Előadás a IV. Miskolci Taní-tani Konferencián 2011. február 4-én

Az esszét arra használom, hogy bár felületes és vázlatos, de mindenképpen használható információt kapjak a hallgatók szövegalkotási képességéről, gondolkodásmódjáról, intelligenciájáról, valamint kulturális hátteréről. A beszélgetés során elsősorban motivációikat próbálom megismerni, affinitásukat és ismereteiket, miközben elég pontos képet kapok kommunikációs képességeikről.

Alapvető elvárás, hogy a magyar nyelv és irodalom tantárgyon belül a tanulóknak magukévá kell tenni az érvelés technikáját. A kérdés azonban az, hogy hogyan dolgozzák fel ezt a témakört: kizárólag elméletben (tankönyvből) vagy a gyakorlatban is (például a disputa módszerével).

A legelképesztőbb persze a közösségi gyűlés volt, amitől féltem is, arra gondolva, hogy egy olyan gyűlésre csöppenünk be éppen, ahol semmi sem lesz, vagy csak a szokásos erőltetett izé, amit felnőttek manipulálnak. Nem volt az!  Csak példaképpen: két kislány ült nem messze tőlem, akik az érvényes szabályok szerint nem mehettek ki egyedül-kettesben a városba. Engedélyt kértek a gyűléstől erre. Rövid vita után megkapták ezt egy szavazás után. Láttam, hogy egymásra néznek és boldogok. De ez csupán két perc volt abból az órából, ami a szemünk előtt zajlott egy gyűlésben, ahol tanárok és gyerekek ültek egymás mellett vegyesen, ahol mindezt egy gyerek vezette, támaszkodva a gyűlés titkárára és a többiekre.

Egy alkalommal megkérdeztem tőle, hogy miért nem olvassa el a kötelező irodalmat. Azt mondta, hogy azért, mert az nem fontos. Kérdeztem, hogy szeret-e olvasni, illetve, hogy szokott-e. Az volt a válasza, hogy nagyon szeret olvasni, és hetente átlagban elolvas egy regényt, csak nem azt, amelyiket a tanár úr megkövetel, hanem egy másikat.

És itt sincsenek kétségek. Az iskola nem más, mint az igazság közvetítője. A tantervekben, a tankönyvekben a megkérdőjelezhetetlen igazságok vannak, ezeket akként is kell elsajátítani. Tévedhetnek is esetleg nagy néha a tankönyvek írói, de ezt gyorsan javítjuk, már a tanító javítja, csak egy kis gikszerről van szó. Ha meg a tanító nem javítja, akkor ki sem derül.

Kézenfekvő lett volna, hogy ki-ki magának készíti el vágyai amulettjét, és ezzel pompásan teljesítjük a tantárgy által előírt követelményeket, de akkor elmaradt volna a személyes és szociális kompetenciák fejlesztése. Ezért azt kértem a hallgatóktól, hogy mindenki válasszon magának párt az osztályban, és egymásnak tervezzék meg az amulettet.