Egy százéves könyv

Miskolczy Zsuzsa írása A. S. Neill Egy iskolamester naplója című könyvéről, amely idén 100 éves

Említi, egyszer megkérdezték tőle, ki fogja Summerhillt tovább vezetni, ha ő meghal, mire így felelt: „Fogalmam sincs, de ha annak a valakinek nem lesz humora, akkor az iskola lehúzhatja a redőnyt. Ha egy iskola, nem olyan, mint egy vidámpark, az az iskola rossz.”

Alexander Sutherland Neill a pedagógiatörténet egyik legtöbb vitát kavaró alakja. Ki a megváltót, ki a bogaras álmodozót, ki pedig az ikongyalázót látja benne. Egy azonban biztos: életműve – iskolája és könyvei – óriási hatást gyakorolt a pedagógia elméletére és gyakorlatára egyaránt. Neill volt az első, aki vette a bátorságot, hogy radikális elveit ne csak papírra vesse, de a gyakorlatba is ültesse. De vajon honnan-miből táplálkozott Neillben ez a szenvedély? Hogyan-miként alakult ki iskolájának különleges gyakorlata? Első könyve, az A Dominie’s Log, amely 1915-ben az újdonság erejével hatott a pedagógia világában, nyújthat némi magyarázatot ezekre a kérdésekre.

Neill egy skóciai kisvárosban egy prűd, kálvinista, tizenhárom gyerekes tanító-család negyedik fiú szülöttje. Rövidre szabott elemi iskolai évei után apja falusi iskolájában segédtanítóként dolgozott, s csak jóval később iratkozott be egyetemre. Edinburgh-ban szerzett friss tanítói diplomájával zsebében, harminckét éves korában, az első világháború kitörése után nem sokkal került az első könyvének helyszínéül szolgáló skót faluba, Gretna Greenbe. „Kész röhej, hogy egy pedagógiai eretnekként elkönyvelt embert csak az vezesse el hivatásához, hogy újságírói pályája megrekedt, katonás bátorsága pedig cserbenhagyta1 – írja Neill önéletrajzában.

Nem túl fájdalmas, de annál látványosabb kóros lábduzzadása felmentette a katonai szolgálat alól, így tanítóként szolgálta tovább hazáját abban az Isten háta mögötti kis faluban. A falu csak később, a turizmus fellendülése idejében vált híressé kovácsáról, aki (a skót házassági törvény értelmében) szülői beleegyezés nélkül is összeadhatta a kiskorú brit párokat. Gretna Green lakói ekkor javarészt egyszerű burgonyatermesztésből és tőzeggyűjtésből élő parasztok voltak; iskolájuk pedig a szokványos kéttermes, rosszul fűtött, elhanyagolt kis épület, zsúfolva 130 tanulóval. Neill a Naplóban maga is sokat panaszkodik a nem épp ideális körülményekről.

Saját bevallása szerint ezt az „alternatív naplót” pusztán védekezésből kezdte el vezetni, mert nem sokkal a kis skóciai faluba való érkezése után észlelni vélte magán az elfalusiasodás riasztó jeleit: „látóköröm beszűkült, engem is felvillanyoztak a helyi pletykák, és elkezdtem figyelni a helyi orvos minden lépését”2. Neill egy szigorúan fegyelmezett diákokból álló iskolát vett át elődjétől. Mint akkoriban mindenki más, ő is próbált a „mutasd meg, ki az úr” elve szerint tevékenykedni, de hamarosan ráébredt, hogy ez a nevelési stílus végtelenül távol áll tőle. „A gyerekek szépen, fokozatosan rájöttek, hogy az én fegyelmezésem nem más, mint blöff, és hogy engem igazából nem izgat, tanulnak-e vagy sem. A néma csönd egy sörkert zsongásává változott: hangos és vidám zajjal telt meg. De az anyaggal mentünk tovább, és azt hiszem, ugyanannyit tanultak így is, mintha félelemben tartottam volna őket.”3 Neill nem kész gondolatokkal és tervekkel érkezett ebbe az állásába, „pusztán apja kingskettle-i iskolájának elnyomó hangulatának emlékei, az edinburgh-i egyetemi tudósokkal szemben táplált elégedetlensége, és az egyetemi és londoni irodalmár évei alatt megtapasztalt szabadságtól megrészegült szíve (vagy inkább esze) vezette őt rá erre az útra”4.

Naplójában azt írja, hogy nem ismer el szaktekintélyt a pedagógia terén, sem olyat, akitől szívesen venne át gondolatokat, holott ekkor Maria Montessori, John Dewey (vagy a brit Norman MacMunn és Edward O’Neill) jelen volt már a reformpedagógia berkeiben. Neill azonban ekkor még nem ismerte munkásságukat. Már ebben a könyvében kirajzolódnak egész életét végigkísérő irányadó elvei; elsősorban a gyerekek félelemtől való megszabadítása. Úgy gondolta, ezzel meg lehet előzni, vagy ki lehet küszöbölni a lelki betegségeket, és önbizalmat lehet oltani a gyerekekbe, hogy az életet felnőtt korukban még nehézségek közepette is élvezni tudják. Sok boldog ember pedig egy boldogabb társadalmat tenne ki. Ezzel nem csak kora pedagógiai célkitűzéseit előzte meg, de jelen korunkét is, hiszen a mai iskolákban is alapjában véve a büntetéstől való félelemre alapozva tartják fenn a rendet, és sok esetben a tanulási motivációt is.5

Bár Neill Gretna Green-ben úgy érezte szinte teljesen egyedül van rendhagyó elveivel, gondolatai táptalajra találtak. Ekkor már az Új Pedagógia mozgalma javában tartott; sorra nyíltak az egyre szabadabb nevelést célul kitűző iskolák (melyek nagy részét később aztán a második világháború elsöpörte). Angliában pedig már kezdetét vette az iskolák pedagógiájának és gyakorlatának megújítását célzó New School mozgalom. A háború borzalmai arra ösztökélték az embereket, hogy nevelési céljaikat átgondolják. Az egyik legnagyobb példányszámú brit napilap, a The Times heti rovatot indított a nevelés témájának, melynek egyik 1916-os számában Neillt méltató cikk jelent meg. Sokan azonban Neill szemére vetették a nagy pedagógusok ismeretének hiányát, hogy ezzel aláássák hitelességét. Ám talán csak megérezték, hogy Neill pont ugyanakkora fenyegetést jelentett a progresszívek számára, mint a maradiaknak6.

Gretna Greenben összesen két és fél évig volt tanítói állásban. Végül aztán 1917 márciusában Neill is bevonult katonának; részben a fronton elesett közeli, jó barátja elvesztéséért érzett lelkifurdalásból. Így a Gretna Green-i boldogságnak vége szakadt. Bár a többség emlékezetében élénken élt ez a két és fél év, inkább csak egy mókás emlék maradt. Akadtak azért olyanok is, akikre mélyebb benyomást gyakorolt Neill: a könyvben Margaretként szereplő lány asszonykorában gyerekeit saját bevallása szerint „teljes szabadságban” nevelte fel. De Neill könyvének sokkal szélesebb körben is jelentős hatása mutatkozik meg: az Egy iskolamester naplója 1986-os kiadásához írt előszó szerzője, Hugh MacKenzie (skót tanár) nagy részben Neillnek tulajdonítja azt, hogy 1982-ben (!) végre sikerült a szíj használatát törvényileg betiltatni a skóciai iskolákban, ahol „ugyanolyan rögeszmésen ragaszkodtak a testi fenyítéshez ebben az időben, mint Neill korában”7.

Neill élete komoly fordulatot vett, amikor megismerkedett az emberrel, aki bebizonyította neki, hogy vágyai nem légből kapottak. „Már két könyvem készen volt, amikor Lane-nel találkoztam – könyvek, melyekben a szabadság utáni olthatatlan vágyamat fejeztem ki. Lane volt az, aki megmutatta, hogyan ültethetem álmaimat gyakorlatba, és ezt mindig is elismertem. Számomra, ő volt maga a reveláció.”8 Az amerikai Homer Lane-t Amerikában elért sikereinek láttán az angol hatóság kiskorú bűnözők javítóintézetének vezetésével bízta meg. A Little Commonwealth-ben Lane egyfajta gyerekköztársaságot alakított ki, melynek mintájára alkotta meg Neill azt a különleges demokratikus önkormányzatot, melyet a leistoni Summerhill Schoolban azóta is (szinte teljesen változatlan formában) közösen gyakorolnak az iskolai közösség gyerek és felnőtt tagjai.

Neill első könyvét további három követte, melyben még mindig a skóciai iskolamester életét és gondolatait követhetjük nyomon. Az A Dominie Dismissed (Elbocsátott iskolamester) című kötetben a skót iskolamester a nevelésről alkotott elméletével tovább sokkolja a körülötte élőket. Ezt a művét katonai szolgálata alatt írta, és a Naplóval ellentétben (mely többé-kevésbé a valóságon alapul), száz százalékig a fantáziájának szüleménye. Az A Dominie in Doubt (Egy iskolamester kétségek között) című könyvében már Homer Lane munkásságának ismeretében taglalja tovább nevelési elveit. Könyvét neki is dedikálta e szavakkal: „Homer Lane-nek, akinek már az első előadása meggyőzött arról, hogy a nevelésről mit sem tudok. Nagyon sokkal tartozom neki, de figyelmeztetnem kell olvasóimat, hogy ő semmiképpen sem vonható felelősségre mindazért, ami ezeken a lapokon olvasható. Sosem értettem meg őt eléggé ahhoz, hogy csodálatos pedagógiai elméletét tökéletesen kifejtsem.”9 Hogy tökéletesre sikerült-e, azt nem tudhatjuk meg, hiszen Lane munkásságáról szinte alig született publikáció; ő maga sosem írt, és sajnos nevelőintézete sem volt hosszú életű.

A sorozat utolsó előtti darabja az A Dominie Abroad (Egy iskolamester külföldön) Neill németországi éveiről szól. Itt, a Drezda melletti Hellerauban, az International School reformiskola keretein belül alapította meg Summerhill elődjét. Első feleségével innen költöztek vissza Angliába, és alkották meg azt az iskolát, ami a mai napig működik, jelenleg Neill lánya, Zoé Readhead irányítása alatt.

A Dominie-sorozat záró darabja az A Dominie’s Five gyerekeknek írt meseregény, 1924-ből. További könyveit főként iskolájának és teóriájának leírásának szánta. A Neill! Neill! Orange Peel! című önéletrajzot 1972-ben, halála előtt egy évvel adták ki.

Sokszor éri az a vád a Naplót, hogy humoros mivolta miatt mondanivalóját nem lehet komolyan venni. Neillnek azonban fő kifejezési eszköze a humor; írásban és élőszóban is. „A lehető legnagyobb sértés, amit ember a másik fejéhez vághat az, hogy nincs humorérzéke. Ez majdnem ugyanakkora sértés, mintha azt vetné a szemére, hogy rossz sofőr. Az effajta ítélkezés megbocsáthatatlan”10 – írja önéletrajzában. Neill kifejezetten szerette megbotránkoztatni a közvéleményt, és bár „sokszor meglódította hajóját a botrány szele, a hullámok sosem temették alá, és bár sok embert sokkolt, olyannyira gyakran és szándékosan, hogy sokan eljutottak arra a pontra, hogy már unalmasnak titulálták, humorával mindig le tudta szerelni az ellene irányuló dühös megnyilvánulásokat”.11 Nagy Britannia egyik liberális miniszterelnöke, Lord Asquith publikált leveleinek egyikében megemlíti, hogy kórházban szenvedő beteg hozzátartozójának Neill Naplóját küldte be gyógyírként.12 Neill húsbavágó gondolatait minden írásában a humor köntösébe csomagolja, épp ez adja mondanivalója frissességét, és ettől nem lesz kevésbé meggyőző a tanulsága sem. Említi, egyszer megkérdezték tőle, ki fogja Summerhillt tovább vezetni, ha ő meghal, mire így felelt: „Fogalmam sincs, de ha annak a valakinek nem lesz humora, akkor az iskola lehúzhatja a redőnyt. Ha egy iskola, nem olyan, mint egy vidámpark, az az iskola rossz.”13

Neill Gretna Green-i tapasztalatai és sikerélményei kisebbfajta lavinát indítottak el, és ez a lavina az oktatás addig nagyon szűkre mért látókörébe is betört. Azóta is egyre szélesebb utat tör magának, ma már számos helyen a hagyományos intézményes oktatásban is. Hazánkban is egyre szélesedik azoknak a köre, akik igényt támasztanak arra, hogy gyermekeik demokratikus légkörű iskolában tanulhassanak. A 2010-ben megalakult Demokratikus Tanulásért és Nevelésért Egyesület (melynek honlapján a demokratikus nevelés témájában írt számos írás olvasható magyar nyelven) és a 2013-ban indult Egri Kavalkád Demokratikus Tanulóközösség élő példák erre. De akadnak olyan tanárok is, akik az állami iskolákban vezetnek be demokratikus módszereket, például Prievara Tibor a Madách Imre Gimnáziumban. A demokratikus nevelést és oktatást már nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, hiszen a 90 éve élő Summerhillen kívül a világ számos más részén működő iskolákban is gyakorolják. Ennek a lavinának kiindulópontja pedig az a kis skót falusi iskola, melynek egy kiváltképp boldog esztendejéről szól Neill első, hamarosan száz éves születésnapját ünneplő könyve.

Részletek a könyvből

• 1. A. S. Neill: Neill! Neill! Orange Peel, Hart Publishing Society, New York, 1972. 139. o.
• 2. U.o, 140.
• 3. U.o., 139.
• 4. Ray Hemmings: Children’s Freedom, Schocken Books, New York, 1972. 11. o.
• 5. Vegyünk csak egy jelenből kapott példát: Bagdy Emőke elbukott azon igyekezetében, hogy a (folyamatosan növekvő) iskolai stresszt kezelő relaxálást a tantervbe bevétesse, hiszen „Miért volna veszélyes a gyerekeink önuralom- és önszabályozási képességét fejleszteni? Ezáltal ugyanis olyan önkontrollra tehetnek szert, hogy a külső befolyásolási erők meggyengülnek. Kinek jelentene ez veszélyt? Akkor majd nem tudjuk manipulálni az embereket? Elveszítjük tán a hatalmat fölöttük? Veszélyes volna talán, ha gyermekeinknek megerősödne a határozott, belső, állásfoglaló énje, ami azt mondaná: ezt elfogadom, ezt meg nem.” Bagdy Emőke: Miért veszélyes, ha a gyerek mer nemet mondani? 2014. április 24. Szerző: Lukács Andrea
• 6. Hemmings, 22.
• 7. A. S. Neill: A Dominie’s Log, Introduction by Hugh MacKenzie The Hogarth Press, London, 1986
• 8. Orange Peel, 186.
• 9. Neill, A Dominie in Doubt. Herbert and Jenkins, London, 1920.
• 10. Orange Peel! 333.o.
• 11. Hemmings, 17. o.
• 12. Orange Peel, 286.
• 13. Orange Peel, 336. o.