Őrzők, vigyázzatok a strázsán!

Kheirón és egy tanítvány. Etruszk váza. Forrás: Wikimedia Commons.

Trencsényi László könyvismertetése

Nagy Ádám (szerk.): Szolgálva, nem tündökölve. Kiadja a Iuvenis Ifjúságszakmai Műhely, ISZT Alapítvány, Budapest, 2017.

Trencsényi LászlóEgy közhasználatú, szakmai közérdeklődésre számot tartó periodikában nem illik személyesnek lenni. Különösen nem való személyes hang egy könyvismertetéshez. Még kevésbé illik recenziót írni és közzétételét kérni egy olyan könyvről, melyhez különösen személyes viszony fűzi az ismertető szakembert: jelesül a kötet szerkesztője, lektora, ajánló előszavak szerzői, közvetlen munkatársaim, barátaim, társaim, a szerzők pedig mind-mind tanítványaim. Most mégis – kérve a szerkesztő megértését – eltérek ettől a konvenciótól. Mentségemre szóljon, nem a hála és köszönet vezeti „tollamat” fogalmazás közben. Sokkal inkább üzenni szeretnék „ifjú szíveknek”. S ezen üzenetemet a – némi iróniával írom, de komolyan: a lifelong learning jegyében – hozzám rendelhető „tanítások” folytatásának tekintem. Kérem az olvasót, tekintse ő is így.

A könyvet valódi meglepetésként vehettem magamhoz egy megható ünnepségen, amelyet kerek születési évfordulóm alkalmából szervezett maga a szerkesztő, Nagy Ádám kollégám. Vaskos kötet. Szép címe van: ilyennek látszom tehát. (Szolgálva, nem tündökölve). Nota bene: a Váci Mihályra, a hetvenes évek népszerű költőjére, annak általam sokszor vállalt versére (Eső a homokra) utalás jellegzetes „gellert” kapott a címadóktól. Váci az első módhatározó helyén még így írt: „használni akartam” – a folytatás rendben van: „nem tündökölni”. „Posztmodernül” – úgy tűnik – a címadó jeligéből az „eredményre” (outputra) utalás eltűnik, elég a szándék, a szolgálat szándéketikája. Tegyük fel így igaz. De most nem erről kívánok írni. Mégsem magamról. Hiszen ez egy tanulmánykötet. Szép, komoly, elegánsra szerkesztett tudós írások, melyek büszkén vállalható darabjai máris az ifjú szerzőknek. A meglepetés-kötetbe a szerkesztő tanítványaimat (ma ezt is elegánsabban mondjuk: „mentoráltjaimat”) hívta meg szerzőnek. Többségüknek közvetlenül voltam – vagyok – konzulense doktori iskolánkban, többekkel egymásra talált szakmai barátságból lett „mentorált kapcsolat”. (Még az olvasószerkesztők, Lődi Virág és Pekker Bernadett is tanítványok, korábban első könyvalakban megjelent munkáik felett bábáskodhattam.)

26 szerző. Ki-ki saját „vesszőparipáját” fogalmazta a kötetbe. E tanulmánycsokorban mégis megláthatom magam az általuk mutatott tükörben. (Megjegyzem, méltóan egy fiatalabb nemzedékhez, szabatosabban fogalmaznak nálam, nem követik azt a tudományos szövegalkotási metódust, amit az én irályomra a szerkesztő kedves előszavában „posztmodern neveléstudósként felfogott mesélőnek” definiál.)

A tanítványi hűség inkább a dolgozatok tartalmában mutatkozik tehát. Immár hosszúnak tekinthető pályám elágazásai, korszakai – melyeket makacsul próbálok egybefűzni, nem csupán önarcképpé, de korképpé rendezni – tűnnek elő. Monoriné Papp Sarolta a minőségbiztosítás és innováció vidékéről küldte írását, Rucska Andrea folytatja azt a feltáró munkát, melyet a „tanárverések” hisztériájának idején kezdtünk az iskolai agresszióról, Bohán Mariann és Nagy Ágnes a „fekete pedagógiáról” szólva folytatja az iskolakritikai „vonalat”, a szabadság értékeit követi Gazdag Emma. Bogdán Péter öntudatosan próbálja igazolni: egy roma származású, roma-magyar identitású kutató sem lehet egytémájú szerző, az eszperantó nyelv tudományos elismertetéséért emeli fel szavát. A „családi történetek” pedagógiai fontosságáról szól Tölgyessy Zsuzsa.

A pedagógiai közösség, az ún. közösségi nevelés sajátos, napjainkbeli megvalósulásaira figyel – az iskolai közösségi szolgálatról szerzett tapasztalatokat elemezvén – Matolcsi Zsuzsa és Karlowits-Juhász Orchidea. A „migránsok” körében végzett felelős pedagógiai munkájáról ad számot Csereklye Erzsébet.

Véletlen-é, hogy a tanulmányok – a tanítványok – többsége a művészetpedagógiáról szól, szinte hasonló mértékben a vizuális nevelésről, illetve a drámapedagógiáról? Körmendy Zsolt folytatja koncertpedagógiai kalandozásait, értő befogadásesztétikai elemzéssel bizonyítja hozzáértését. Az „irodalmi szekció” reprezentánsai: Csobánka Zsuzsa (a kortárs irodalom tanításáról), Kerekes Valéria (az óvodai mesemondásról) és a maga irodalomtörténészi módján Almássy Balázs.

A vizualitás-kör reprezentánsai: Hortoványi Judit (roma tanulók személyiségfejlesztése szimbolikus rajzokkal), Siposné Tavaszi Virág (a tárgykultúra forrásai), Géczi-Laskai Judit (a tetoválás mint „népművészet”). A drámapedagógusok: Honti György (beavatás), Katona Réka (fórum-színház) s a szintézisre törő már tapasztalt (ő volt az első végzett doktoranduszom) Novák Géza Máté.

Túlmutat a művészetpedagógián, illetve a művészetpedagógiának a neveléselméletben, nevelésfilozófiában való méltó elhelyezéséért emel szót már-már tudományelméleti írásában (a rádiós médiummal segített zenei művészetközvetítésről szólván Morva Péter). Mizerák Katalin a művészetpedagógia keleti hagyományaira hívja fel figyelmünket. Kiss Virág pedig folytatja azt a nagyratörő szellemi vállalkozást, melyben a művészetpedagógia korszerű teóriáját fogalmazza meg.

Hagyománykeresőben „utazik” Tóth Andrea is (pályakezdésem színterére, szülőföldjére tér vissza, a nógrádi zsidóság iskolázásának történetéről ír), Szarka Emese kuriózuma valódi utazás, a „zarándokutak pedagógiájának” elemzését kíséreli meg.

Különleges történet Benyovszky Andreáé, akiről tudni való, hogy a Pető-módszer „nagykövete” az Egyesült Államokban. No lám, hibátlan doktori értekezésétől eltérően – holott akár ebből is idézhetett volna fejezetet, egy nemzetközi innováció pontos leírásából – ő az, aki mintha (legalábbis e tisztelgő kötet számára) vállalta volna a „mesélő” szerep hagyományait. Disszertációjának mellékszálaként egy amerikai orvos és egy magyarországi konduktornő regényes románcának eredt nyomába, ezt a „pedagógiai love storyt” ajánlotta a kötetbe (emlékezve arra, hogy erre a műfajra és témára én is bíztattam.

Vajon emlékeznek-e még azokra a tanévnyitó szavaimra tanítványaim a doktori iskolán, amikor rendre arra a felelősségre és esélyre emlékeztettem őket, hogy nemzedékként kell, lehet helytállniuk a szakmában? Emlékeznek-e arra az üzenetre, hogy tudományos előrehaladásuk mellett legalább annyira fontos a szakmain túli, emberi kapcsolataik kialakítása, megerősítése, őrzése, mely energiaforrás lehet a fenti felelősséggyakorlásban?

A kötet mintha ennek a „tanításnak” jó válasza, bizonyítéka lenne.

Ennyit akartam elmondani.

Ui. Egyszer tán még az általános művelődési központokat is fogja valaki újrakutatni.

A szerzőről: