Másképp is lehet…
…és én másképp akarom csinálni.
Eva Neureiter beszélget Elias Kühnnel és Benedikt Hagenederrel az új, első elsős osztályukról (2022. június)
A beszélgetés megértéséhez nagy – szinte elengedhetetlen – segítséget ad Benedikt Hageneder cikke a németországi harzbergi iskoláról, amelyet Falko Peschel alapított és vezet. A szerkesztő.
Eva: Köszönöm, hogy időt szántatok a beszélgetésre! Bemutatkoznátok?
Benedikt (Bene): Benedikt Hageneder vagyok, későn döntöttem el, hogy tanító leszek. Előtte többek között grafikusként és fotósként dolgoztam. Hosszú gondolkodás és próbálgatás után döntöttem úgy, hogy alsós tanító leszek. Most 31 éves vagyok, Felső-Ausztriában nőttem fel, 11 éve élek Bécsben.
Elias: A nevem Elias Kühn, 25 éves vagyok. Hogy lettem az, ami vagyok? Alternatív katonai szolgálatomat egy alsó-ausztriai civil szervezetnél töltöttem, ahol fogyatékos emberekkel dolgoztam. Azt éreztem ott, hogy megtaláltam a helyemet: emberekkel akarok foglalkozni. De azt is éreztem, hogy nem ennyire súlyosan fogyatékos emberekkel. Ekkor tanácsolta a nővérem, hogy akkor legyek tanító. Elkezdtem az iskolát, és tetszett. Az ún. SPUNK Tourunkon progresszív iskolákat is meglátogattunk Ausztriában, Németországban és Svájcban.
Eva: A képzési időtök alatt utazgattatok?
Elias: Igen, minden szeptemberben, két hetet. Bene ötlete volt, összehívta az embereket, akiket ez érdekelt. Itt jöttem rá lassan, hogy ez lehet az a valami, amit igazán csinálni szeretnék. Aztán Benével elmentünk Németországba, együtt írtuk az alapszakon a szakdolgozatunkat, és együtt indítottuk az osztályt is. Most nagyon örülök, hogy itt vagyok.
Eva: Bizonyos dolgokat másként csináltatok, mint a klasszikus értelemben vett tanítók. Ketten pályáztatok az iskolánkba, az igazgatónőnek elmondtátok, hogy ketten akartok egy osztályt vinni. Pár tanár az iskolából kicsit húzta az orrát. „Együtt akarnak jönni, hogy lehet ezt nekik?”
Bene: Együtt írtuk a diplomamunkánkat, együtt szerveztük a SPUNK Tourokat. Ez azt mutatta, hogy működik! Jó csapat vagyunk, kiegészítjük egymást. Még az egyik szakmai gyakorlatot isegyütt csináltuk. Ekkor pattant ki az ötlet a fejünkből: miért nem csináljuk együtt, és miért nem együtt vesszük magunkra ezt az óriási felelősséget? Mert nagy a felelősség! Minden bécsi iskolát végignéztünk az interneten.
Eva: Mennyi az összesen?
Elias: 180 körülbelül.
Bene: Megnéztük, hogy tetszik-e a weboldaluk, vannak-e vegyes életkorú osztályok, van-e valami, amit érdekesnek találunk az adott iskolában. Átgondoltuk, hogy akarnánk-e ott dolgozni, és hogy ők akarnának-e minket. Ekkor pályáztunk a legklasszabb 30-ba, ahová megírtuk, hogy együtt akarunk dolgozni, és hogy egymás közt felosztva vinnénk az órákat.
Elias: Azt is beleírtuk a pályázatunkba, hogy a nyitott oktatás koncepciójával akarunk tanítani. Csak állami iskolákba pályáztunk.
Bene: A szakdolgozatunkban azt kutattuk, hogy mennyire lehet „nyitott” az oktatás egy állami iskolában. Az eredmény az volt, hogy nagyon! Ezt akartuk kipróbálni.
Elias: Oktatásügyben jártas szakértők gyakran mondták nekünk, hogy a tanítási terv betartása jelenti a nyitott tanítás határait.
Eva: Freinet-pedagógusként szerintem jó állami iskolában dolgozni. Miért hagytátok ki a privát iskolákat?
Elias: Meggyőződésből: az előítélet az, hogy a reformpedagógia csak az elit iskoláknak való. Nekünk az a meggyőződésünk, hogy ez nem így van. Most a 14. kerületben vagyunk, ugyan nem egy problémás iskolában, de állami iskolában. Minden társadalmi rétegből járnak oda gyerekek.
Eva: Együtt indítottatok egy első osztályt. Hogy működött nálatok a csapatmunka?
Bene: Igen, mi ketten és Simone Lauber, az osztály szabadidő-pedagógusa (a magyar napközis tanító megfelelője). Remekül megértjük egymást, hasonló elképzeléseink vannak, és örömmel dolgozunk egy csapatban. A délelőtti tanításért mi osztozunk a felelősségen Eliassal, Simone a délutáni foglalkozásokért felel. A szülők üzeneteire néha Elias válaszol, néha én. Teljesen tudatosan csináljuk így, nincs semmi hierarchia. Azonos értékűek vagyunk. Én így gondolom. Szerinted is így van?
Elias: Igen. Most papíron Bene az osztályfőnök, de jövőre én leszek. Egymást váltva szeretnénk a továbbiakban is.
Bene: A hivatalos papírok az én fachomban landolnak, és én veszem ki őket onnan legtöbbször, de ez nem jelenti azt, hogy egyedül érezném magam felelősnek.
Elias: Én is veszek ki néha valamit.
Eva: Ezt fontosnak tartom a főnök és a kollégák számára. Mi is így csináltuk, de nem volt mindenkinek magától értetődó a csapatmunka.
Elias: Nekünk pontosan ugyanannyi óránk van az osztályban. A tanítási órákon a koncepció szerint nincs egy olyan személy, aki a vezető lenne és a másik a beosztott, hanem mindketten azonos minőségben vagyunk jelen. Néha érzem, hogy Benének pár évvel több tapasztalata van.
Bene: Egész évben mondjuk, hogy mennyire szuper ez így, és hogy nem is tudjuk másként elképzelni. Mindketten izgultunk először, nagy kihívásnak, sőt túl nagy kihívásnak éreztük, de rövid időn belül kiderült, hogy megcsinálható. Izgalmas és tartalmas volt, néha ugyan a túlterheltség határán voltunk.
Elias: Kiegészítjük egymást. Ha egyikünknek kevesebb energiája van, teljesen automatikusan kiegyenlíti a másik. Nem kell a dolgokról sokat beszélnünk. Mivel jó pár éve ismerjük egymást. Néha megkérdezem magamtól: mi lenne, ha egyedül kéne csinálnom? Ha úgy alakulna, hogy nem lennének a közösen tartott órák, vagy csak nagyon kevés, vagy hogy ketten nem tudnánk tovább csinálni. Akkor nagyon elgondolkodnék.
Bene: Egyike a leghasznosabb dolgoknak, hogy mivel mindketten bent vagyunk, pontosan tudjuk, hogy miről is van éppen szó, ezért röviden és egyszerűen meg tudjuk beszélni a dolgokat. Elég pár szó, ettől minden olyan könnyű és érthető. Nehezen tudom elképzelni, hogy mindent magamnak kellene egyedül végiggondolni.
Eva: Barátok és kollégák vagytok, és az előmunkálatokat is együtt csináltátok.
Elias: Közös a baráti körünk. A munkát, amibe az előző években sok energiát fektettünk (iskolalátogatások, a szakdolgozat, közösen kialakított kép az iskoláról), együtt valósítjuk meg. Közös az élmény: amikor koncepciókról és szituációkról beszéltünk, mindketten jelen voltunk, még akkor is, ha másként éltük meg azokat.
Eva: Milyen egy hétköznap a ti elsős osztályotokban? Másként kezdtetek, mint a többi osztály, kevés könyvvel, ill. könyv nélkül. „Írás által olvasni” a klasszikus betűtanítás helyett?
Elias: A gyerekek perspektívájából: aki reggel bejön az osztályba, megmutatja a házi feladatát. Utána mindenki maga dönti el, hogy jó-e az: van egy rostánk, amely szerint minden gyerek értékeli a saját házi feladatát. Színekkel dolgozunk. A zöld azt jelenti, hogy „nagyon elégedett vagyok”. A sárga a közepesen elégedett, a piros az egyáltalán nem vagyok elégedett. Aztán mi kérdezünk: Miért sárga ez neked? Mi hiányzik szerinted? Ezzel arra fókuszálunk, hogy: „magamnak csinálom a házi feladatot, és magamnak dolgozom”.
Bene: Nálunk a házi feladat egy kis olvasást, írást és számolást jelent. Minden gyerek esetében más, a szintjüknek megfelelő, több vagy kevesebb. A házi feladat individuális, a gyerekek maguk keresik ki, több lehetőség is van. A napközis gyerekek velünk csinálják meg a házi feladatot.
Eva: Ti tartjátok az osztályotokban a tanulóórát?
Elias:Igen. Emiatt ez úgy van, hogy nem adunk konkrét házi feladatot, hanem a gyerekek maguk keresnek ki valamit. Vannak napok, amikor csak azok a gyerekek írnak vagy számolnak, akik egy bizonyos akcióban „benne” vannak, akkor ezt folytatják. Néhány gyereknél nehezebb, akkor mi javaslatokat teszünk. Amikor egyedül nem tudják elhatározni magukat, és nem tudnak a szabadsággal élni.
Eva: Hány gyerek marad ott délután?
Bene: 7 gyerek elmegy délben, így 13-an maradnak délután a „napköziben”.
Elias: Ezért is van reggelente gyűlés. Ezt november óta a gyerekek maguk vezetik.
Bene: 10 hétig mi vezettük, azóta a gyerekek csinálják .
Elias: Benével felvázoljuk, ha van valami, amit szívesen megbeszélnénk, vagy ha valamit meg akarunk tanítani. Néhány gyereknek totál van kedve hozzá, mások esetleg nem tudnak annyira koncentrálni. Ők részben „asszisztenseket” kapnak.
Eva: Mit beszéltek meg a reggeli gyűléseken?
Elias: Mindenfélét. Mesélnek a gyerekek, vagy tőlünk kapnak impulzusokat, hogy mit csinálhatnánk. Megbeszéljük a kirándulásokat, társas konfliktusokról beszélünk, néha megállapodunk különféle szabályokban. Pl. téma volt, hogy egyes gyerekek mások fenekére csapnak. Azt mondtam, szeretném, ha megszavaznánk, hogy mi ezt megtiltjuk. A többség emellett szavazott, úgyhogy azóta működik.
Eva: Szóval egy része osztálytanács, a másik rész a nap megtervezése.
Elias: Felírjuk a napi tervet. Gyűlés, tanulóidő, szünetek. Ez nem 50 perces egységeket jelent, hanem ahogy nekünk megfelel. A gyűlés után általában egy szünet jön, mert ez általában eltart 8:30-8:45-ig is, néha egy egész órán át. Utána tanulóóra következik: ott is összegyűlünk, hogy minden gyerek megmondja, mivel fog foglalkozni. A legtöbb esetben ez rendben van, de ha egy gyerek gyakran ugyanazzal a dologgal akar foglalkozni, akkor azt mondjuk: „Hé, csinálj, légy szíves, egyszer már valami mást!”
Bene: Javaslatokat is adunk ilyenkor, mint pl. pár gyerek felmérhetné az iskolát, megszámolhatná valaki a lépcsőket, Eliasnak van egy újságprojektje.
Naponta 2, ideális esetben 3 tanulási idő van, előtte egy megbeszéléssel. Aztán indul a munka: 2-3 percig tanakodnak, kikeresik, hol fognak dolgozni, ami bárhol lehet, a folyosón, az ablakban, az asztal alatt, a szekrényben. Aztán dolgoznak a feladataikon. Történetet írnak, vannak laptopjaink az osztályban, ezen dolgoznak az Anton App segítségével, vagy szöveget írnak. Mi ülünk valahol, és jöhetnek hozzánk bármikor. Azoknak a gyerekeknek, akiknek nehezen megy a koncentráció, megengedjük, hogy hozzánk üljenek, mert leginkább ezt akarják ők is. Nagyon nyitottak vagyunk, de nem lehet, hogy valaki ne csináljon semmit.
Eva: Akkor ők is dolgoznak valamin.
Bene: Igen, ők is. És megfigyeltük, hogy egyre többet. Február-márciusban nagy ugrás történt, a történetek és szövegek mennyisége láthatóan megugrott. A számolásban is nagy fejlődés volt.
Aztán jönnek és megmutatják, hogy min dolgoznak, mi pedig ötleteket adunk, egyedül dolgoznak vagy kettesével, ez teljesen változó… Megvan a napirend a fejünkben. Nem úgy van, hogy hirtelen azt mondják a gyerekek, hogy „na most befejezem”. Folyamatosan figyeljük, hogy milyen a hangulat, és ha az az érzésünk, hogy lassan itt az ideje, hogy befejezzük, akkor szólunk, hogy vége a tanulóórának. A nap utolsó tanulóórájában a gyerekek még egyszer megbeszélhetik röviden a dolgokat, és ismét kiértékelünk. Mi az asztalunknál ülünk, ha ketten vagyunk, akkor mindketten, különben egyedül, és a gyerekek megmutatják, hogy mit csináltak. Megint megkérdezzük: hogy ment a tanulás? Mit sikerült megcsinálnod? Hogy kellett volna lennie, hogy neked megfeleljen? Majd értékelik magukat a gyerekek a színekkel. Egy önértékelő pontot színeznek a munkájukra. Ezt egy tiroli iskolában láttuk, onnan hoztuk az ötletet. Ez az a pillanat, amikor áttekintést szerzünk.
Eva: Ekkor egyenként jönnek a gyerekek hozzátok, miközben a többiek valamivel foglalkoznak?
Bene: Ők összepakolnak, majd sorba állnak. Ez az átmenet a szünetbe. Páran nem jönnek, őket mi megkeressük és a többiekhez hívjuk.
Elias: Ez az a pillanat, amikor néha nincs rend, mert páran már készen vannak, mások pedig még sorban állnak.
Bene: Aztán jön a szünet, esetleg kimegyünk vagy tornázunk, attól függ. Aztán jön a következő tanulóidő. Ismét gyűléssel kezdünk, ahol már valami készet prezentálnak, vagy a gyerekek megmondják, hogy mit kezdenek el. A gyűlések a helyzetnek megfelelően hosszabbak vagy rövidebbek.
Eva: Egy ilyen tanulóidő mennyi ideig tart?
Bene: Az utóbbi időben ezkb.1 óra. Az év elején 35-45 perc volt.
Elias: Ami nekem fontos: az emberi kapcsolatok a gyerekekkel, és hogy ezt ne felejtse el az ember. Vannak nehéz vagy megerőltető pillanatok. Vannak gyerekek, akik a nyitottsággal nem tudnak mit kezdeni, és esetleg nem csinálnak semmit. Nekem fontos, hogy ezt elmagyarázzam, és hogy nem csak elméletben kövessem a „hagyd dönteni” elvet. Vannak olyan konfliktusok, amelyek kellemetlenek. Egészébenkimondottan elégedett vagyok. Természetesen vannak pillanatok vagy napok, amikor magam is kételkedem, amikor azt kérdezem magamtól: „Rendben van ez így, amit mi csinálunk?” De összességében: Benével dolgozni egyszerűen szuper!
Eva: Kívülállóként az én megfigyelésem: a gyerekek élvezik, amit csinálnak, és teljesen elégedettnek tűnnek. Az osztályotokba járó gyerekek az iskolai parlamentben jó benyomást keltenek. (Az iskolai parlamentben minden iskolai osztály képviselője találkozik, és iskolai témákat beszélnek meg. Lásd a folyóiratunk korábbi számait.) Azt mondtátok, hogy néha a túlterheltség érzésével küzdötök, de kívülről nézve az egész évben nagyon pozitív benyomást keltettetek.
Bene: Igen, hogyne. Egyedül nyilván nem ilyen lett volna, biztos vagyok benne. Pontosan így volt jó, hogy ketten voltunk. Sokszor felteszem a kérdést magamnak, hogyan bírja az ember egyedül ezt a sok bürokratikus dolgot, amit ellenőriznie kell, a szülők és a gyerekek is akarnak mindig valamit, hogy lehet emellett iskolát csinálni és a tanításról elmélkedni?
Eva: Még a gyakorlati dolgokról: könyvek nélkül, illetve kevés könyvvel dolgoztatok, mégis megtanultak írni-olvasni, télen már láttam nálatok a falra kitűzve a gyerekek által írt történeteket. Hogy csináltátok ezt?
Bene: JürgenReichen „olvasni az íráson keresztül” elméletét követjük. De nem dogmatikusan, hanem úgy, ahogy ezt Falko Peschel Harzbergben csinálja. A 2. napon bemutattuk a betűtáblát, kiosztottuk a gyerekeknek, és elmagyaráztuk, hogyan fogjuk ezt használni. Az első héten volt egy írósarok azoknak a gyerekeknek, akiknek egyedül nem sikerült ezt használni. Volt 3-4 gyerek, akik a kezdetektől egyedül tudtak írni, nekik nem tartott sokáig, ők azonnal elkezdték használni. Az írósarokban pedig mi írtunk egy táblára szavakat és mondatokat.
Forrás: https://digibib.hs-nb.de/file/dbhsnb_thesis_0000001889/dbhsnb_derivate_0...
Eva: Közösen írtatok?
Bene: Mi írtunk, a gyerekek velünk csinálták, miután megmutattuk, hogy kell. Ez rövid ideig tartott, a legtöbb gyerek maga jött rá. Azon keveseknek, akiknek tovább tartott, még pár hónapig segítettünk. Egyikünk csinálta az írósarkot, a másikunk a többi gyerekkel foglalkozott. Karácsonykor szinte alig volt már valaki, aki a betűtáblát használta volna. Arra a 4-5 gyerekre, aki még használta, sokkal több időnk jutott, hiszen a többiek már egyedül írtak. Így máraz elejétől fogva saját történeteket írtak, eleinte csak szavakat. Nagyon izgalmas volt bizonyos szavakat leírni, részben csúnya szavakat. Időközben sokat írnak már, állatokról szóló történeteket, az osztályújságnak és az iskolaújságnak. Az osztályban van egy állandó kiállításunk, ahová mindig kitesszük a történeteket. A gyűlések alatt is bemutatunk történeteket. Ez nagyon hajtja és motiválja azokat a gyerekeket, akiknek egyébként nehezebben megy.
Elias: Matekból a kezdetektől használtuk a számtáblát. Ezen 1-től 20-ig vannak a számok, hogy a gyerekek fogalmat tudjanak alkotni a számokról. Mellettük piros és kék pontok, képek a két kéz ujjaival. 11-20 között több pont van. Ez teljesen jól működött, már a kezdetektől remekül tudták egyedül használni. Ha azt kérdezték: hogy írjuk a hetest, akkor azt mondtuk: számold meg a pontokat, és mellette látod a hetest leírva. Munka közben megtanulták a számokat. Így a kezdetektől lehetséges volt az önálló munka. Szerették a matekot. Nagyon szerették, amikor dobókockával adták meg a számokat a számoláshoz, akár maguknak, akár mi írtuk fel a feladatokat. Később jött ehhez a számolástörténet. De használtunk feladatlapokat és a Zahlenfuchs füzeteket is.
Bene: Ezekben a füzetekben van segítség ahhoz, hogy műveleteket automatizáljanak, gyakoroljanak, és számítási trükköket megtanuljanak.
Eva: A gyerekek első éve jól sikerült.
Elias: Igen, néhányuknak még jobban. Vannak, akik már ezres és százezres körben számolnak, összeadnak, kivonnak, osztanak és szoroznak. És vannak páran, akik a 20-as számkörben sem mozognak olyan biztonságosan, hogy azt mondhatnánk, rendben van. Néhányuknak jövőre kell tovább folytatnia, mások aritmetikából már a 3. osztálynak megfelelő szinten vannak. Teljesen különböző a tudásszintjük.
Bene: Rávesszük azokat, akik már valamennyit tudnak, hogy ne foglalkozzanak sokat az egyszerű dolgokkal, hanem haladjanak tovább. Ez a többieket is inspirálja. Hihetetlen, hogy milyen hatással. Az írásnál is: vannak gyerekek, akiknek fantasztikus ötleteik vannak, ketten már jó csapatot tudnak alkotni, és sok történetet írnak. Az egyik már jól tud írni, a másik kevésbé, de jól kiegészítik egymást. Vannak csapatok, akik nagyon jól működnek, mások kevesebbet dolgoznak, de ezt mi megbeszéljük velük.
Amit a diplomamunkánkban is kiemeltünk: még ha az ember a nyitott tanítás híve is, a tananyagot akkor is át kell adnia. Ez a minimum. Fontos, hogy az embernek jó áttekintése legyen, ki hol áll, mit kell csinálni, és hogy a gyerekek fejlődnek-e. Mi a kezdetektől nyomon követtük a dolgokat, különböző segédeszközöket, módszereket találtunk ki, amikből sokat használtunk is. Jegyzeteket és táblázatokat csinálunk, ahol minden gyerekről felírjuk, hogy mit tud, és mi változott a teljesítményében. Ez nagyon fontos része a munkánknak.
Elias: Minden hónapban egyszer beszedjük az összes munkát, és végignézzük őket. Ez itt egy eszköz, aztán jöttek a tesztek, ahol az elsősök alapkompetenciáit mértük. Részben magukkal a gyerekekkel ültünk le és néztük meg, hol áll az írás, a számolás terén, milyen gyorsan megy neki. Ennek következtében mindig tudtunk az adott gyerekre vonatkozó választ adni a szülőknek, ha kérdeztek minket. Feljegyeztük, hogy mi lesz a következő lépés. Nagyon hasznos volt, amikor átnéztük a munkákat. Minden esetben külön beszéltünk a gyerekekkel, és megmondtuk, hogy mi az, amit jónak találunk, mi az, ami kiemelkedően jó volt, és hogy mi a következő lépés. Láttuk, hogy így a gyerekek is tudták, hová kell fejlődniük.
Eva: Sok visszajelzést adtok!
Bene: Nagyon is tudatosan. A gyerekek odafutnak hozzánk a munkáikkal, mi visszajelzést adunk, rákérdezünk dolgokra, megmagyarázzuk, miért így vagy úgy írjuk, stb. Nem gyűjtjük be minden nap a füzeteket, csak havonta egyszer, de akkor mindet. (Eleinte azért lelkiismeret-furdalásunk volt, amikor láttuk, hogy a többi tanár füzetcsomagokkal a hóna alatt közlekedik.)
Elias: Mi nem is húzunk át semmit a gyerekek irományában. Megbeszéljük velük, esetleg egy ponttal megjelöljük, amiből aztán könnyen tudunk egy pipát csinálni.
Bene: Egy zöld színű, kiradírozható tollat használunk.
Eva: Egy utolsó, záró kérdés: A Freinet-pedagógiában létezik az egymással való kooperáció és az egymással való véleménycsere fogalma. Nagy kapcsolatrendszerrel rendelkeztek a kollégáitokkal, akikkel együtt tanultatok, akikkel együtt utaztatok különféle iskolákat felkeresni, akikkel még most is találkoztok. Hogy alakult ez ki?
Bene: Már az első egyetemi napon összeismerkedtünk. Nagyon kevés férfi hallgató van, az a pár meg hamar egymásra talál. Az első szemeszterben már barátok voltunk, és így jól megismertük egymást. A próbatanításkor aztán megtapasztaltam, ez most már igazán az iskola! Az elején teljesen sokkban voltam. Arra gondoltunk, ez nem lehet. Azt gondoltam, ilyesmit én nem akarok, és feltettem a kérdést magamnak, hogy mi van, ha az egész egyetem ilyen?
Elias: Te korábban a Prottenbrunn alternatív iskolában voltál, tudtad, hogy ez másként is lehet.
Bene: Igen, tudtam, hogy vannak más iskolák. Egy felhívást tettem közzé: „nem hagyhatjuk, hogy az egyetem döntsön arról, láthatunk-e menő sulikat vagy sem”.
Így lettünk aztán egy csapat, 6-7 ember, és terveket szőttünk.
Elias: Az első szemeszterben együtt voltunk gyakorlaton, ahol sokszor totál dühösek voltunk. Akkor kérdeztem meg magamtól, hiszen teljesen más kép él a fejemben az iskoláról, mi van, ha az úgy mégsem megy, ahogy elképzeled?
Eva: Érdekesnek találom, amit most meséltek, hiszen én ugyanezt gondoltam a főiskolán. Elég rémes, hogy 25 év alatt nem változott semmi!
Bene: Ne mérgelődj, ne csodálkozz! Mi az egyetem 3 éve alatt (szerencsére a covid ideje alatt) nyaranta teljesen demokratikusan szerveztük az útjainkat. A csapat kicsit megváltozott, többen lettünk, 8-9 ember. A harmadik iskolalátogatás után elhatároztuk, hogy ezt nekünk az egyetemen be kell mutatnunk, és sok embernek kell mesélnünk róla, mert annyira inspiráló. Én nem fejeztem volna be az egyetemet, ha nem találkoztam volna ezekkel az emberekkel, akikkel együtt kutathattunk. Egy nagy SPUNK-prezentációt szerveztünk az egyetem nagytermében. Az első alkalommal 50-en voltak, a második napon a professzorokat is meggyőztük, hogy jöjjenek el a csoportjaikkal. Akkor megtelt a nagyterem. Nagyon klassz volt.
Elias: 150 vagy 200 ember a második napon!
Bene: Az volt a célunk, hogy beszéljünk erről, és hogy az egyetemisták megtudják: ha az ember klassz iskolákat akar látni, ha mást akar, mint ami van, akkor magának kell ezeket megkeresni. Senki sem fogja „feltálalni” őket. Aztán cetliket tettünk ki a hirdetőfalra, csináltunk egy WhatsApp-csoportot, és ebből lett a ZUKUL.
Elias: Ez a csoport nagyon klassz. Utakat is akartak együtt csinálni, ami a covid miatt nem úgy alakult, mint ahogy azt elképzelték. De mindennek ellenére együtt maradtak, rendszeresen összejönnek, találkozókat szerveznek és hospitálnak, menő iskolákat keresnek fel, leginkább Bécsben és a környékén.
Bene: Hárman közülük Harzbergbe utaztak Falko Peschelhez.
Elias: Nagyon remek ez így! A találkozókon őszinte véleménycsere van. Mindenki önszántából van ott és arról beszélnek, ami érdekli őket. Ott vannak a bemutatókon, a Freinet-napokon is részben, most pedig egy pedagógusnő jön az iskolánkba.
Eva: Egy tanárnő utazik velünk a nemzetközi Freinet-találkozóra, Marokkóba (RIDEF).
Elias: Mihelyt valami kötelesség és intézményesített, teljesen más a hangulat. A SPUNK-utunkon én is észrevettem, hogy én is másként éltem át az iskolát annak idején. Egy Freinet-osztályban voltam egy általánosban, és ismét előjött az érzés: „Ó, ezt én magam teljesen másként éltem át.” Aztán feleszméltem, és azt mondtam magamnak, ezt lehet másképp is, és én úgy akarom!
Eva: Köszönöm, hogy időt szántatok a beszélgetésre!
* * *
Forrás: Elise 23 / Az osztrák Freinet-mozgalom lapja
Fordította: Nemes Ildikó, korrigálta: Juhász Vera és Fóti Péter.
Kapcsolódó oldalak: