Vizuális nevelők egymás közt

Szávai István

Beszélgetés Szávai Istvánnal. Az interjút Kókai-Vigh Veronika Judit készítette.

Mindenütt igyekeztem élménypedagógiai irányban haladni, mert azt láttam, hogy a tantervek inkább valamiféle szakember-utánpótlás előkészítését, semmint egy mindennapi kultúra megalapozását célozzák.

Kókai-Vigh Veronika

Kedves István! Szolnokon időnként „összefutottunk” ugyan, de soha nem alakultak úgy a körülmények, hogy le tudtunk volna ülni egy beszélgetésre. Hol te rohantál, hol nekem kellett határidőre leadnom valamit. Mindig abban maradtunk, hogy akkor majd egyszer…

Már nyugdíjas vagy, ahogy a Facebookon írtad, ugyanannyit dolgozol, mint régen, de minden határidő nélkül, tehát sok mindenre van időd, amire korábban nem volt, úgyhogy végre sort tudunk keríteni egy beszélgetésre.

Amikor annak idején Németh Lajos kolléga igazgatót keresett az indítandó alapfokú képzőművészeti magániskolájához, sokan ajánlottak neki téged: „Nagyon jó szakember.” Néhányan hozzátették: „De azért vigyázni kell vele.” Szóval megoszlottak a vélemények. Aztán írásaidat olvasva az volt az érzésem, neked is vannak mindenféle reflexióid szakmai munkásságodról.

De kezdjük az elején. Vázlatok az iskoláról tanulmányodban García Márquezt idézed: "Kilencéves korom után már nem történt velem semmi említésre méltó!" Mi történt kilencéves korod előtt?

Kertészek falujában nőttem fel, Medgyesegyházán. Normális vidéki viszonyok, a világ dolgai iránt érdeklődő gépész-kertész nagyszülők, szülők, kis házi könyvtárral, a tágabb rokonságban mindenféle mesteremberek, a legideálisabb gyermekkor kellett volna legyen. Sajnos volt egy apró kis bökkenő.

A gépész apa, kertész anya 1945-ben elhitte, hogy itt egy új világ fog jönni. Nem lettek ugyan teljesen hithű kommunisták, mindig látták a rendszer problémáit, de az értékbizonytalanság, hogy akkor mi a megőrzendő, mi a megújítandó érték, bizony problematikussá tette a gyereknevelést. Korábban is volt már persze hasonló értékbizonytalanság, az Anyaszentegyház közvetítette értékminták sem voltak azonosak az evangéliumokéival, de a forradalom ideológiája jóval messzebb távolodott a köznapi erkölcsiségtől. Nádas Péter bővebben ír erről a Világló részletekben, maradjunk annyiban, hogy a felnövekvő kisember azt érezte, a kimondott dolgok mögött mindig ott van valami kimondatlan.

Ez azt is jelenti, hogy te többnyire azt a bizonyos „kimondatlant” kerested… Ez az attitűd megmaradt benned és egész életedben végig kísért…

Igen, ha volt egy bizonytalan élethelyzet, nem mintát keresgéltem, hogy akkor most hogyan is kellene viselkedni. Mindig magam próbáltam valamit kitalálni, ami persze kissé különc viselkedést eredményezett. Ezt a különcséget kis barátaim, kollégáim hol jól, hol rosszul fogadták.

Elvileg belőlem is gépész vagy kertész kellett volna legyen, de nem bizonyultam különösebben rátermettnek sem a műszaki dolgokban, sem a kertészkedésben. Persze sok minden ragadt rám, kőműveskedéstől, gépszerelésen át az asztaloskodásig, leginkább azonban olvasni szerettem. Hetedik-nyolcadikos koromban már írogattam is verseket, kalandos történeteket. Nem feledkeztem bele, inkább csak módjával. Középiskolás koromban versenyeken is indultam velük, két ezüstérem a diákírók-diákköltők találkozóin. (Sárvárott az aranyérmet Bari Károly kapta.) A tanulás inkább csak olyan kötelességszerű volt, hármas-négyes, matekból kettes. (Féltem, meg fogok bukni az érettségin, ezért félévkor elkezdtem tanulni. Kezdtem megérteni, végül ötösre írásbeliztem.) Nyilvánvaló volt, hogy „irodalmi ember” leszek. Újságíróként „harcolok az igazságért”.

Mégis másként alakult az életed…

Újságíró-iskolába akkoriban az mehetett, akinek volt már valamilyen diplomája. Ekkor merült fel bennem a gondolat, hogy mielőbb szerezzek egy felsőfokú végzettséget. A kérdés csak az volt, hogy miből is… A biológiát szerettem, rajzolgattam is, legyen akkor egy biológia-rajz szak a szegedi tanárképzőn. Valahogy be is fértem, közepes eredménnyel el is végeztem, még a képzőművészkedéshez is megjött a kedvem, azonban toronymagasan előttem járó csoporttársaim (Váradi Iván, Szalai József, Dréher János, Eszik Alajos, a felsőbb évfolyamokon Sinkó István.) munkáit látva világossá vált előttem, mennyi lesz a pótolni valóm. Közben megismerkedtem egy baráti csoporttal. Jékely Endre, Hadas Miklós, Takács Géza, Mező György. Elolvasták az írásaimat, megtudtam tőlük, hogy bizony itt is bőven rám férne a tanulás, másrészt meg nem biztos, hogy újságírásban kellene gondolkodnom. Talán jobb lenne egy tisztes vidéki tanárság. Tanítani?

A főiskola meghozta ugyan a kedvem a biológuskodáshoz, szakdolgozatot növényrendszertanból írtam, de hogy kisgyerekeknek mutogatni, hogy porzó, bibe… Terepgyakorlaton növényeket határoztunk meg, valami harmincegynéhány fajt ismertünk fel, soroltunk be. „Mit gondolnak, a továbbképzésen részt vevő gyakorló tanárok mennyit ismertek fel? Ötöt!” Na jó, de ott volt ugye Herman Ottó, meg Rómer Flóris…

Meg a félfamentesre rajzolgatott, festegetett kis bilduskák? ( Vadas József) Na, majd meglátjuk.

Mit szólt a család a „tanároskodáshoz”?

Akkor még csak kétfős család voltunk. Feleségem egy évvel felettem járt, matek-kémia szakos, kosaras sporttárs. (Később levelezőn elvégezte a magyar szakot is, meg kézműves oktatói képesítést szerzett, a szakképző iskola szövő oktatójaként ment nyugdíjba.) Soha nem szeretett iskolába járni, a tanári pályára kissé ő is kényszerből került, de egy szerelmespárnak igazából nem a munkahely körül járnak a gondolatai. Inkább élni készültünk, amihez a munkahely majd csak a hátteret szolgáltatja. A pedagógus akkor is alulfizetett volt, 1500 Ft volt a kezdő fizetés, de akkor már eldöntöttem, hogy nem szeretnék sem anyagi, sem hivatali karriert csinálni. Nagyapámnak volt egy önjáró fűrészgépe, tűzifát vágtunk. Ha egész nap dolgoztunk, gimnazista koromban akár ezer forintot is kaphattam az 500 mázsa fa felvágása után. Amikor úgy döntöttem, hogy a favágás helyett a tanári életmódot választom, lemondtam erről a pénzről. A szülők pedig maguk sem a pénzre hajtottak, szerették a munkájukat, megértették a döntést. A negyedévet levelezőn fejeztem be, Zagyvarékason kaptunk állást, szolgálati lakást. A főiskolán két mélyebb pedagógiai tanácsot kaptam. Egyiket a biológia-módszertan tanárától, Józsa tanár úrtól. „Ha a szertáros a folyosón a tálcát viszi a terembe, maguk előtte mennek, mert ha kiverik a tálcát a kezéből, nem tudják megtartani a bemutatót. A másikat Mező Gyurkától. „Ne akard a tanítványaidat a magad képére formálni. Nekik meg van a maguk élete.”

Hogyan készültél mint fiatal pályakezdő az első tanévre?

Tanmenetek írásával. Átnéztem a szakmai kézikönyveket, tantárgy-pedagógiai folyóiratokat. Összeállítottam a tanmenteket, a biológiát a tankönyvből, a megszokott kérdve kifejtő módszerre alapozva, a rajzot pedig Balogh Jenő nyomán. Tárgyi tanulmányok, majd szabad asszociációk, illetve néhány ponton más kiadványokban talált feladatokkal dúsítva. Ekkor rajzból a műhelymunka szemlélet kezd teret nyerni. A tanév eleji tanfolyamokat is ebben a szellemben tartotta két jól felkészült, elhivatott szakember. (Marton László és Szenti Ernő. Ha portfóliót írnék, ki kellene húznom őket. Okát nem tudom, bár magyarázatot hallottam rá.) Persze átnéztem Xantus kézikönyvét is, de azt láttam, hogy ez voltaképp egy leendő képzőművész vagy rajztanár – nyilván időhiány miatt „lebutított” – képzési terve lenne.

Hogyan sikerült beilleszkednetek?

Jól indult a tanév, az első focimeccsen rúgtam két gólt, még tartott a főiskolai csapat edzésein kialakult kondim – a foci ekkoriban kezdett kötelezővé válni irodalmárok számára –, a kollégák közt volt néhány fenntartás nélkül, néhány bizonyos fenntartásokkal szerethető, és egy nehéz, de megérthető tanárnő. Igyekeztem beilleszkedni, hanem az első hónap végén a hatodikosok olyan munkákkal leptek meg Zombori Béla szintetikus kubista órájának végén, hogy a „tanároskodás mellett élek, festek, írok” helyébe a „nézzük, hogy lehet igazán jól tanítani” program lépett. Középszerű festő, költő helyett inkább jó rajztanár szeretnék lenni. Csak hát rá kellett ébredjek, úgy jártam, mintha egy gépészmérnök mechanika és géprajz helyett a tudományos technikai forradalom történetét tanulta volna.

Kovács Károly OPI tantárgyfelelős írta, hogy öt év után kezdett rájönni, hogyan is kell tanítani. Olvastam, utána jártam, órákat látogattam, kezdtek alakulni az órák. Osztályfőnökösködtem is, osztályomban mindig elvállaltam azt a tantárgyat is, amit képesítés nélkül kellett volna tanítson valaki. (Ha egy kolléga panaszkodott, hogy egész más szakosként neki kell bemenni matekot helyettesíteni, mindig visszakérdeztem: De ugye azért leérettségiztél matekból?) A bio-rajz mellett magyar, kémia, gyakorlati, testnevelés órákat is tartottam. Mindenütt igyekeztem élménypedagógiai irányban haladni, mert azt láttam, hogy a tantervek inkább valamiféle szakember-utánpótlás előkészítését, semmint egy mindennapi kultúra megalapozását célozzák. Forrás persze nem nagyon volt, múzeumok kiadványaiban, a Népművelő, a Művészet folyóirat cikkei közt akadt néha pedagógiai tárgyú. Meg persze a kiállítások. Mindig ott volt nálam a jegyzetfüzetem.

Ez a gondolatsor azt jelenti számomra, hogy kezdted megszeretni a „tanároskodást” és meg is tettél mindent azért, hogy jó tanár lehessél… vagy nem jól gondolom?

Voltak persze ügyetlenségeim, botladozásaim, de úton voltam a sikeres vidéki tanár pozíciójába. Főleg, hogy folyamatosan megkaptam Takács Géza, Hadas Miklós és mások reflexióit. Baráti kapcsolatok is alakultak, az iskolavezetéstől is megkaptam minden lehetséges támogatást. Jó szakfelügyelői vélemények, a járási hivatal szakmai konferenciákra küldött. Azonban történt valami, ami felborította az iskola életét. Eddig 16-18 fős osztályokban tanítottunk, most össze kellett vonni az osztályokat. Hirtelen mintha egy másik világban találtuk volna magunkat. Volt, aki tudott alkalmazkodni, volt, aki nem. Sajnos magam is az utóbbiak közé tartoztam. Pedagógiai félműveltségem visszaütött. Ahhoz elég volt, hogy érzékeljem a csődhelyzetet, ahhoz kevés, hogy kitaláljak belőle.

Úgy gondolom, hogy ez a probléma nem csak benned alakított ki kételyeket, sok kollégát tett bizonytalanná…

Igen, nehéz időszaka volt az iskolának. Egy ilyen léptékű átalakulás felerősítette a rendszerben addig diszkréten megbúvó problémákat.

Nem vagyok ugyan hipochonder, de a bipoláris ciklotímia tüneteit észlelve orvosi segítségért folyamodtam. Jakab Gyuri édesanyja beküldött az újszászi pszichiátriára, ahol Benedek László, Göncz Kinga, Varga Etelka segítettek valahogy rendbe szedni magamat. Fél év segédmunka, közben grafikaszakkört vezettem a Megyei Művelődési Központban. (Nyilván elterjedt Szolnokon, hogy egy tehetséges fiatal rajztanár bajban van, segítsük, ahogy tudjuk.)

Ha jól értem egy év kényszerpihenő kellett, hogy utána visszatalálj ismét az iskolai életbe.

Így van. Ősztől egy év napközizés egy frissen induló – gyermekvárosi gyerekeket is fogadó – szolnoki lakótelepi iskolában, majd biológia–rajz, néhány év után csak rajztanítás következett. Az iskola igazgatója az a Szabó Mihály lett, aki Kiss Anna magyartanára volt annak idején. ( „Mindent ennek az embernek köszönhetek!” – Kiss Anna.) Az igazgatóhelyettes, Lengyelné Éva jól berendezett szaktantermet alakított ki, és persze segített, amiben lehetett. Kitágult a szakmai látóköröm, főleg miután Tóth István vette át a képzőművészeti feladatokat a Művelődési Központban. Megismertem a Gyik Műhely, a Barcsay Kör, a Gál Imre Szakkör és más alternatív pedagógiát folytató csoportok munkásságát. Földi Péter, Szemadám György, Lantos Ferenc és még sokan mások tartottak előadásokat. Éveken át próbálkoztam a programelemek adaptálásával. Megint csak hol sikeresen, hol sikertelenül, de kifelé nyilván főleg a sikerek látszottak. A sikernek persze ára volt, a „szoftver” eszközök (didaktikai programok) bizony hardver eszközöket is igényeltek. Eleinte azzal nyugtattam magam, hogy Picasso egy ceruza, színesceruza, akvarell, tempera (ezt magunk kevertük a Vegyiművektől kapott porfestékekből), papír, agyag készlettel is el lett volna évekig, márpedig ezeket az eszközöket elő tudtuk teremteni a közös felszerelés rendszerével. (A gyerekek összeadták az alapfelszerelésre valót, és mivel minden osztály ugyanazt használta, egyrészt felébe került nekik, másrészt kétszer annyi eszközt tudtunk venni, mint az alapfelszerelés, harmadrészt mindig ott volt, negyedrészt mindenből a legjobb ár-érték arányút vásároltuk.) Na jó, a linómetszés varázsát azért nem hagyhatjuk ki. Marton Lászlónál láttam, hogyan kell csinálni, akkor toldjuk meg az alapfelszerelést. A Pannonplast vállalat adott linót, ismerős nyomdászok festéket, a Papírgyár papírt, a vésőket technika órán gyártották seprűnyélből, esernyődrótból. Beindult a linómetsző műhely. Beléptem a szerző-mozgó, gazdálkodó tanárok társaságába.

Úgy gondolom, ezen a téren nem sokat változott a világ… már ami az eszközellátottságot és a jó szándékú emberek segíteni akarását illeti. Ma is ez van… több intézményben még mindig, tapasztalat. Az elmondottak alapján nem lehettél túl sokat otthon.

A családi élet sajnos kissé megsínylette. „Mi a különbség édesapám és az Isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs.” (Esterházy Péter) Nem nagyon, nem volt válás, a gyerekek élete sem siklott félre, és itt jöhetne a dicsekvés velük, de azért van annyi lelkiismeretfurdalásom, hogy nyugdíjas éveimben ne sajnáljak semmi időt, amiben segítségükre lehetek.  Ma már okosabban osztanám be az időmet, de akkor nagyon elkapott a gépszíj. Gyűjteni az érdekes feladatokat, anyagokat, eszközöket.

Igen, a hivatástudat szerencsére sokunkat megfertőzött…

Tudod, ha van eszköz, anyag, érdekes program, nekilódulnak a gyerekek. Egy illusztrációs feladatból 27 méteres linómetszet lett, ami később könyv formájában is megjelent (Kalevala, AKG Kiadó), a következő évben Kiss Anna világát jelenítettük meg majd száz négyzetméternyi linóleumot elmetszve. Az órák hol szinte maguktól működtek, hol akadoztak.

Ha akadozott az óra, bizony „kikeltem magamból”. Aztán utánaolvastam. „Az ellenséges osztályérzület és kezelése az osztályban.”1

Hm. Ezek szerint fontosabbnak tartottam az általam közvetíteni szándékozott műveltséganyagot, mint a gyerekeket. Nem érezték, hogy fontosak lennének. Ellenszer: meghallgatni a véleményüket.

Bizony erre a gyerekeknek nagy szüksége van!

Na, de azt meg hogy lehet? Veczkó József közölt egy érdekes technikát.2

Írattam egy teljesen anonim felmérést. (A válaszokat összegyűjtöttük, összekevertük, visszaosztottuk, mindenki lemásolta, amit kapott, az eredetit széttépte, kidobta, így a kézírás sem árulkodhatott. Nagyon tanulságos eredményt adott. A következő évben elcsíptem egy folyosói beszélgetést. „Emlékeztek, hogy utáltuk tavaly, most meg ő a kedvencünk!” (És meghívtak kísérő tanárnak az osztálykirándulásukra.)

Aztán jött a rendszerváltás. Megint szétesni látszott minden. Az új idők új módszereket kívánnának, a régi szorongató, hospitalizáló erőszakról át kellene váltani valami másra, ami azonban nincs kéznél. A gyermekvárosiak kezdtek elvadulni, a testület megtagadta negyvenegynéhány gyerek fogadását. Előjöttem egy reformjavaslattal (élménypedagógiai fordulat, diákönkormányzat stb.), nem volt rá fogadókészség. A rendszerváltást megelőző évben a városi pedagógiai lap szerkesztőjeként lassan bekerültem a városi közéletbe, amikor felvetődött, hogy a munkásőrök esetleg lőni fognak, a megyei MDF elnökségi tagjaként meglehetősen aktív közszerepet vállaltam. (Aztán amikor a FIDESZ előterjesztette vagyonnyilatkozat-javaslatot egy emberként mosták le az asztalról a pártok „józan belátású” pénztárnokai, ami előre vetítette a kleptokratikus berendezkedést, visszavonultam a politikai tevékenységtől.) Szóval afféle káder voltam. Igazgatóválasztáskor mégsem pályáztam meg az iskolavezető állását. Egyrészt mert reformelképzeléseimet csak néhány kolléga támogatta, másrészt még csak félúton voltam, hogy egy új vizuálpedagógiai programmal előálljak. Harmadrészt, mert a hosszú éveken át magában titánkodott szaktanárnak nagyon komoly személyiségfejlődés kellett volna, hogy ne bukjon meg vezetőként.

Egyik kollégám mondta egyszer: „vezetőnek születni kell!”

Bizony, aki a magányos harcos útját járta, nem való csapatvezetőnek. (Szerencsére Szügyi Dezső vállalta a feladatot. Első intézkedései kissé felforgató jellegűek voltak, aztán néhány év alatt józan, apró lépésekkel szépen rendbe szedte az iskolát. Eltűnt a szemét, megszűntek a verekedések, gazdagodott az eszközkészlet, projektheteket rendeztünk, végül az Arizona programmal megvalósult a tanórák védelme is.) Elkezdtem kiadás alá rendezni eddigi módszertani vázlataimat. Megjelent két rövid kis tömör összefoglaló, a Rajzoljunk együtt a megyei könyvtár, a Metsszünk együtt linót a Szolnoki Metszőkör kiadásában.

Szóval ekkor született meg a Szolnoki Metszőkör. Igen, hallottam róla, mondanál erről néhány gondolatot!

Amint az Egyesületi törvény lehetővé tette, egyesületet alapítottunk, hogy most már törvényesen is gazdálkodhassunk. Főkönyvünket eleinte fénymásolva kitettük a faliújságra, aztán az internetre. A gazdálkodás két nyomon haladt. Egyik a klasszikus szponzori segítség. Ilyen képeket, metszeteket adtunk az irodáik falára, hogy cserébe adjanak, amit tudnak. Volt, aki anyagot adott, volt, aki pénzt. A másik a metszetek eladása, játszóházak rendezése volt. Néhány év alatt úgy felszerelkeztünk, hogy hamarabb volt számítógépünk, lézernyomtatónk, CD-írónk, mint az OPI-nak. És persze a hagyományos anyag-eszköz listán is több száz tétel szerepelt. Nyilván ennek is köszönhető, hogy a gyerekek negyedik helyre hozták a rajz tárgyat.

Csak épp láttam, hogy a megváltozott környezetben már nem sikerül olyan intenzitású órákat tartanom, mint korábban. Oldottabb, lazább, polgáribb lett az iskola világa, de a munkák színvonala nem érte el a korábbiakét. Na, ekkor keresett meg Németh Lajos, hogy vállaljam el az Alapfokú Művészeti Iskola igazgatását. Pontosabban szakmai vezetését, mert ő aktív iskolaigazgatóként minden gazdálkodási és adminisztrációs feladatot magára vállalt.

Ez az a néhány év, amikor szabadon alakulhattak művészeti iskolák, minden különösebb adminisztrációs kötöttség nélkül, de a zeneiskolaihoz hasonló fejkvótákkal. Bodóczky Istvánt felháborította, hogy a vizuális kultúra oktatása így mintegy kimenekítődik az alapoktatásból, szerinte ott kellett volna hasonló léptékű fejlesztést megvalósítani, mert az elit eddig is megtalálta a maga képzési helyeit. Én hüledeztem. Ez olyan, mintha kitennének egy csomó pénzt az utcára, mellette egy cetli: „Ugye jó célokra fogjátok használni?” Mivel ekkor már jónéhány megyei iskolában voltak osztályaink, minden igazgatót, szaktanárt figyelmeztettem: „Szerintem ez a paradicsomi állapot nem tarthat sokáig, úgy alakítsátok a műhelyt, hogy majd a délelőtti órákon is folytatódhassanak a programok. legjobb, ha párhuzamosan fejlesztitek a délelőtti, délutáni órákat.” Néhol ez varázskerteket hívott világra, Ritók Nóráé a legismertebb, néhol meg beépült a fenntartó szervezet költségvetésébe, igen szerény kimeneti eredménnyel. A folyamatot, a minősítő testület tagjaként, kijáró ellenőreként közelről láttam. Végül be is következett, amit jósoltam, elfogyott a pénz, sorra zártak be az iskolák, a megmaradtak nagy erőfeszítésekkel, meg mindenféle ügyeskedésekkel, gyűjtögetésekkel tudták valahogy folytatni.

Mi lett a ti iskolátokkal? Jártam ott… egy jól felszerelt, hangulatos, igazi műhely, amelyben paradicsomi világot alakítottatok ki, az alkotni szerető nebulók számára.

A mi iskolánk is kénytelen volt „bezárni”, a szolnoki önkormányzat vette át a fenntartó szerepét, és persze az eszközállományt. Az iskola a Széchenyi körúti Sportiskolai Általános Iskola tagiskolája lett, szóval visszakerültem oda, ahonnan elindultam. Igazgatóhelyettesként négy órát tarthattam, azaz egy csoportot vihettem volna, de a sportosztályoknak eléggé feszített volt az órarendje, nem lehetett egy délutánra összeszedni őket, tehát én mindennap benn voltam a szaktanteremben kettőtől ötig-hatig, mindenki jött, amikor tudott. A délelőtti órákat ekkor már egy nálam rátermettebb, felkészültebb fiatal kolléga tartotta, Kádár-Csomor Gábor, időnként délután együtt tartottuk a foglalkozásainkat. Délelőtt is tartottam órákat, időnként helyettesítettem. Utolsó éveim tehát meglehetősen idilli viszonyok közt teltek.

Közben a Magiszter Művészeti Szakgimnázium alapfokú oktatással bővítette a profilját, s átvette a Zöld Házban működő képzőművészeti osztályokat, gyerekeink fele – a kiválóan dolgozó Páncsics Edina osztályai – átkerültek hozzájuk. Ezzel helyreállt a dolgok rendje, egy sportiskolai általános iskola gyerekeinek erre fogékony része délután belekóstolhat egy másik művészeti ág (hisz a sport is művészet, ha jól csinálják) világába.

Erre jól emlékszem, mivel 2017-ben, mielőtt nyugdíjba jöttem, még az Alapfokú Művészeti Iskola engedélyeztetési procedúráját én vittem végig mint a Magiszter alapító igazgatója.

Edinával beszélgettünk a nyugdíjba vonulásodról. Mondta, hogy ha megkérnek, jössz, helyettesítesz, segítesz, de egyébként teljesen visszavonultál, pedig mindenki azt hitte, hogy nem fogod tudni abbahagyni.

Szerintem aki nem hagyja abba, ha nyugdíjba ment, az nem dolgozta ki magát eléggé. Vagy okosabban osztotta be az energiáit, mint én. Utolsó éveimben egyszerre dolgoztam tanárként és minősítő szakemberként, nem szerettem volna, hogy valamiféle teljesítmény-visszatartáson érjenek, szóval hosszú hajrát nyitottam.

Az aktív tanárkodástól akkor visszavonultál, van tehát bőven időd a családra és a korábbi kedvenc időtöltésekre is, mint például a bicikliverseny?

Hát, igen. Amikor átmentem a sportiskolai általánosból a művészeti alapiskolába, lassan abbamaradt a kerékpáros országjárásunk, de a bicikli hiányzott, elkezdtem hát a nagyobb nyári túrákat. Manchester–Hegyeshalom volt a legutóbbi. Ez is hozzátartozik az idillhez. A rajztanár délutánonként tanít, délelőttönként kertészkedik, biciklizik, a nyári szünetben túrázik, valahogy így kellett volna kezdeni a főiskola után. Sajnos ma is elég kevés kolléga kezdheti így, ma is folyik a küzdelem az anyagokért, eszközökért, módszertani gazdagodásért, én ez utóbbiba szeretnék kissé besegíteni a Vizuálpedagógiai Kapcsoskönyvvel.

Reméljük, sokaknak nyújt módszertani segítséget e kiadvány. Köszönöm a beszélgetést, jó egészséget és aktív, nyugdíjas éveket kívánok!

  • 1. Murray Horowitz: Az ellenséges osztályérzület és kezelése az osztályban. Pedagógiai szociálpszichológia. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1976.
  • 2. Veczkó József: Gyerekek, tanárok, iskolák. Tankönyvkiadó, 1986.