Egy atipikus ember
Történelem, sporttörténet, tudománytörténet. Fábry Ilona könyvismertetője
Dr. Nádori László – Bátonyiné Nádori Viola: A szelíd harcos. Prae Kiadó, Budapest, 2022.
Mindenekelőtt szeretném megemlíteni, hogy annyi az érintettségem az önéletrajz főhőséhez, a könyv szereplőjéhez, hogy négy éven át abban, a Testnevelési Főiskolán működő kutatóintézetben dolgoztam, aminek ő volt a vezetője.
A száz esztendeje (1923 januárjában) született szakember önvallomását olvasva azt éreztem, hogy az én hivatásom is hasonlít az ő életútjához, hiszen én magam is igazolt, aktív sportoló voltam, majd lettem testnevelő tanár. Ráadásul a Pécsi Janus Pannonius Egyetemen szereztem tanári diplomát, ahol sikerült – befolyásával és aktivitásával – létrehoznia az egy szakos testnevelő tanári képzést.
Aztán tovább olvasva, továbbgondolva az életéről, pályájáról szóló már-már regényes írást, rájöttem, hogy mennyire érdekes visszatekinteni a velünk együtt élt történelemre, egy sportot szerető, s azért egy életen át tevékenyen dolgozó ember életútjára, olykor véletlen kanyarok, vállalt küzdelmek nyomán. A küzdelem fontos jelző ebben a kontextusban, hiszen a sport az, ami igazán megtaníthatja az embert az élet teljességének felelős vállalására. Elfogadni a sikert, a kudarcot, s azt, hogy mennyire fontos a közösség, az egymásért tanúsított kiállás, a munkával felérő edzések becsülete, amely nélkül nincs eredmény. Hosszan sorolhatnám még, hogy mire tanít meg a sport. Akár Nádori professzor, a tudományalapító-tudományszervező sokat forgatott tankönyvei alapján is.
Ez egy önéletrajzi könyv. Visszaemlékezés az életútra, a hosszú pályára. Az előzmények közt feldereng a szerencsét próbáló, olykor elbukó, az amerikai kivándorlásnak többször nekiinduló, majd hazatérő, hazakényszerülő sváb földműves ősök nehéz sorsa is. A tehetséges parasztfiú kitörési kísérletei, továbbtanulásának pártfogói, olykor kalandos fordulatai. Néha véletlenen múlt egy-egy lépcső meglépése a „társadalmi mobilitás” grádicsain.
A visszaemlékező nem szépíti a valóságot. Nem szabotázs volt – írja –, amikor hozzá nem értésből késlekedett 1943-ban a csepeli hadiüzemben a feladat teljesítésével, nem volt ellenálló, amikor a katonasors elől keresett kibúvót a háborús időkben, s nem szolidaritási akció volt (csupán a szabad ember hetyke gesztusa), amikor a rács mögött ülő bajtársnak behajította a gyufaskatulyát (később derült ki, hogy fogvatartott zsidó munkaszolgálatossal „tett jót”). S megannyi véletlen sodorta a nyelvi, zenei érdeklődésben inkább elmerülő fiatalt a sport felé. Egy futballjátékára felfigyelő lengyel tiszt az angol hadifogolytáborban, aki szabályosan kiszökteti, hogy a lengyel csapatban játsszon ezentúl. A katona- (fogoly-)kalandoknak már-már szatirikus regénybe illő mozzanata, hogy véletlenül ő rúgja a lengyel csapat győzelmet hozó gólját, amikor még nem tud lengyelül, s el kell rejteni a rajongó riporterek elől. Végül – emlékirata szerint – a foci hozza haza, amikor megüzenik hazulról, hogy Mezőszilas csapatából hiányzik a centerhalf.
A magántanítványokból megélő főiskolásból (a Testnevelési Főiskolát végzi) végül tanár lesz. Tanári magatartásáról így vallott a könyvben:
Elmondhatom, hogy az atipikus emberek viszik előre a szakmát… Én a legatipikusabb testnevelő tanára voltam a szakmának. Véleményem szerint nem tudtam jól tanítani az osztályban, ahogy „forsriftosan” kellene. Mindig nagy lazaságot engedtem a hallgatóknak, nem vigyáztam, hogy elvágólag sorban álljanak, tornázzanak, csak arra figyeltem, hogy mozognak-e, de hogy hogyan, milyen sorban, az már nem érdekelt. A lehető legrosszabb minősítéseket kaptam a tanításaimról. Tudtam, hogy a gyerekek az én óráimra szeretnek járni… Viszont a felügyelő vagy más, aki bejön az én órámra, elborzadt, hogy micsoda rendetlenség van itt. Például a Szentendrei úti iskolában zongorakísérettel melegítettünk be. Betanítottam egy negyedórás, 64 ütemű gyakorlatsort kézi súlyzóval, zongoraszóra. Hihetetlenül fegyelmezetten végigcsinálták a gyerekek...
A háború utáni káderkeresésben a politikai és sportvezetők felfigyelnek a mozgékony, s egyben mozgékonyan is gondolkodó fiatal tanárra. Egyre fontosabb feladatokat bíznak rá.
Elgondolkodtatott, hogy az egyes sportversenyek szervezése, megvalósulása kapcsán egy-egy történelmi esemény, egy uralkodó politikai akarat mennyire tudja befolyásolni – gyakran morális parancsok ellenében – az emberek gondolkodását, cselekvéseit. A sportolókét, sportvezetőkét is. A nemzetközi főiskolai versenyekre 1951-ben, 1955-ben – egy-egy olimpiai felkészülés főpróbája érdekében – ilyen „kegyes csalásként” írattak be boldog-boldogtalan szépreményű sportolókat egyetemi hallgatónak, hogy elindíthassák őket a megmérettetésen. Nádori visszaemlékezése szerint az ELTE akkori rektoraként Trencsényi-Waldapfel Imre emelt szót az élsportolók „álegyetemista” beíratása ellen.
A bajnokok s menedzsereik is gyarló emberek voltak. Még a csalást, csempészést is elnézték, sőt szinte központilag elfogadták a cél, a politikai siker forrásának vélt sikeres szereplés, a reménybeli aranyérmek érdekében.
Rossz érzésem támadt azért is, mert Nádori történelmi emlékei arra hívják fel a figyelmet, hogy olyan, mintha manapság is visszamennénk az időben, s ma is mindennél fontosabb lenne – az oktatásnál, az egészségügynél, az ökológiai válságnál – a sport, az élsport. Ebbe ömlik a pénz számolatlanul, ellenőrizetlenül, mert a mai vezetőinknek is ez a propagandasiker a prioritás.
Számomra mégis az volt a legfontosabb üzenet Dr. Nádori tanár úr önéletírását olvasva, hogy bárkiből lehet a tudományok akadémiai doktora, ha nem sajnálja az energiát, időt a tanulásra, nyelveket tud, kitart a céljai mellett. Becsülettel, tisztességgel elvégzi, amit elvállalt – legyen az akár gyermekfelügyelet, korrepetálás, vagy ’56, a tragikus melbourne-i olimpiai kaland után (ekkor gyakorlatilag a delegáció vezetője lett) egy tanári állás az – egyébként az ’56-ban „megperzselődött” értelmiségieket, így Kériné Sós Júliát, Vészi Jánost, Vaikó Évát s másokat – példamutatóan befogadó óbudai Árpád Gimnáziumban. Ez nagy visszalépés volt számára ahhoz képest, hogy milyen pozíciókat töltött be korábban a hazai sportélet irányításában (VIT-csapatok, olimpiai küldöttségek felkészítése, kiküldetések delegációvezetője stb.)
Mint a TF általa alapított kutatóintézete pszichológiai osztályának fiatal asszisztense akkoriban nem ismerhettem tiszteletre méltó életútját. Most jó érzéssel gondolok azokra az évekre, amit vezetése alatt e kutatóhelyen eltölthettem. Nagyon jó hangulatban, sok sportolással teltek ezek az évek. Például az „Aranyjelvényesek az olimpiára” című tömegsport-ötpróba élményeit az ő hozzájárulásával, a kollégákkal együtt felkészülve és végigcsinálva átélhettem.
Az életútja természetesen ennél sokkal összetettebb. Éveinek száraz tényei: 1951-ben az Országos Testnevelési és Sportbizottság munkatársa volt, 1960-ban a Testnevelési Tudományos Kutatóintézet munkatársa lett. Ezt követően a Testnevelési Főiskola oktatója volt. 1967-ben védte meg egyetemi doktori disszertációját. 1968-ban a TF Kutatóintézete igazgatóhelyettesévé, majd 1975-ben igazgatójává nevezték ki. Az intézetet annak 1985-ös megszűnéséig vezette. 1978-ban megkapta egyetemi tanári kinevezését. 1988-tól a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem tanácsadója volt. 1972-ben védte meg első „sporttudósként” biológiai tudományágban kandidátusi, 1981-ben akadémiai doktori értekezését. Az MTA Szomatikus Nevelési Bizottságának lett tagja, majd 1975 és 1990 között titkára. Akadémiai tisztsége mellett 1988-ban a Sporttudományi Tanács elnökévé választották, tisztségét 1996-ig viselte. 1989-ben bekerült a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségébe, amelynek 2001-ig maradt tagja, valamint 1996 és 2001 között a Magyar Sportszövetség elnöke volt. Emellett 1990 és 1995 között a Magyar Testnevelő Tanárok Országos Egyesülete elnöki tisztségét is betöltötte. A rendszerváltás után az SZDSZ színeiben Tolna megye országgyűlési képviselője volt.
Dr. Nádori László életrajzi könyvét forgatva az olvasó maga is úgy érezheti, hogy része mindannak a kalandnak, valamint a tudományért és sportért vívott küzdelemnek, amit a Tanár Úr egészen haláláig végzett.
