„Egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt…

Thomas Mann és József Attila

…oly üresen várnak…” József Attila-sorok és más hipertextek. Trencsényi László írása

Amiről írni-emlékezni készülök, az viszont az én személyes történelmem. Nemsokára leszek hetven éves, az emlékezés középpontjába került „hetvenes években” rövidnadrágos ifjúból felnőtté érő férfi lettem.

Trencsényi LászlóEnnek az írásnak van egy közvetlen végiggondolási motívuma. Kedves hallgatóm szakdolgozatához talált egy érdekes témát, ennek kontextusát keresve idéződtek fel – szinte gejzírszerűen – bennem az emlékek. Aztán megértettem, nem egyszerűen neki akarok segíteni – bár szívesen teszem –, hanem a generációs szakadék mélyén olyan kincsek – kristálytiszta vizű források? – rejteznek, melyekről emlékeznem s szólnom kell.

Az is igaz, hogy pár éve egy Taní-tani Konferencia hivatalos zárszavaként szimbolikus gesztusként csöndben elhagytam a termet jelezvén: az új világról nincs már értelmes szavam, az új kihívásokra már nem tudok válaszolni. Vagy – nem cinizmussal, nem is (túlságosan) rezignáltan mondom – ezek már nem az énelőttem álló kihívások, nem nekem kell megválaszolni őket.

S – belegondolva a posztmodernbe – bizony már azt is tudom, hogy a megidézett József Attila-sor eleje sem igaz (vagy legalább nem hiszek benne). Nincs, tán sose volt szilárd jövő, s semmiképpen nem volt szilárd ennek a bizonyos jövőnek képe. „Az ember végül…” – írta később József Attila is.

És mégis? Volt? Voltak ilyen (olyan) korok, melyekben a „kőházak, iskolák, kutak” bizonyosságával lehetett, kellett, illett megszerkeszteni – megint József Attila: „kint” – ama „harmóniát” „tudatos jövőbe látván”?

Azt már a művelődéstörténetté táguló neveléstörténetből tanultam, hogy a XX. század eleje igazolhatóan ilyen várakozásteli volt. „Bent” is, „kint” is. A különböző „életreformok” jeles kivonulói hegyeiken, szigeteiken – Jasznaja Poljanától, a Monte Veritàn, a németországi Édenen át a Gödöllői művésztelepig, az „új világot” tervezők, nem bánom: „kovácsolók” sem egyszerűen egy-egy intézményt működtettek, hanem a kommunaszerűen működő intézményben – akár Anton Makarenko Gorkij-telepén – mint gyűjtőlencsében egy eljövendő szép világot (hitük szerint legalábbis nem ama „szép újat”, amelyről Huxley, később Orwell nyomán gondolkodunk). A tervrajzokat foszlányokká tépték, kifordították, olykor a szó szoros értelmében felégették a történelmi viharok, s Janusz Korczak varsói Árvaháza, Sztehlo Gábor hárshegyi utópiája, a Gaudiopolisz, Pataki Gyuláék ebesi Fiukfalva, Ádám Zsigmond hajdúhadházi Gyermekvárosa, de még az egykori csillebérci Úttörő Köztársaság terve is. Jancsó Miklós emlékezetes, metszően önkritikus filmje, a Fényes szelek nem csupán arról szólt, hogy a „szellőkből” (hej, de sokat énekeltük!) „szelek” lettek, de a „fényes” jelző is „fagyossá” keményedett alig néhány hónappal a második világháború utáni reményteli rövid történelmi ciklus után. Sajátos világ volt, de az utópiakörbe sorolandó feltétlenül Leveleki Eszter és növendékei bánki Pipeclandja, a nyári táborokban újra- és újraéledő „demokratikus királyság”.

 „S a többi, néma csend”?

A fentebb felsorolt társadalmi-pedagógiai utópiákat – leltárukat kezdhettem volna akár korábbi történelmi időkből is – alapvetően leírásokból, elbeszélésekből ismerhettem meg.

Amiről írni-emlékezni készülök, az viszont az én személyes történelmem. Nemsokára leszek hetven éves, az emlékezés középpontjába került „hetvenes években” rövidnadrágos ifjúból felnőtté érő férfi lettem. Egy olyan korban, melyről kortársaim különbözőképpen vallanak és emlékeznek, olykor homlokegyenest különbözően, s melynek emlékképeit ráadásul politikai ideológiák, bizony „ordas eszmék” roncsolják szenvedéllyel és tudatosan.

A szóban forgó szakdolgozat kedves kutatója azt az utópiát dolgozza fel, melynek kereteit egy általános iskolai légópince adta. A festőművész Sinkó István és a gazdaságtörténész Rév István itt rendezte be napközis gyerekekkel a „Kaktusz-szigetet”, a történelmi folyamatokat játékban rekonstruáló képzeletvilágot (tárgyakkal és emberi szerepekkel). Egy napsütéses kora tavaszi délután a kontextust kerestük.

Mindenképpen túl vagyunk a hatvanas évek végének különböző ifjúsági nekibuzdulásain és megtorpanásain. Az egyetemisták „maoista-trockista” szervezkedésnek alig nevezhető mozgolódása elfojtva (ennek a történetdarabnak akkori hősei – Haraszti Miklós, Kis János, a pszichoanalitikussá váló Gáspár Judit, sőt Bencze György és mások – erre az időre, a hetvenes évekre már más eszméket és kritikai kiindulópontokat kerestek, a tervezés, és utópiaépítés ekkora már nemigen volt „kenyerük”. De – mint tudjuk – túl vagyunk a hatvanas évek végi korlátozott gazdasági-társadalmi reformok évein is, a Varsói Szerződés prágai bevonulása után sok minden másképp alakult.

És mégis…

„Szép, szilárd jövő” szerkesztése indult meg, virult ki különböző műhelyekben, magánlakásokban, művelődési házakban (Kamarásékkal szólva „kultúrkocsmákban”). Ki nyilvánosan, ki összeesküvésszerűen suttogóra fogva, ki – bizonyára – alaposan „megfigyelten”.

Vegyük sorra. Ha a képzőművész Sinkó indította meg az emlékezést, akkor ma már pontosan látjuk, hogy Erdély Miklós műterme, El Kazovszkij „dzsan”-jai a maguk – alighanem neoavantgárdnak nevezhető – performanszaiban is valami alternatív, de teljes világ tervrajzai fogalmazódtak. A meglehetősen interdiszciplináris közösség (zenészek, színészek, bábosok, képzőművészek, népművelők, újságírók, írók stb.) az emlékezetes Orfeo Együttes körül fel is építette a maga kommuna-házát. (A visszaemlékezésekből tudjuk: ez a jókedvvel együtt kezdett építkezés maga vált a későbbi krízisek, a bomlás egyik forrásává.)

Kevésbé ismert a hűséges egykori népi kollégista bábtervező, Lévai Sándor (egyebek közt a Süsü tervezője) többszöri „nekifutása” utópiáival. Először a Sanyi manó című tévémese-sorozat díszletei köré álmodott olyan – a képernyőn át közvetített – interakciót az ország gyerekeivel, melynek során az Anna réti díszletépítéssel együtt haladva maguk a gyerekek gyűjtötték volna, építették volna a mesebeli figurák házikóit. Kész tervrajzokkal kilincselt Lévai – mindhiába. Egyszerűbb, bizonyára gazdaságosabb volt a műteremben felépíteni a díszlet-falakat kartonpapírból. Sándor nem tanult a kudarcból. Azaz tanult. Még elszántabban még nagyobb fába vágta társadalomátalakító fejszéjét – nem jó a szólás: ilyen harcias eszközöket sosem alkalmazott. Tervezzünk „szocialista lakótelepet” házilagos kivitelezésben! A nagy – tanácsi – lakótelep majdani lakói, a majdani szolgáltatások kölcsönös szolgáltatói, a suszter, az óvónő, a sarki rendőr, a szobafestő, a mérnök, a gondnok, a tanítónő, a védőnő és az utcaseprő stb. – így képzelte – lakáskiutalással a kezükben „kalákában” tervezték s építették volna majdani városukat. Lévai Sándor ifjú értelmiségiek tömegeit tudta megszólítani ezzel a tervvel, hetente gyűltek össze, rajzoltak, vitatkoztak a tervezők. Mondani sem kell, ezt az utópiát is elsodorta az idő.

Kamarás István és Varga Csaba óvatosabbak voltak. Reformvár című fikciójukban – nem kis részt olvasótáboraik tapasztalatai alapján – regénybe fogalmazva írták meg: miképp lesz „Betonbarcikából” élhető, közösségek alkotta település.

De valódi téglából – sőt betonból – és fából (ez annak idején két vitázó, de akkor még egymással szóba álló építészeti iskola volt) is épültek utópiaintézmények – Csorváson, Kecelen, Csepelen, Káposztásmegyeren, Pécsett, Kunszentmiklóson, Mezőhegyesen és másutt. Egyik „álmodójuk”, a művelődéstörténész Vészi János sci-fibe illően egyenesen „alfának” nevezte ezeket az „integrált közoktatási-közművelődési intézményeket”, melyek a vízióban az agorák, zsinagógák, piacterek szellemi hagyományait s a helyi társadalom valóságos akaratainak érvényesítését jelentették.

Lám, ezekben a „megszerkesztett, szép, szilárd” jövőképekben mindig fókuszba kerül a gyerekvilág, az iskola. Valóságosan is. Ez az idő Gáspár László nevezetes szentlőrinci iskolája fénykorának ideje. A tervrajzban az eredeti Marx-szövegekhez való visszatérés diktálja a kereteket, a tanulás-művelődés mellett az iskola nem csupán a közélet, a szabadidő-eltöltés kedvesnek képzelt helye, de a gyerekkezekhez mért s mégis rentábilis termelőmunkáé is. (Kérem az olvasót, hogy Szentlőrinc emlékéhez tisztelettel közeledjék, próbálja megérteni, hogy ez a modell, akárhogy is, újbaloldali kritikája volt a „létező szocializmus” válságba kalandozó iskolájának. A modellnek követői is akadtak: Dombóváron, Kaposváron, később a Viharsarokban történtek reménykedő kísérletek szentlőrinci típusú reformra.

A felsorolást a neoavantgárd képzőművészeivel, iparművészeivel kezdtem (Tervezzünk tárgyakat! címmel vezetett népszerű sorozatot Gaul Emil). Nem lenne kerek a kép, ha a néphagyományhoz újmódian visszatérő „neofolklorista” mozgalom alternatív világképét nem idézném ide. A „Fiatalok Népművészeti Stúdiójának” táncházasai, muzsikusai, kézművesei a maguk új – és semmiképpen nem dohos múzeumi világát – tervezték. Csaknem mindegyikük valamely gyerekintézmény biztonságában folytathatta mesterségét (Landgráf Kati, Székely Éva, Vidák István, Nagy Mari és mások nevét idézem, az ún. „nomád nemzedékét”, egy új alternatív életforma úttörőiét.

Az a sors külön pikantériája, de annak történeti tanulságai is megérnének egy alapos kutatást, hogy a Fiatal Képzőművészek Stúdióját, a Fiatalok Népművészeti Stúdióját, a Fiatal Írók Körét, az olvasótábori mozgalmat az állampárti ifjúsági szervezet (a KISZ) pártfogolta. Mostani szemlénk számára szinte mindegy (ha nem is egészen), hogy figyelme nem volt már az elöregedő hatalomnak, hogy mindennek ellenálljon, vagy az ifjúsági mozgalom „ifjútörökjei” saját elképzelt majdani hatalmuk segélycsapataiként gondoltak az új utakat kereső fiatal értelmiségiek kezdeményezéseire? Vagy más okok játszottak közre?

Az is érdekes, de letagadhatatlan, hogy szinte mindegyiküknek volt kapcsolata az egyébként szintén reformok terveivel teli úttörőszövetséggel. Hogy Csillebércen 1979-ben „alkotmányozó nemzetgyűlést” tartottak a gyerekek, és létrehozták a „Csibészkét”, a Csillebérci Szövetségi Köztársaságot az altáborok gyűlései után, nos ez is ennek a világnak organikus része volt. Ki hinné? Levente Péter, Lévai Sándor, Takács Vera, Gabnai Katalin, Sebő Ferenc, az egri bábos Demeter Zsuzsa és mások együtt terveztek a gyerekekkel e tölgyek alatt egy „megszerkesztett szép, szilárd jövőt”.

Bizony, ezek az egykori gyerekek is lassan túl lesznek érett férfikorukon és asszonykorukon. Itthon vagy a világ valamely más fertályán így vagy úgy felnevelték gyermekeiket.

 „E múltnak már adósa szelíd jövővel…” – írta az áprilisi költészet napjának születési adatait kölcsönző tragikus sorsú költő.

És mi?

Mivel vagyunk adósok?

Folyik-e a szabadság – ha van ilyen – kis köreiben – ha vannak ilyenek – bármilyen, akár utópiaalkotás szintjén való jövőkép-fogalmazás? Együtt. Sőt mi több: együtt a gyerekekkel.

Mint ahogyan ez az elfeledésre ítélt hetvenes években mégiscsak zajlott.

Vagy csak az öregedő emlékező szeme káprázik?

A szerzőről: 

Hozzászólások

Laci!

Én már ezt sem értem: "Ennek az írásnak van egy közvetlen végiggondolási motívuma."

Szóval azt nem értem, hogy mi a fűzfán fütyülő rézangyal az a "végiggondolási motívum"? Nekem a nyaktekerészeti mellfekvenc jut eszembe róla, vagy a gőz pöfögészeti papírlyukadonc.

No de komolyra fordítva: kincsek, kristálytiszta vizű források nem rejteznek, legfeljebb rejtőznek. A rejtezik ige valamiféle révült lelkiállapotra utal, nem a rejtőzik népies változata. Legalábbis én így tudom, ha hülyeséget írtam javíts ki.
Bár az is lehet, hogy csak a köztünk lévő generációs szakadékról van szó. :)
Szeretettel üdvözöllek:
András