta Erzsébet újra vizsgáztatni.
Meggyőzte Erzsébetet, hogy tekintsen el ettől. Ő belement ebbe, de a nyugalom csak átmeneti volt, mert Erzsébet nem tudott szabadulni a gondolattól: kakukkfiókát csempésztek a fészekbe.

A következő tanév végére Erzsébet és az osztály régi jó kapcsolata kezdett megváltozni. Szemérmetes Erzsók ezt egyértelműen Dávid megjelenésének tulajdonította. Pedig csak arról volt szó, hogy a gyerekek elkezdtek kamaszodni. Már nem voltak olyan engedelmesek, kezdett saját véleményük lenni, amit időnként ki is mondtak. Miután ebben a korban a gyerekek nagyon kritikusan látják a felnőtteket, így Erzsébet is nagyon megváltozott a szemükben. Elveszett a kisgyerekkori ragaszkodás, ennek helyébe kellett volna lépnie egy átmeneti eltávolodás után a felnőtt kapcsolatnak, amely a kölcsönös tiszteleten alapul.

Ehelyett az történt, hogy a tanárnő a gyerekeket elkezdte büntetni az önállósági törekvéseikért. Miután a fejlődést nem lehet megállítani, az érettségi előtti évre teljesen elmérgesedett a tanárnő és az osztály kapcsolata. A szokásos képlet jött létre: néhány gyerek szerette, a többség nem mutatta ki, de nagyon idegenkedett tőle, az osztály harmadával viszont kiéleződött a viszonya. Erzsébet elkezdett a tanári hatalmával visszaélni, és jegyekkel fegyelmezte a gyerekeket. Jóllehet az érettségig még sok idő volt, mégis állandóan az érettségi bukást emlegette.

A tizenkettedik év nagyon küzdelmesnek ígérkezett. Erzsébet azt várta, hogy a bukással történő fenyegetésnek lesz hatása, a gyerekek behódolnak és meghunyászkodnak. Nem ez történt. A gyerekek erre az időre ugyanis annyi sértést kaptak már tőle itt is, hogy helyrehozhatatlanul elromlott a kapcsolat.

Dávidon érzett valamit a tanárnő, ami mindennél jobban dühítette. Őt nem lehetett „megmenteni”, nem tudott olyan helyzetet teremteni, ahol „felemelhette magához”. Ez a gyerek élsportoló volt, karatézott. A keleti harcművészet olyan önfegyelmet és tartást alakított ki a gyerekben, ami különösen idegesítő volt Erzsébet számára. A fiú a legdurvább sértéseket is szó nélkül viselte el. Minden dolgozatára elégtelent kapott olyan megjegyzésekkel például, hogy „nincs agyad”. Már az egész család magyar házi dolgozatot írt, de nem sikerült a több diplomás szülőknek egy kettest összehozni. Közben még a legjámborabb gyerekek is tele lettek indulattal, egyszerűen nem bírták hallgatni, ahogyan lehülyézte és válogatott sértésekkel illette társaikat.

Félév táján az egyik fiú szokásos szidásánál Dávid nagyon udvariasan rendre utasította, és megkérte a tanárnőt, hogy válogassa meg a szavait, és kímélje meg őket attól, hogy ilyen hangnemben beszél velük, mert senkit nincs joga ilyen módon sértegetni másokat. Amikor Dávid befejezte, Erzsébet kirohant az óráról, és az egész épület visszhangzott a kiabálásától, hogy úgyis megbuktatja. Nem merte megtenni, mert félt attól, hogy Dávid családja beavatkozik, hiszen a
gyerek értelmes volt, és megfelelően felkészült az érettségire.

Azonban nemcsak Dávid családja volt elégedetlen. Egyre több szülő fejezte ki nemtetszését a tanárnővel szemben, és egyre nagyobb nyomás nehezedett rá a kollégái részéről is, hogy változtasson a magatartásán. Egyre több jel utalt arra, hogy a Woland által felépített birodalom meginogni látszik, és a valóság feltartóztathatatlan erővel kényszeríti ki a realitással történő szembenézést: egyre több szülő tiltakozott az ellen, hogy Erzsébet tanítsa a gyerekének a magyart.
Dávid érettségijével egy időre esett, hogy az új osztálya kikényszerítette, hogy váltsák le, mint osztályfőnököt. Több gyereket miatta vittek el az iskolából.

Woland úgy érezte, magára kell öltenie a hős szerepét, és meg kell védenie általa kiválónak tartott kollégáját a galád intrikák ellen. Woland nem véletlenül tanította a Bánk bánt három hónapig. Gaz biberachi ármányt sejtett az Erzsébetet ért támadások mögött. Levelet intézett az iskola dolgozóihoz, amelyben sötét színekkel ecsetelte, milyen nemtelen játszma áldozata Erzsébet. Retorikai fordulataiban gyakran pengette az érzelmek húrjait. Kifejtette, hogy intrikáló
szülők és kollégák elmarasztaló szava nagyobb súlyú, mint az adott tanár munkáját közelről szemlélő munkaközösség-vezető véleménye. Woland meg volt győződve arról, hogy valamilyen összeesküvés áldozata a tanárnő, melynek során tudatosan bélyegzik meg és lehetetlenítik el fenntartva ezzel valami homályos feszültség és gyanakvás légkörét.

A tökéletesség szerepébe szinte belemerevedett Woland nem vette észre, hogy a demagógiának már nincs helye. A kimagyarázásra már semmi esély. Erzsébet annyi kárt okozott, hogy önmagát lehetetlenítette el. Csak egy megoldás létezett, el kellett hagynia az iskolát.

A szerzőről: 

Hozzászólások

túl okos szülők