Iskolaépítészet: örökség és megújulás
Műhelykonferencia a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskolán 2019. április 12-én. Csémi Lili és Tarcsay Anita írása
A műhelykonferencia a váci Apor Vilmos Főiskola formálódó térpedagógiai műhelyének keretében valósult meg, amelynek célja, hogy interdiszciplináris párbeszédet teremtsen az építészet és a társadalomtudományok között.
A műhely kezdeményezője Tamáska Máté, aki Sárkány Péterrel közösen 2017-ben már megjelentetett egy tanulmánykötetet a témában (A tanulás helyei: iskolaépítészet, Martin Opitz Kiadó). A Térformák – Társadalomformák c. sorozat most tervezett második kötetének szerkesztési munkálataiba Dúll Andrea környezetpszichológus kapcsolódott be, aki a téma egyik legismertebb hazai képviselője. A konferencia és a belőle készülő kötet helyzetképet kíván adni a hazai iskolaépítészet mai állásáról. Az első rész az iskolaépítészet történetére fókuszált, a második az iskolára mint megélt térre (az iskola, mint hely), a harmadik pedig a mai magyar kortárs építészeti tervezés néhány aktuális és innovatív projektjét mutatja be.
Az eseményt Németh Ádám előadása nyitotta, amely a Nevelési intézmények és városfejlesztés kapcsolata Vácon a barokk korban címet viselte. Rámutatott a 18. században végbemenő államosítási tendenciákra, amelyek eredményeként a korábbi szerzetesi nevelő tereket egy, a katonaságra jellemző csapatszellemre törekvő osztályterem alapú iskola váltotta fel. Őt követte Sanda István Dániel, a hazai iskolaépítészet történet szakértője. Ezúttal két sikeres állami programot mutatott be, a Bárczy István féle iskolaépítési akciót a fővárosból és a tanyasi iskolaépítkezéseket a két világháború közti időszakból. Rombai Tibor Kitekintés. Iskolák Kárpátalján a cseh időkből című előadásában különböző iskolákat mutatott be a múlt és a jelen párhuzamba állításával. Kiemelte az első világháború után épült csehszlovák iskolák egyik fő jellegzetességét, a nyitott teret, ami a szabad gondolkodást igyekezett hangsúlyozni. Az iskolák java része ma is eredeti funkciójának megfelelően működik, felújításukhoz pedig a cseh állam ad segítséget. Az újra megjelenő cseh feliratok hozzájárulnak Kárpátalja mai, lokális identitásának megfogalmazásához.
Az iskolatörténet további előadásai az 1945 utáni korszakot tárgyalták. Csáthy Dorottya, Nagy Iván, Starkbauer Lilla, Terbe Rita és Varga Noémi közös kutatásukban az 1959 és 1969 közötti magyar oktatási intézményekben vizsgálták az egyedi terveket közel hetven iskola bevonásával. A kötetben megjelenő tanulmányukban négy épületre koncentrálnak majd, amelyek közül hármat Kismarty-Lechner Kamill tervezett. Kutatásuk egyik célja, hogy az épületekről ne csak az építészek tudjanak, hanem a használók is. Fontosnak tartják, hogy a mai pedagógusok, diákok és szülők tisztában legyenek iskoláik építészeti értékeivel, ami alapvető fontosságú, hiszen a felújítások, karbantartások során az épület karaktere sokszor pótolhatatlan károkat szenved (pl. a ma divatos műanyag ablakcserékkel, szigetelésekkel).
Géczi Zsuzsanna előadásában az 1965-1990 között létrejött nevelési központok fontosságáról tartott beszámolót. Kiemelte a komplexumok funkcióit, melyekben nemcsak az oktatás kapott helyet, hanem a teljes lakosság kiszolgálása is kimagasló szerephez jutott. Állítását egy konkrét példán, a Keceli Nevelési Központon keresztül fejtette ki. Az épület Jeney Lajos nevéhez köthető. Kutatásának fő mondanivalója, hogy e komplex intézményrendszerek a mai társadalomban is megállják helyüket, és jó hatást gyakorolnának a közösségfejlesztésre.
A második, a megélt tereket bemutató rész (az iskola mint hely) első eladását Molnár Krisztina tartotta. Irodalmárként a térpoétika és a pedagógia kapcsolatát mutatta be Szabó Magda Abigél című regényén keresztül. Előadásában hangsúlyozta, hogy az iskola nevelési programjában a tér és tér szervezése alapvető fontosságú lenne. Felvetésére többen is reagáltak, rámutatva, hogy a mai tanítóképzésben a térrel kapcsolatos módszertani ismeretek meglehetősen szegényesek.
Szénási Panna előadása a Falusi tantermek modernizációja a 20. században címet kapta, és az évszázad második felében végbemenő felújításokat vette alapul. Kutatásának fő kérdései a következők: hogyan, mikor, milyen formában zajlott a tantermek felújítása, sikerült-e infrastrukturális beruházásokkal enyhíteni a falusi térségek helyzetén? A válasz a korabeli szociológiai vizsgálatok alapján valószínűleg nemleges, ugyanakkor Szénási arra is felhívta a figyelmet, hogy éppen ezekben a „rendszeren kívüli”, a központok által kevésbé ellenőrzött iskolákban néhol sikerültetett előremutató pedagógiai módszereket kidolgozni és alkalmazni.
Valentné Albert Éva kutatása egy londoni és egy budapesti Sacré Coeur iskolát hasonlít össze arra koncentrálva, vajon egy szekularizált társadalom mit tud kezdeni egy vallási szimbólumokkal teli térrel. Külön érdekessége a kutatásoknak a felekezetek közötti térbeli párbeszéd, hiszen – az angol iskolában legalábbis – vegyesen tanulnak anglikán, katolikus és metodista gyerekek.
Végül a harmadik előadási blokk a tervezés folyamatát járta körül. Elsőként Cseh András építész mutatta be a Mosonmagyaróvári Piarista Iskolaközpont tervezetét. Az épületkomplexum a város nyugati részén, a volt 56-os laktanya területén fog felépülni. Mindenképpen fontos megemlíteni azt, hogy a tervezés folyamatába az iskola vezetőségének, tanárainak és diákjainak a véleményét is kikérték az építészek. Emellett más területről is bevontak szakembereket a munka folyamatába, többek között a környezetpszichológiai, az akusztikai, valamint a fénytervezési szakág képviselőit. A számos workshop nyomán körvonalazódott épületterv számos elemében emlékeztet ugyan a régi iskolákra, pl. megtartja a belső udvart, a „kerengőt”, miközben radikális újításokkal is próbálkozik, mint pl. az osztálytermek alapformájának a reformjával. Az iskola terve S.ARCH-on különdíjat is kapott.
Somogyi Krisztina, Balázs Mihály, Cságoly Ferenc és Dúll Andrea egy már elkészült felújítást vettek górcső alá, a pesti Piarista Gimnáziumot. Az előadó elmondta, hogy a vizsgált iskola egy szigorú, hagyományőrző intézmény, melyet a szülők tudatosan választanak gyermekeiknek. Ugyanakkor számos tanár érzékeli a feszültséget, ami a túlságosan merev, konzervatív hagyomány és a gyerekek tényleges nevelési igényei között fennállhat. Emiatt kérték fel a kutatókat, nézzék meg, miként lehetne építészeti eszközökkel oldottabbá tenni a belső tereket. A vizsgálathoz rajz- és fotópályázatot írtak ki. Az eredményeket bemutatva az előadó ismertette a gimnázium főbb térbeli problémáit. Ilyen többek között az udvar börtönszerű jellege, az ebédlőben található székek és asztalok nem megfelelő elrendezése, a menza levegőtlensége, valamint a folyosók akusztikája. A folyosói zajterhelés csökkentése, pl. a falak puha anyagokkal történő fedésével, növényzettel ezen a problémán részben segíthetne. Ugyanakkor a gyakorló építészek felhívták a figyelmet arra is, hogy a tűzvédelmi előírások miatt a lehetőségek korlátozottak, s általában mindaz, amit az iskolai folyosókon látunk, nem is az iskola hangulatát, hanem a tűzvédelmi szakemberek előírásait tükrözi.
A harmadik épület a gödi (Alsógöd) Duna-parton találhatóPiarista Szakképző Iskola, Gimnázium és Kollégium, amelynek bővítési tervei László Tamás és Radnóczi László nevéhez köthetőek. A történeti villa körül kialakuló telken igyekeztek újraértelmezni az egykori „műhelyek” átmenti tereit, az udvarokon, félig zárt színekben folyó munkát. Emellett a tervezők a piarista identitáselemeket alapul véve három további fő szempontot követtek: a gyermekközpontúságot, a szegények melletti elköteleződést és az egyszerűséget. Utóbbi ráadásul nem csak a piarista hagyomány miatt kötelez, de a szakközépiskola szociális státusza okán is, amihez igényes, letisztult, a hivalkodást mellőző formavilág illeszkedik.
Tánczos Tibor folytatva az építészetek bemutatkozását Hazai példák az átépítésekről címmel tartott előadást. Elmondta, hogy meglátása szerint a mai iskolaépítészetben három alapvető tendencia rajzolódik ki: a flexibilitásra való törekvés (pl. a bútorok esetében a mozgathatóság), az osztály tereinek kiterjesztése (főként a folyosók felé átmeneti és közösségi terek létrehozásával), végül az egyéni igényekre reagáló speciális terek (pl. tanulósarkok, kuckók). Saját munkáját ismertetve egy tetőtéri lépcsőfeljáró köré szervezett közösségi teret mutatott be azt illusztrálandó, miként lehet egy hagyományos közlekedő térből hasznos iskolai helyet varázsolni.
A műhelykonferencia záró előadásában a jelenleg építészeti tanulmányait folyatató Doma László számolt be diplomamunkája tervezetéről. Doma kutatását egy Veszprém megyei faluban, Kertán kezdte, és abból indult ki, hogy a falvak életében az iskola körüli párbeszéd lehet az alapja a sikeres tervezésnek. Öt szempontot választott ki, melyeket öt csoport segítségével vizsgálna. A tanulási tájat a gyerekek szemszögén keresztül értékeli, az alkotó teret a szülők aspektusából, a technológiai kérdéskört a tanárok közreműködésével járja körbe. A közösség kategóriájába a környékbeliek gondolatait emeli be, illetve a falubeliek véleményét kéri a jövő kategóriájával kapcsolatban.